Schultheisz Emil

Az európai orvosi oktatás történetéből

Medicina renata

A 14. századi Itáliában művészek, tudósok költők mozgalma indult, amely az ideálnak tekintett antik görög-római kultúrához kapcsolódott, és az élet minden területén az antik művészetet, tudományt, életvitelt tekintette mintaképének. A mozgalom képviselői, az új, antikvitásra orientált stílusban fejezték ki magukat. Törekvésüket az ókori értékek helyreállításának, az antikvitás reneszánszának, azaz újjászületésének tartották, szemben az előző századok „obscurusnak”, sötétnek vélt hanyatló korszakával.

Ez a mozgalom a 15–16. században Itálián át jutott és terjedt az Alpokon túlra. A 19. században ennek az időszaknak a művészi stílusát, majd magát a korszakot is reneszánsznak kezdték nevezni. Valójában azonban nem annyira újjászületésről, mint inkább művészek, tudósok, orvosok által részben kezdeményezett, illetve részben végrehajtott újjáélesztésről van szó.

Úgy tűnik, a reneszánsz medicina definíciója annál nehezebb, minél intenzívebb a rá vonatkozó kutatás, minél hatalmasabb a róla szóló irodalom. Az orvosi reneszánsz ugyanis a középkor – a késő középkor – orvostanának csaknem töretlen folytatása, s egészen a 16. század végéig, illetve a 17. század második harmadáig tart. A középkor kétségtelen kontinuitása mellett mégis szembeötlő, hogy a humanisták, és e kor új művelődési irányzatának jellegzetes képviselői, az orvosok, új módon szemlélik a világot Az orvosok jelentős része maga is humanista műveltségre tett szert, és nem csekély számban találkozunk olyan humanistákkal, filozófusokkal, rétorokkal, írókkal és költőkkel is, akik klasszikus műveltségük kiegészítéseképpen, természettudományos műveltségük bővítése végett folytattak orvosi tanulmányokat, és szereztek a medicinában egyetemi grádust. Orvosi műveltségű humanisták, humanista orvosok alakították ki tehát e kor medicináját.

Az elmúlt évszázad reneszánsz-kutatása két irányban haladt. A Jakob Burckhardt által – 1860-ban kiadott remek könyvében1 – kialakított reneszánszképet nem minden alap nélkül kritizáló középkor-kutatók a reneszánsz és a középkor közt élesen megvont határokat elmosva,2 a középkor-kutatás új eredményeinek birtokában a reneszánsz eredetiségét és eredetét is kétségbe vonva, a korszakot csak a 12. századi, úgynevezett „tudományos reneszánsz” függelékének tartják.3

A medievisták érveinek kizárólagosságával szemben a reneszánsz- és humanizmus-kutatás legjelesebb mai képviselői a középkorból a reneszánszba vezető út folyamatosságának messzemenő figyelembevételével a középkor fejlődését a reneszánsz önállóságával igyekeznek összeegyeztetni, és a reneszánszot, mint az antik forrásokból merítő, a középkorral összhangban álló és összefüggő, ám önálló korszakot kutatni és tárgyalni.4

Éppen az orvostörténelem szolgáltatja a legtöbb nyomós érvet a középkorral való szoros összefüggés, a középkorból való lassú átmenet és a folytonosság mellett. A medicina számára az újjászületés valóban a 12. században, az ókori görög művek arabból-latinra fordításával újra-megismerésével kezdődött. Az arab közvetítést kikerülő, a görög eredetihez közvetlenül forduló szövegfeltárás pedig a palermói udvarban már a 13. században bizonyítható. Az viszont nem kétséges, hogy e téren a rendszeres és folyamatos feltáró és fordító munka csak a 15. században, Bizánc összeomlása (1453) után indult meg.5

Az újonnan feltárt és fordított, valamint újrafordított szövegek képezték a további nyelvi és tartalmi elemzések, magyarázatok, valamint kommentárok tárgyát.6

1	Burckhardt, Jacob: Die Kultur der Renaissance in Italien (Phaidon Ausgabe, Leipzig, s. a.)
2	Ferguson szerint egyenesen „revolt of the medievalists”-ről van szó. Ferguson, W. K.: The Renaissance in Historical Thought. Five Centuries of Interpretation (Boston, 1948) p. 18.
3	Nordström, J.: Moyen Âge et Renaissance (Paris, 1933); Gilson, E.: Humanism médieval et Renaissance. In: Les idées et les lettres (Paris, 1932) pp. 171–196. Különösen Curtius volt azon az állásponton, hogy a nyugati kultúra az antikra folyamatosan épülő egységes szubsztancia, beleértve a természettudományokat is. V. ö. Curtius, E. R.: Europäische Literatur und lateinisches Mittelalter (Bern, 1954) p. 30 ff
4	A „renaissance of the twelfth century” kifejezést Rashdall, H.: The Universities of Europe in the Middle Ages (Oxford, 1895) című alapvető munkájában használja. Tulajdonképpen a Karoling-humanizmus periódusa.
5	Buck, A.: Gab es einen Humanismus im Mittelalter? In: Romanische Forschungen 15 (1963) pp. 213–230.
6	Buck, A.: Zum Begriff und Problem der Renaissance (Darmstadt, 1939); uő.: Der Beitrag des Renaissance-Humanismus zur Ausbildung des naturwissenschaftlichen Denkens. In: Sitzungber: Geschichte zur Beförderung der gesamten Naturwissenschaften zu Marburg 37 (1966) pp. 33–45; uő.: Das Geschichtsdenken der Renaissance (Krefeld, 1957); Kristeller, P. O.: Humanism and Scholasticism in the Italian Renaissance. = Byzantion 17 (1944–45) pp. 346–774; uő.: Medieval Aspects of Renaissance Learning (Durham, 1974); uő.: Renaissance Thought. 1–2 vols. (New York, 1961–65); uő.: Studies in Renaissance Thought and Letters (Róma, 1956, repr. 1969); uő.: Iter Italicum. 1–2 vols. (Leiden, 1963–65); uő.: The Classics and Renaissance Thought (Cambridge, Mass. Harvard U. P., 1955); Garin, E.: L'umanesimo italiano (Bari, 1952); uő.: Scienza e vita civile nel Rinascimento (Bari, 1968); uő.: La cultura filosofica del Rinascimento (Firenze, 1961), Keil, G. – Schmitz, R. hrsg.: Humanismus und Medizin (Weinheim, 1994).

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 702 0

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

Egy szaktudomány hőskora – A magyar medicina történeti emlékei és forrásai (Kapronczay Katalin) – Az orvostudomány története a görögöktől a reneszánszig (Magyar László András) – A hazai egészségügyi igazgatás története – A közegészségtan területánek története – A hazai kórházügy, az orvosképzés, az ápolónőképzés.... – A gyógyszertári kultúra és még sorolhatnánk a fejezeteket.

„Az orvostörténelem az orvostudomány dinamikusan fejlődő ága. Az átfogó művelődéstörténet része. Művelése tudományos igényű alkotó folyamat. Az orvosi hivatás gyakorlásához szükséges tudás megalapozásának fontos építőköve. Ortega írja: „A medicina történetének ismerete az orvosi műveltség alapja; nélküle a gyógyító nem orvos, csak »szakbarbár«"

Véleményével egyetértve azt is meg kell állapítanunk, hogy letűnőfélben vannak a polihisztorok, a sokoldalú, az egyetemes tudás összefüggéseit ismerő, kiemelkedő személyiségek. Schultheisz Emil professzort munkásságának összegzése alapján méltán sorolhatjuk közéjük. Könyvével egy orvostudós munkáját veheti kezébe az olvasó. Elemezhetjük annak orvostörténeti, mint filozófiai tartalmát. A szerző általános érvényű üzenetet közvetít. Azzal tünteti ki olvasóját, hogy megajándékozza a szellemi tudásgyarapodás érzésével. Az orvostörténeti kutatásainak vezérfonalát, az adja, hogy az oktatás történetét a történelem változásainak tükrében idézi elénk.” (prof. dr. Sótonyi Péter)

Hivatkozás: https://mersz.hu/schultheisz-europai-orvosi-oktatas//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero