Schultheisz Emil

Az európai orvosi oktatás történetéből

A vérkeringés leírása

Folytatódott a felfedező út az ember és a világ titkainak megfejtésére, ám most már elsősorban a fizikai emberről és világról volt szó. Egyre többet nyomtak a latban a fizikai tapasztalatok és az olyan, ésszerű törvények, amelyeket az értelem a maga matematikai-logikai eszközeivel képes megérteni és tolmácsolni.

A 16. század legnagyobb, ám élettani, kórtani szempontból talán minden idők legjelentősebb orvosi felfedezése a vérkeringés megismerése volt. Ez sem előzmény nélküli. A 13. században a kairói Ibn al-Nafisz nagyjából helyesen írta le a tüdő keringését. A szerencsétlen sorsú spanyol orvos Michael Servetus (1511–1553) teológiai könyvében olvasható az első utalás a kisvérkörre. A kitűnő anatómus és sebész, Realdus Columbus (1516–1559) ugyancsak kísérletes vizsgálódásai a tüdőkeringést világították meg az anatomia animata érdekében. Magát a „keringés” (circulatio) szót VIII. Kelemen pápa udvari orvosa, a matematikus és botanikus Andreas Caesalpinus (1524–1603) nem csak használta már, mégpedig a mai értelemben, hanem mind a nagy, mind a kisvérkörről helyes elképzelései is voltak.

Mégis a vérkeringés útjának és folyamatának megállapítása („a vérkeringés felfedezése”) az angol Guilielmus Harvaeus (William Harvey, 1578– 1657) érdeme. A Padovában tanult és promoveált angol orvos mindössze 72 oldalas latin nyelvű munkájában, az 'Exercitatio anatomica de motu cordis et sanguinis in animalibus'-ban (Anatómiai tanulmány a szív és a vér mozgásáról az állatokban, 1628) fejtette ki a szív működésének és a keringés rendszerének mindmáig érvényes élettani alapjait, leírva ezzel a vérkeringést.

Harvaeus forradalmasította az élettant. „Nova et inaudita” (újak és sose hallottak) voltak a vér mennyiségéről szóló vizsgálati eredményei, az ezekből következő fejtegetései, és a vér keringését bizonyító számításai. Nem kétséges, hogy Harvaeus nélkül nincs modern medicina.

Az sem kétséges azonban, hogy Harvaeus modern munkamódszerei, kísérletes vizsgálatai, találó matematikai modelljei ellenére természettudományos gondolkodásában aristotelianus volt. A keringés élettanát és kutatásainak másik, eredményesen vizsgált tárgyát, az embriológiát a természet egészének aristotelianus képébe illesztette. A vér körforgása, amelynek életadó erőt tulajdonított elgondolása szerint az égi szférák körmozgásának felel meg. Harvaeus gondolkodása nem mechanikus, számára a szív nem „pumpát” jelentett. Inkább vitalista volt, aki az emberben valamiféle életerő munkálkodását vélte felfedezni. Harvaeus, mint tudós, abban különbözött elődeitől, hogy nem csak az elméletből vagy az anatómiából indul ki, hanem egyidejűleg a kvantitatív meghatározásokat és a kísérleteket is elvégzi. Hogy minden fázist bizonyítani tudjon, kizárólag a keringés mechanikus mozzanataival foglalkozott. Ez nem ellentétes a teljes funkció vitalista felfogásával! Azt a kérdést, hogy mi történik a vérrel a májban, a szívben, az agyban – tehát ha elhagyja a Harvaeus által ismertetett pályát, szándékosan nyitva hagyta, nyilván abból a meggondolásból, hogy az első kérdésre, a vér útjára adott válasza minél teljesebb és vitathatatlanabb lehessen. Mint a kor más, jelentős felfedezőinél is látható, Harvaeus is megmaradt kora emberének, aki miközben – eredményesen – azon munkálkodott, hogy Galenos egyik legfőbb tételét megdöntse, ügyelt arra, hogy saját megfigyelései alátámasztására Galenost is tanúul hívja.

A keringésre vonatkozó első bizonyítékai morfológiai érvek voltak, amelyeket állatok boncolása és élveboncolása alatt észlelt. Rámutatott a szívbillentyű és a nagyerek struktúrájára, azoknak az ereknek a helyzetére, amelyek a magzati keringésnél a tüdőt kikapcsolják. Bizonyította, hogy a vér egész tömegének keresztül kell jutnia a tüdőn, miközben a jobb szívfélből a balba jut. A vénabillentyűk struktúrája – amelyeket Harvaeus tanítómestere Fabricius kitűnően írt le, igaz, rosszul értelmezve funkciójukat – megerősítette a vénákban végbe menő, kizárólag centripetális mozgás feltevését.

Második érve matematikai és mennyiségi volt, megállapítva, hogy a vér összmennyiségének állandóságát csak konstans keringés biztosíthatja. Állatkísérleteivel igazolta, hogy a vena cava lekötése után a szív üreges marad, míg az aorta lekötése a vér szívbéli felgyülemléséhez vezet. Mikroszkóp hiányában az artériákból a vénákba jutás módját nem ismerhette föl. Harvaeus másik érdekes, bár jóval kisebb jelentőségű könyvében ('De generatione animalium, 1651) embriológiával és összehasonlító anatómiával foglalkozik.

Mint láttuk, az antik szerzők tekintélye a medicinában, amely korábban legitimációs érvet biztosított, csak lassanként adta át a helyet a természet tekintélyének. A reneszánsz medicinára különösen jellemző a tekintélyelv megrendülése, az a vita, amely az új elveket képviselő orvosok (neoterici) és a klasszikus tekintélyeket nem csak változatlanul tisztelő, de olykor egyedül elfogadók között folyt. A küzdelem célja valójában nem a régi tekintély elvetése, hanem az új érvrendszer elfogadtatása volt. Harvaeus eset jól példázza ezt, hiszen, mint láttuk az ő világképe és emberképe az aristotelesi és galenosi hagyományokon nyugodott. A kor neves anatómusa Ioannes Riolanus (1577– 1657) 'Enchiridion anatomicum'-ában (Anatómiai kézikönyv, 1649) Harvaeus korszakalkotó, kísérletekkel alátámasztott tanát mégis azért támadta meg, mert „sok évszázad tanítását, a régiek tanait vonja kétségbe”.

Harvaeus még ugyanabban az évben közzé tette cáfolatát, hivatkozva saját kísérleti bizonyítékaira és magára a természetre „amelynél semmi sem régibb, nincs annál nagyobb tekintély”. A konfliktus végigvonul a reneszánsz medicinán.

Hogy a szellemtudományokban járatos, a studia humanitatis-on nevelkedett és azt is művelő reneszánsz orvosnak nem kellett feltétlenül szembekerülnie a medicina mindennapi gyakorlatával, azt éppen Rabelais példája mutatja, aki a medicinát Montpellier-ben tanulta, de tanította is. E minőségében nem elégedett meg azzal, hogy Hippokrates és Galenos műveit magyarázza, és az anatómiát könyvből előadja. Anatómiai ismereteit bővítendő egy akasztott ember hullájának nyilvános boncolását sem tartotta méltóságán alulinak. Az elmélethez csatlakozik a gyakorlati ismeretek forrása, a korrigált anatómia. Egyébként ez a boncolás Rabelais tekintélyét még növelte is. Korának ítélete szerint az akkori Franciaország hét, legtapasztaltabb orvosának egyike volt. Így nyilatkozott Rabelais barátja, az európai tekintélyű humanista költő, a 'Gargantua' kiadója, Stephanus Doletus (1509–1546) is, aki az eseményt versben is megörökítette. A Rabelais által olvasott klasszikusok közt ott találjuk a szövegek torzításával vádolt arabokat is. Rabelais minden forrást fel akart tárni!

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 702 0

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

Egy szaktudomány hőskora – A magyar medicina történeti emlékei és forrásai (Kapronczay Katalin) – Az orvostudomány története a görögöktől a reneszánszig (Magyar László András) – A hazai egészségügyi igazgatás története – A közegészségtan területánek története – A hazai kórházügy, az orvosképzés, az ápolónőképzés.... – A gyógyszertári kultúra és még sorolhatnánk a fejezeteket.

„Az orvostörténelem az orvostudomány dinamikusan fejlődő ága. Az átfogó művelődéstörténet része. Művelése tudományos igényű alkotó folyamat. Az orvosi hivatás gyakorlásához szükséges tudás megalapozásának fontos építőköve. Ortega írja: „A medicina történetének ismerete az orvosi műveltség alapja; nélküle a gyógyító nem orvos, csak »szakbarbár«"

Véleményével egyetértve azt is meg kell állapítanunk, hogy letűnőfélben vannak a polihisztorok, a sokoldalú, az egyetemes tudás összefüggéseit ismerő, kiemelkedő személyiségek. Schultheisz Emil professzort munkásságának összegzése alapján méltán sorolhatjuk közéjük. Könyvével egy orvostudós munkáját veheti kezébe az olvasó. Elemezhetjük annak orvostörténeti, mint filozófiai tartalmát. A szerző általános érvényű üzenetet közvetít. Azzal tünteti ki olvasóját, hogy megajándékozza a szellemi tudásgyarapodás érzésével. Az orvostörténeti kutatásainak vezérfonalát, az adja, hogy az oktatás történetét a történelem változásainak tükrében idézi elénk.” (prof. dr. Sótonyi Péter)

Hivatkozás: https://mersz.hu/schultheisz-europai-orvosi-oktatas//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero