Az alkalmazkodás a változó környezethez az élő szervezetek, így az embernek is jellemző válasza. A sejteket felépítő fehérjemolekulák szerkezete és mozgása magában hordozza a környezethez történő alkalmazkodás alapvető elemeit. A fehérjék képesek megváltoztatni alakjukat a mikrokörnyezet változásainak igényei szerint. Ez a térszerkezeti változás nem azonos azzal az alapstruktúrával, amit a DNS-molekula határoz meg a jól ismert nukleotidszekvenkciák segítségével. Az aminosavak sorrendje tehát genetikailag meghatározott. Az viszont már a pillanatnyi környezettől függ, hogy ez a fehérje a térben milyen helyzetet foglal el. A feltekeredettség mértéke, a nyúlványok elrendeződése és a járulékos (befogott) összetevők határozzák meg azt, hogy a fehérje hogyan funkcionál. Nem véletlen, hogy a stressz hatására speciális fehérjetermelés indul meg, ami képes mozgósítani a meneküléshez szükséges idegi funkciókat (futást vagy éppen halottnak tettető funkciókat) igény szerint. A stressz egy olyan izgalmi állapot, ami a modern ember szenvedésének egyik fő megjelenési formája. Az alkalmazkodás és a frusztráció igényeket támaszt a szervezettel szemben, amelyek sokszor már nem elégíthetők ki. Selye János úgy írta le először ezt a jelenséget, mint az emberi szervezet általános adaptációs szindrómáját (Genereal Adaptation Syndrome – GAS). Ennek első lépése a vészreakció, a második az ellenállás és a harmadik a kimerülés szakasza. A folyamat endokrinológiai alapja a mellékvese–hipofízis tengely kimerülési reakciója, amikor a stressz olyan sokáig hat, hogy a hormonális változások nem képesek lépést tartani az igényekkel, ami betegséghez vagy végső esetben halálhoz vezet. Ilyen esetekben lehet fontos a stressz okozta negatív érzések kompenzálása. Ez lehetséges egy belső megoldást kínáló mechanizmus révén, amit a pszichológusok „megküzdésnek” vagy „coping mechanizmusnak” neveznek. Ennek erőssége kulturális és genetikai adottságok függvénye. Lehet külső hatások révén pl. szerető, gondoskodó környezet, ami támaszt jelent a stressz idejére. Akinél ilyen lehetőség nincs és mégis szabadulni kíván a stressz okozta negatív érzelmektől, ott jönnek szóba az élvezeti szerek és a „kémiai közérzet javító” drogok, gyógyszerek, cigaretta stb. Mindezeket tovább módosíthatja a szociális helyzet, a tanultság, a kulturális háttér és a gazdasági helyzet. Selye elméletének kritikusai (Young, Pollac, McElroy és Townsend) elsősorban azt kifogásolják, hogy a stresszt Selye abszolutizálja és túlságosan mechanisztikus szemlélettel közelít a megoldás felé. A stressz nem feltétlenül kívülről hat, hanem belső késztetést, sőt egyes kultúrákban rituális szerepet tulajdonítanak neki. Ezek a rítusok főleg a fájdalom előidézésével érik el hatásukat. A stressz ilyen módon gyógyító szerepet kap (parázson járás, virrasztás, hideg elviselése, hallucinogének alkalmazása stb.). A rítusok újabb megjelenési formái, az extrém sportok vagy a versenysportok bizonyos fajtái (boksz, foci, magasról történő ugrások stb.). Ezek a sportok az endogén fájdalomcsillapító molekulák, az endorfinek felszabadítása révén hatnak. Mindezekből adódik az, hogy a stressz megítélésének kulturális gyökerei vannak. Az arabok étkezési szokásai között a mák használata nem szerepel, mert a hangyák inváziójának képzetét keltik, különben is a mákot az ópiummal kötötték össze, és a magokat nem tartották sokra. Az európai népeknél, különösen az Osztrák–Magyar Monarchia területén az édességek egyik legfinomabb összetevője a mák, aminek elfogyasztása ezen a kulturális területen gasztronómiai öröm, az arabok lakta területen kifejezetten szenvedés és undort kiváltó tényező lehet.