Az öngyilkosságok száma Magyarországon az 1980-as években kiemelkedően magas volt (4789/év), de azóta fokozatosan csökken, 2005-ben 593 nő és 2028 férfi lett öngyilkos, így az országok közötti összehasonlításban az első helyről, az 5-6. helyre kerültünk. Nem örülhetünk teljes szívvel ennek a változásnak, hiszen az elmúlt 25 évben az életmód is jelentősen megváltozott, és sajnos az önsorsrontó magatartásformák elszaporodtak. Jelentősen nőtt a drog- és az alkoholfogyasztás, és ha ebbe belegondolunk, akkor kiderül, hogy a valódi áldozatok száma emelkedett. Mi is az öngyilkosság fogalma? Az, ha valaki önkezével vet véget az életének. Az igazi drámai eseményt a hirtelen, váratlan halál okoz. Akkor döbbennek meg a rokonok ismerősök és alig képesek feldolgozni a közvetlen hozzátartozók. A lassú gyötrelmes kimúlás, amit a kábítószer vagy az alkohol okoz, kevésbé rázza meg a környezetet, hiszen a betegség végére olyan állapotba kerül az érintett, hogy sokakban fogalmazódik meg az, hogy „megváltás”-ként érte a halál. Az öngyilkosság számos lelki és testi bajra vezethető vissza. Ezért felesleges valamiféle egységes kórokot keresni. A magány, az elhagyatottság érzése, a korai árvaság hajlamosít az öngyilkosságra, tehát a védelmi burok megingása, amit a család, a közeli hozzátartozó vagy a házastárs tud biztosítani szükséges ahhoz, hogy öngyilkossági gondolatok ne fogalmazódjanak meg. A védelem kulcsa tehát a család, a megértő, szerető biztonság érzése. Melyik intézményt veszélyezteti a globalizáció leginkább? A családot, a rokoni kötelékeket, a múlthoz, a hazához, a történelemhez fűződő viszonyt, ami biztonságérzetet ad. Nem véletlen, hogy a volt szocialista országokban a legmagasabb az öngyilkosságok aránya, ahol frontális támadást intéztek a hagyományok, a család és az Isten ellen ideológiai alapon. Nem sokban különbözik a jelenlegi helyzet sem, bár kevésbé vállalja az ideológiai és a diktatórikus szerepkört a fogyasztói társadalom. Mégis, ha meggondoljuk az anyagi javak előtérbe helyeződése miatt áldozatul dobják oda sokan a családot, rokonokat, a szülőföldet és a lélekmegőrző hagyományokat. A nagyvárosi élet személytelenné teszi a társadalmat. Az emberek nem törődnek egymással, nincs kivel beszélgetni, az egymásra utaltság jelentősen csökken. Különösen az öregek magányosodnak el a nagyvárosokban vagy az elnéptelenedett falvakban.