Schultheisz Emil

Az európai orvosi oktatás történetéből

A medicina philologica

Ennek a medicina philologicá-nak a jelentősége túlnő a korrekt szövegfordításon, értelmezésen és kiadáson. Döntően járult hozzá az antik szerzők érdemi megítéléséhez. Addig a neves ókori orvosokat, nagyobb részt, statikus formában ismerték. Egyeseket nagyra tartottak, másokat alig ismertek, ha viszont mégis ismertek, nem jelentőségüknek megfelelően értékeltek. A kiválasztott nagyságokat – mint Hippokratest, Galenost – hozzáférhetetlen magasságokban tisztelték, a legcsekélyebb kritika sem érhette őket. A már említett okokon túl ez is hozzájárulhatott megállapításaik egy részének félreértéséhez, helytelen hipotéziseik tartós fennmaradásához. A medicina philologica minden öncélú tekintélytiszteletet megszüntetett. Nem csak a szövegek kerültek a helyükre, de szerzőik is. Az összehasonlító szövegvizsgálat, több forrásmű egybevetése, a szövegek kiegészítése végül is nem csorbította, hanem emelte az antik művek értékét. helyreállította például Galenosnak, a középkorban kritizálhatatlan, ám a 15. század végére már mindenképpen megtépázott tekintélyét. Ez a galénizmus reneszánsz-kori térhódítását is részben magyarázza.

A természettudományok a 15–16. században – minden ellenkező állítással szemben – nem stagnáltak, és ez nem csak a csillagászat forradalmára igaz. A modern tudomány a reneszánsz első felismeréseinek egyfajta, fokozatosan előrehaladó szekularizációjából, közkincsé válásából, a mikro- és makrokozmosz viszonyának ésszerű magyarázatából, illetve a valós folyamatokat közvetítő fogalmak tisztázásából jött létre. Bizonyos értelemben a „mágikus”, a „spirituális”, a tapasztalaton és értelmen túli világ fokozatos lerombolásáról, s egyben a ráció, a tapasztalat, a mechanizmusok világának fokozatos fölépítéséről volt szól.1

A medicina, noha fejlődése igen lassú és időben elhúzódó volt, szintén nem maradt változatlan. A 14–15. századi humanistáknak a természettudományokat és azok módszertanát bíráló véleménye ellenére a humanizmus és a természettudomány sok ponton érintkezett. A kor nagy művészei pedig mindkettőből merítettek és mindkettőt befolyásolták. Miközben alkotómunkájuk teoretikus szabályain elmélkedtek, szükségét érezték, hogy ismereteiket mind a studia humanitatis, mind a matematika vagy az anatómia terén gyarapítsák A még kézműves ars mechanica ekkor kezd közeledni az artes liberales-hez, a szabad művészetekhez. Ennek a több – sőt lehetőleg minden – tudományt egyesíteni törekvő univerzalista szemléletnek a sajátosan reneszánsz uomo universale, a polihisztor lett az ideálja.2

A reneszánszban felébred a renovatio studiorum, a tanulmányok megújítása utáni vágy is, éspedig nemcsak a szorosan vett studia humanitatis (humán tanulmányok) keretén belül, hanem a tudomány egészében, beleértve természetesen a medicinát is. (A tanulmányok forrása mindamellett továbbra is az antik szerző maradt!) Ezt a gondolatot humanisták, nem utolsó sorban humanista – köztük számos magyar és Magyarországon működő – orvosok terjesztették.3

Az orvosok a humanistákkal egyetértésben kutatták és tárták fől az antik orvostudomány kincseit. Hippokrates és Galenos munkáinak új, nyelvileg és tartalmilag egyaránt tisztázott fordításai születtek. Nicolaus Leonicenus (1428–1524) filozófus, matematikus, orvos, a görög irodalom tanára, a ferrarai és a padovai egyetemen tanuló angol humanista és orvos, Erasmus barátja, Thomas Linacre (1460–1524) ültették át a görög klasszikusok számos alkotását latinra.

Nem is túl hosszú idő múltán a latin fordításokat nemzeti nyelvűek is követték, mégpedig több kiadásban is. Egyedül Galenos munkáiból egyetlen évszázad alatt (1490 és 1598 közt) 660 kiadás jelent meg Európa jelentős nyomdáiban – köztük a „teljes kiadások” száma 18! Galenos művével foglalkozott többek közt a francia Symphorius Campegius (Symphorien Champier, 1472–1538), Ioannes Manardus (Giovanni Manardo, 1462–1536), a híres Galenos-index szerzője, Antonius Brassavola (1500–1570), de az író-orvos Rabelais is. Galenos és Hippokrates mellett a kor felfedezettjének, az első században élt enciklopédistának, Celsusnak, a görög medicina római kompilátorának munkái hagyták el legnagyobb példányszámban és leggyakrabban a nyomdát. Cornelius Celsus (Kr. u. 1. sz.) enciklopédikus művéből csupán a 'De medicina' címen ismert nyolc orvosi könyv maradt fenn. Ezt a középkorban ismeretlen művet előbb Guarinus 1426-ban, majd Ioannes Lamola fedezte föl. A könyv a nyomtatás megjelenésétől számtalan kiadást ért meg, mivel latin nyelve miatt igen nagy népszerűségnek örvendett: később Leonardo da Vinci is kutatta és idézte. Nehéz lenne valamennyi, a reneszánsz idején felfedezett, vagy újra életre keltett orvosi vagy gyógyszerészeti munkát felsorolni: e felsorolás azonban mindenképpen Pedaniosz Dioscorides (Kr. u. 1. sz.) és Plinius Secundus (Kr. u. 1. sz.) említésével kezdődhetnék.

Az antik szövegek elemzése és rekonstruálása azonban különös eredményhez vezetett: a matematikusok, orvosok, botanikusok, csillagászok, míg tisztelettel adóztak a régmúlt irodalmi emlékeinek, hódolatukat az új iránti igénnyel kapcsolták össze. „Megkísérelték a természetben újra megtalálni mindazt, amiről a görög szerzők kijelentették, hogy meglelték, és eközben az európai tudósok lassan kezdték felderíteni, hogyan viselkednek a dolgok valójában” (Marie Boas).4

1	Ami az antik orvostudományt illeti, a reneszánszban az valóban „nem újrafelfedezés, hanem újjáélesztés volt”. V. ö. Magyar László András: Az antik orvostudomány újjáéledése a reneszánsz hatására. = Com. Hist. Artis Med. 109–112 (1985) p. 82.
2	Seidlmayer, Michael: Wege und Wandlungen des Humanismus (Göttingen, 1965)
3	Aki egységes séma hálójába akarja szorítani, „werde nur sich selbst in den Maschen verstricken” v. ö. Huizinga, J.: Das Problem der Renaissance. In: Huizinga, J.: Wege der Geschichte (München, 1930) p. 138. Ez nem jelentheti azt, hogy a további kutatások során a reneszánsz ne önálló arculatú korszakként vizsgáltassék: „there seems no doubt about the distinctive physiognomy of the Renaissance, and the aim that the very existence of the Renaissance has to be proved by a satisfactory definition of it, must be rejected” – írja Kristeller, P. O. Ld.: The Place of Classical Humanism in Renaissance Thought = Journal of the History of Ideas 4 (1943) p. 59.
4	Keil, G.: Medizingeschichte und Humanismusforschung. In: AHF, 1983, Humanismus und Medizin Arbeitstagung der DFG, 1982 (Ingolstadt) No. 25. p. 1.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 702 0

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

Egy szaktudomány hőskora – A magyar medicina történeti emlékei és forrásai (Kapronczay Katalin) – Az orvostudomány története a görögöktől a reneszánszig (Magyar László András) – A hazai egészségügyi igazgatás története – A közegészségtan területánek története – A hazai kórházügy, az orvosképzés, az ápolónőképzés.... – A gyógyszertári kultúra és még sorolhatnánk a fejezeteket.

„Az orvostörténelem az orvostudomány dinamikusan fejlődő ága. Az átfogó művelődéstörténet része. Művelése tudományos igényű alkotó folyamat. Az orvosi hivatás gyakorlásához szükséges tudás megalapozásának fontos építőköve. Ortega írja: „A medicina történetének ismerete az orvosi műveltség alapja; nélküle a gyógyító nem orvos, csak »szakbarbár«"

Véleményével egyetértve azt is meg kell állapítanunk, hogy letűnőfélben vannak a polihisztorok, a sokoldalú, az egyetemes tudás összefüggéseit ismerő, kiemelkedő személyiségek. Schultheisz Emil professzort munkásságának összegzése alapján méltán sorolhatjuk közéjük. Könyvével egy orvostudós munkáját veheti kezébe az olvasó. Elemezhetjük annak orvostörténeti, mint filozófiai tartalmát. A szerző általános érvényű üzenetet közvetít. Azzal tünteti ki olvasóját, hogy megajándékozza a szellemi tudásgyarapodás érzésével. Az orvostörténeti kutatásainak vezérfonalát, az adja, hogy az oktatás történetét a történelem változásainak tükrében idézi elénk.” (prof. dr. Sótonyi Péter)

Hivatkozás: https://mersz.hu/schultheisz-europai-orvosi-oktatas//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero