A daganatos betegségek leküzdésében is az immunrendszer állapotának van döntő szerepe. Amikor egy tiltott klón, amiből a daganat kifejlődhet, növekedésnek indul, az ép immunrendszer számára felismerhetővé válik. Az idegen sejtek növekedését a természetes ölő sejtek (NK-sejtek) mozgósításával megakadályozhatják. Ezekre a kezdeti tumorsejtekre a limfociták rátapadnak, majd az elpusztult tumorsejteket a makrofágok eltakarítják. A csökkent aktivitású immunrendszerben nagyobb az esély arra, hogy ezek a tiltott klónok észrevétlenek maradnak. Ezért a daganatos betegségek elleni küzdelemben az immunrendszer épségének megóvása elsőrendű feladat. Az immunrendszer önszabályozó mechanizmusain kívül jelentős kapcsolatokkal rendelkezik más szövetféleségekkel és szervrendszerekkel. Így szoros kölcsönhatásban van a központi idegrendszerrel és a neuroendokrin hálózattal, ami különösen a stressz kapcsán szembetűnő. A két rendszer közötti kapcsolatot azok a limfociták szaporodását serkentő limfokinek, citokinek tartják, amelyek egyben (neuropeptidek) hírvivő molekulák és az idegrendszer információs összeköttetéseiben játszanak szerepet. Ugyancsak közösek lehetnek a sejtek táplálkozását és növekedését serkentő anyagok is (hormonok). A környezeti (xenobiotikumok) ártalmak genotoxicitása és immunotoxicitása párhuzamos jelenség, ami a kóros adaptáció patológiai alapját jelentheti. Munkatársaimmal együtt nemzetközi szinten is elsőként sikerült humán vizsgálatok kapcsán korrelációt találni az immuntoxikológiai és a géntoxikológiai jelek között. A géntoxikológiai pozitivitás klinikai jelentőségét rövid távon az teszi értelmezhetővé a klinikus számára, hogy az érintett donorok érzékenyebbek a fertőzésekkel szemben, mint a géntoxikológiailag ép társaik. Ezért sok esetben a magas morbiditási ráta hívja fel a figyelmet arra, hogy géntoxikus anyagok vannak a környezetben. Ezért az immungátlás tényének vizsgálata fontos kiegészítője lehet a géntoxicitás megítélésének.