Schultheisz Emil

Az európai orvosi oktatás történetéből

Hagyomány és újjászületés

A humanista orvosok – a skolasztikus tanok továbbélése mellett – a medicina új viszonyát teremtik meg saját tradíciójukkal, és vizsgálataik tárgyával, az emberi test természetével és a természettel kapcsolatban. A humanista történeti és nyelvi kritika segítségével eredeti formájukba visszaállított szövegek Galenos tekintélyét nem csökkentették, hanem inkább növelték. A szövegkritika erősítette ugyanakkor az anatómiai-élettani gondolkodást, legitimálta az egyre gyakoribb boncolásokat és ezek révén kritikát, amely az antik medicinának csak a tekintélyelv alapján őrzött tartalmát illette.1

A tipikus reneszánsz-humanista, Vesalius által megújított anatómia a későbbi fejlődést meghatározó befolyásával paradigmája lehet e jelenségnek. Az antik szerzők tekintélye azonban, amely korábban legitimációs érvet biztosított, csak lassan adta át a helyét a természet autoritásának. Az elméleti orvostanban ez a folyamat a felvilágosodás idején, a gyakorlati orvostanban pedig csak még később, a 19. században fejeződött csak be. Ekképpen a reneszánsz medicinájában a hagyományhoz és a természethez való új viszony előfeltétele volt az „új” orvostan megjelenésének, de nem volt azonos azzal.2

A reneszánsz a medicinában nem azonos az újkorral, még csak nem is a kora újkorral, hanem e korszakok alapja csupán. Nélküle sem fejlődés, sem változás nem következett volna be ezen a területen. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a reneszánsz kezdetén, a 14. század második felében, egyes humanisták milyen ellenségesen tekintettek az orvosokra és az orvoslásra.3

Míg a Petrarca által erősen megtámadott skolasztikus medicina a 15–16. században még uralkodik az egyetemeken, a studia humanitatis tanítói, mint Georgius Valla, humanisták, mint Hermolaus Barbarus, humanista orvosok, mint Laurentius Laurentianus, Nicolaus Leonicenus, Thomas Linacre és mások, fordításaik, kommentárjaik révén az orvosi oktatás alapvető megújulását készítették elő. Ugyanekkor az antik irodalom hatására olyan újfajta, művészi-filozofikus, az ékesszólást (eloquentiát) a bölcsességgel (sapientia) ötvöző írások születtek a medicinán belül, mint Marsilius Ficinusnak az értelmiségiek (studiosi) számára írott egészségtana, vagy Erasmusnak az orvoslást magasztaló szónoklata, az 'Oratio de laudibus medicinae'. A nagyszerű francia orvos, az íróként még kiválóbb François Rabelais regényben énekli meg az orvost és művészetét.

Csakhogy a megtisztított és helyesen fordított antik orvosi szöveg sem hordozta mindig az igazságot.4 Az orvosi műveltségű filológusok és a bölcsész műveltségű orvosok hamar észrevették, hogy időnként bizony nem csak a szöveg arab fordításával volt baj. A téves közlés magától az antik szerzőtől származik – megjelent tehát a kritikai fordítás, amely nem csak a szöveget nézte, nem elégedett meg a nyelvi-stilisztikai korrekciókkal, hanem a tartalmat is szigorú vizsgálatnak vetette alá.

Franciscus Baco (Francis Bacon, 1561–1631) filozófiai empirizmusa innen vezet a tudomány elméletét megerősítő kísérleti vizsgálatok gyakorlatához, amely az „új” tudomány egyik alappillérévé vált. Lassan kialakult a természetnek – a medicinát döntően befolyásoló – új képe, a természettudomány új értelmezése, ahogy az Leonicenusnál, Rabelais-nál, és legfőképpen Vesaliusnál látható. Az Alpoktól északra a humanizmus pedagógiai tartalmat is kap, amely Erasmus és követői útján terjed, és így járul hozzá a medicina reformjához. Ez határozza meg tehát a továbbiakban az orvosi fakultásokon oktatott tananyagot.

A reneszánsz új szemlélete a hagyományos műfajokban, az orvosi epistolákban és consiliumokban is tükröződik. A reneszánsz idején is tovább élnek a középkorban elterjedt, igen kedvelt tanköltemények, mint a Regimen Salernitanum, ám a műfajhoz sorolható Hieronymus Fracastorius 'Syphilis' című poémája is.

Bár a humanizmus és az egyetemi szellemi élet közt évtizedeken át bizonyos ellentét feszült, a két világ határozottan befolyásolta egymást. Különösen az itáliai egyetemek humanizmus-recepciója kezdődött igen korán, ezeknek az egyetemeknek a befolyása pedig az „ultramontán”, vagyis Alpokon-túli egyetemek tananyagára meghatározónak bizonyult. A humanista műveltség és az orvosi szaktudás együtt teszik lehetővé az új típusú tankönyvek megjelenését. Ezek a kor követelményeihez alkalmazott tankönyvek jelentősen befolyásolták a 16. század orvosi gondolkodását.

Hosszú ideig uralkodott az a vélemény, hogy a humanizmus, mint a reneszánsz oktatási-tanulási, művelődési mozgalma, illetve az egyetem, mint a középkori skolasztika5 őrzője, egymással ellenségesen állottak szemben. Tény, hogy a humanizmus tudományfogalma rendkívül lassan és korlátozott mértékben találta meg helyét az egyetemeken. A 16. század közepétől azonban a humanizmus az orvosi stúdiumoknak is része, illetve kvázi alapja lett. A kor orvostanárainak könyveiben humanista szemlélet fedezhető föl. Az a folyamat, amely a tradícióktól való elfordulás nélkül vezetett a medicina átértékeléséhez, így továbbfejlődéséhez, a 16. század közepétől már túlnyomóan az egyetemeken zajlik.

1	Butterfield, H.: The Origins of Modern Science 1300–1800 (London, 1947) p. 17.
2	Ennek a tulajdonképpen még ma is vitatott kérdésnek eredetét ld. La disputa delle arti nel Quattrocento, a cura di E. Garin (Firenze, 1947). A „disputa delle arti”-n annak idején orvosok is részt vettek. A „querelle des anciene et des modernes” az orvostanban sem volt kisebb probléma, mint a litteratura, a poétika, a természettudományok, a matematika, az asztronómia és az asztrológia területén – csak sokkal kevésbé volt látványos. A vita mindenesetre jóval később válik általánossá a medicinában, csak a 16. század második felében. V. ö. Lichtenthaeler, C.: Grundsätztiche Schwierigkeiten in der medizinischen Humanismusforschung (Start eines Forschungberichtes). In: Humanismusforschung, Mitteilung II.
3	Blunt, A.: Artistic Theory in Italy 1451–1600 (Oxford, 1960)
4	Saxl, F.: Science and the Italian Renaissance. In: Saxl Lectures (London, 1957) pp. 111–124. Valamint Singer, Ch.: The Confluence of Humanism, Anatomy and Art. In: Saxl F.: Memorial Essays (London, 1957) pp. 260–269.
5	A skolasztikus jelző, eredetileg 'iskolai'-t, 'egyetemi'-t jelentett, vagyis az iskolákban, egyetemeken oktatott tananyagot jelölte.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 702 0

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

Egy szaktudomány hőskora – A magyar medicina történeti emlékei és forrásai (Kapronczay Katalin) – Az orvostudomány története a görögöktől a reneszánszig (Magyar László András) – A hazai egészségügyi igazgatás története – A közegészségtan területánek története – A hazai kórházügy, az orvosképzés, az ápolónőképzés.... – A gyógyszertári kultúra és még sorolhatnánk a fejezeteket.

„Az orvostörténelem az orvostudomány dinamikusan fejlődő ága. Az átfogó művelődéstörténet része. Művelése tudományos igényű alkotó folyamat. Az orvosi hivatás gyakorlásához szükséges tudás megalapozásának fontos építőköve. Ortega írja: „A medicina történetének ismerete az orvosi műveltség alapja; nélküle a gyógyító nem orvos, csak »szakbarbár«"

Véleményével egyetértve azt is meg kell állapítanunk, hogy letűnőfélben vannak a polihisztorok, a sokoldalú, az egyetemes tudás összefüggéseit ismerő, kiemelkedő személyiségek. Schultheisz Emil professzort munkásságának összegzése alapján méltán sorolhatjuk közéjük. Könyvével egy orvostudós munkáját veheti kezébe az olvasó. Elemezhetjük annak orvostörténeti, mint filozófiai tartalmát. A szerző általános érvényű üzenetet közvetít. Azzal tünteti ki olvasóját, hogy megajándékozza a szellemi tudásgyarapodás érzésével. Az orvostörténeti kutatásainak vezérfonalát, az adja, hogy az oktatás történetét a történelem változásainak tükrében idézi elénk.” (prof. dr. Sótonyi Péter)

Hivatkozás: https://mersz.hu/schultheisz-europai-orvosi-oktatas//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero