A tankönyv definíciója ismeretes.1 Nincs kétség a könyv jellegét és célját illetően, pl. Vesalius ’Epitome’-ja esetén, ahol „philosophiae ac medicinae Studiosi…” meghatározás olvasható a brüsszeli 1600. évi kiadás címlapján.2

Címeik felsorolása a legtöbb chartularium-ban, statutum-ban, illetve ordo legendi-ben megtalálható. A kötelező »olvasási rend« nemcsak az egyetemi statútumokból vehető ki. Egyes kollégiumok saját statútumaikba is felvették a vizsgákhoz szükséges könyvek címeit. Így az erfurti egyetemhez tartozó Collegium Amplonianum statútumai felvilágosítást adnak a 15. századi orvosi licenciátushoz szükséges könyvekről. Az orvoskari statútumokkal szemben itt felbukkannak azok a művek is, melyek a vizsgára való felkészülés praktikus írásai: a sententia-gyűjtemények, a concordantiae, conclusiones, conciliatores.3 Ezeket eleve a tanulást megkönnyítő írásoknak szánták szerzőik. A kollégiumi könyvtárak az egyetemek, a karok könyvtárainak kiegészítői, katalógusaik a tankönyvirodalom forrásai.

Erfurtban az 1400-as statútum a könyvkánonban Avicennát, Rhazest, Galenost kötelezően írja elő, de a viaticum-hoz fűzött vel consimilem4 megjegyzés, amellyel sok fakultás ordo legendi-jében találkozunk, már választási lehetőségre utal.

1471-ben a freiburgi egyetem orvosi karának statútuma kétféle módon jelöli az előadásokat és a használandó tankönyveket: de modo legendi antiquitus servato és de modo et ordine legendi noviter instituto. A kettő között azonban a sorrenden kívül nincs különbség.5

A tankönyveket akár a statútum vagy a chartularium, akár az olvasási kánon vagy ordo studendi említi, általában csak tárgyuk és curriculumban elfoglalt helyük szerint minősítik. Szerzőik gyakori epitheton ornans-ának nincs gyakorlati jelentősége. Így különösen figyelemreméltó, ha tankönyvek fontosságáról esik szó, ahogy az a koppenhágai egyetem 1537-ből származó statútumában olvasható: »commode valde«, vagy a többi könyvhöz viszonyítva »commodior« illetve »his temporibus accomodatiora«.6

Előadások alapján készült, de nem kommentárból átírt tankönyv Fallopius: De partibus similaribus című munkája, melyet tanítványa, a maga is nagynevű humanista orvos, Volcher Coiter részben saját, részben Joachim Camerarius és Georgius Maior feljegyzése alapján gyűjtött össze és adott ki Nürnbergben 1575-ben.7

Az „új módon” vizsgált diszciplínában, az anatómiában már a funkcionalitás kérdéseit feszegeti „quia non unica est corporis humani actio…”.8 Hogy miért éppen az összehasonlító, nem pusztán deskriptív vizsgálat áll előadásainak és így tankönyvének középpontjában, maga mondja: „similarum partium tractatio diffcilis est …quia versatur circa penetralia naturae”.9 Végül azt is megtudjuk, hogy az előadásokat, s így a könyvet a didaktikai szükség diktálta: „Quamvis autem tractatio haec summa sit, tamen ad anatomicum spectat, et ideo pro dissectione corporis humani in anatome haec a me tradentur, quoniam ex sensu hoc est cognoscendum, non autem ex ratione”.10 Úgy vélem az első igazán orvosi tankönyv Janus Cornarius11 ’Universae rei medicae epighraphe seu enumeratio’ c. munkája. Ez a Bázelben 1529-ben Frobenius által kiadott könyv az orvostan hallgatói számára készült. Bevezetés a medicinába történeti áttekintéssel, amint az Celsus prológusában is olvasható. Jól tükrözi a skolasztikus hagyományokon nevelkedett, de már a humanizmus gondolataiban élő tudós törekvéseit, hogy az előző hagyománytól teljesen el nem szakadva nyújtsa a medikusnak mindazt, amire tanulmányai során szüksége lesz. A könyv szerkezeti felépítése a Celsustól és más auctoroktól jól ismert antik felosztást követi: Chirurgia, Diaetetica és Pharmacopea, nem pedig a leegyszerűsített arab theorica és practica.

A Pharmacopea simplicia fejezetében az antik auctorokra való hivatkozás és a nagynevű humanista, Ermolao Barbaro12 nevének említése mellett nem hiányoznak az arabok sem: Serapion, Avicenna, Mesue, és kompilátora Mattheus Silvaticus, valamint az ’Antidotarium Nicolai’.13 Ez a tankönyv már a reneszánsz-humanizmus medicinájának szellemében íródott. Folyamatosan korrigálja, kiegészíti a szöveget, majd egy részét az új textusok alapján továbbfejleszti, más részét elsorvasztja s a relatíve újat illeszti helyébe. Tankönyvében a res naturales humorálpatológia szerint definiált skolasztikus sémáját, a diaetetica »res non naturales«-ét, a nosológia »res contra naturam« felosztásával még átveszi abban a fejezetben, melyet az emberi test konstitúciójának és funkciójának szentel, de már a reneszánsz természetfogalmának értelmében, antik sémába foglalja, amennyiben a »res naturales«-t, mint fiziológiát, a »res non naturales«-t, mint hygiénét, a »res contra naturam«-ot pedig mint aetiológiát fogja fel. Utóbbit szemiotikára és therapeutikára bontva, görög terminológiával jelöli. Az antikot mindig előnyben részesítve, még Avicennára való hivatkozásoknál is gyakran hozzáfűzi: »iuxta Hippocratem«.14 A nosológiában már nem találkozunk a középkori a capite ad calcem eljárásmóddal. Ezektől eltekintve azonban még nem sok új gondolatot olvashat benne a legens doctor, vagy a studiosus. Ez még nem neoterikus mű, ha tankönyvként újnak is kell tekintenünk. Az antik képet megújító humanista koncepció, a szövegben mindenütt észlelhető törekvés a filológiai tisztaságra teszik azzá.15

A reneszánsz legfontosabb és legnagyobb hatású könyvei közé tartozik Leonhardt Fuchs munkája, a De humani corporis fabrica ex Galeni et Andreas Vesalii libris concinnata (Tübingen, 1551). Az eredeti Vesalius művel és Fuchs könyvével megkezdődött az új természetfelfogás szerinti egyetemi orvostan irodalma és tanítása. Fuchsnak egy másik, az oktatást döntően befolyásoló műve a ’De historia stirpium commentarii insignes’ még anatómiáját megelőzően 1542-ben jelent meg. Ebben antik klasszikusokat idéz, mellettük saját megfigyeléseit, leírásait közli. A humanizmus egyik célja a tudomány terjesztése volt. A Historia stirpium ennek a kívánalomnak is megfelel.16 Az anatómiával és a herbáriummal Fuchs megteremtette a korszak alaptankönyveit. Ezekhez társul az 1531-ben megjelent ’Compendiaria ac succinta admodum in medendi artem eisagóge seu introductio’.17

Nem kevésbé fontos a medicina egészét átfogó, didaktikus felépítésű tankönyve: Institutionum medicinae ad Hippocratis, Galeni aliorumque veterum scripta recte intelligenda mire utiles libri (1555).18 Ebben nemcsak a barbárokat (értsd arabokat) támadja, hanem mindenkit, aki Galenost torzítja és így értelmétől megfosztja; ezért kerül az ellentáborba még Janus Cornarius is.

Tudást, invenciót, eredetiséget illetően messze kiemelkedik Jean Fernel, igazi vir perpetue lectionis. Fernel19 a medicina egész hagyományának talán legjobb ismerője, Vesalius és Fuchs mellett legeredetibb auctora, igazi neoterikus. Universa medicina-ja egy humanista orvosi summa, amely a 18. századig a Schulmedizin kézikönyve maradt. Ellentmondásokat lehetőleg kikerülő, zárt, tanítható rendszerbe foglalja a természet, az élet és a betegség problematikáját. Tapasztalatainak, főként azonban elmélkedéseinek eredményeit két műben foglalta össze. Az elsőt 1538 körül írta és 1548-ban jelent meg, a ’De abditis rerum causis.’ Második műve a ’De naturali parte medicinae’, vagy Physiologia20 1542-ben jelent meg. 1567-től munkáit az ’Universa Medicina’ címet viselő, a medicina egészét taglaló tankönyvvé bővítette. Mindkét könyv számos kiadást ért meg. Magának az Universa Medicina-nak 32 kiadása jelent meg, az utolsó 1656-ban Utrechtben.

Az élettantörténet legavatottabb művelőjének, K. E. Rothschuhnak a véleménye szerint nem lehet véletlen, hogy Fernel nagy munkájának kiadása ugyan néhány évvel Descartes halála (1650) után jelent meg, ezt követően azonban nyilván oly mértékben csökkent olvasottsága, hogy új kiadásra nem volt szükség. Tény, hogy Fernel teóriáinak legnagyobb ellenfele René Descartes volt, és ahogy Descartes filozófiája az orvosok és természettudósok között is terjedt, az aristotelesi-ferneli modell vagy szisztéma a maga, lényegében még mindig antik természetfilozófiájával és kórtanával, lassan átadja helyét a kartéziánus gondolkodási rendszernek.21

Fernel „modern” fiziológia-fogalma a tantervekben elég későn jelenik meg, csak a századfordulón. A fogalmi tisztázáson túl ebben a könyvben a rendszerezés a fontos. Az ’Universa Medicina’ öt fejezetének (Physiologia, Pathologia Aetiologia, Prognostica-Semiotica, Diaetetica-Hygiene, Therapeutica) felosztása lesz ettől kezdve az egyetemi oktatás beosztása, egészen a század közepéig. A 16. században azonban még nem minden tanterv osztja öt részre a medicina oktatási anyagát.

A fiziológia fogalma még tovább szűkül a curriculumban, amikor a 16. század végén Theodor Zwinger (1533–1588), bázeli professzor megírja művét, a ’Physiologia medica’-t.22 A fogalom azonban még nem egységes a századfordulón sem. Johannes Magirus (megh. 1596) a marburgi egyetemen naturalis physiologiae professor postumus fiziológia tankönyve még közelebb áll az aristotelesi természettanhoz, mint Fernel élettanához.23 Még ennél is tágabban értelmezi a fiziológia fogalmát a jónevű angol orvos, fizikus, William Gilbert (1540–1603), aki a magnetizmusról írott könyvének adja a ’Physiologia nova’ alcímet.24

Kevéssé ismertek G Mercurialis (1550–1606) rendszeresen tartott páduai előadásai az emberi test betegségeinek diagnózisáról és kezeléséről. Az ezek alapján írt tankönyv nyomtatásban csak halála után jelent meg, címe: Praelectiones Patavinae. De cognoscendis et curandis humani corporis affectionibus (Velence, 1617).

Tankönyvszerzőként sem jelentéktelen Felix Platter. A neves humanista Montpellierben és Bázelben végezte stúdiumait, 1557-ben promoveált Bázelben. A medicina practica tanára volt ugyanott 1571-től. ’De corporis humani structura et usu libri III.’ (Bázel, 1583 és 1603) című munkájával a Fabrica propagátora, de Vesaliusnak nem kritikátlan tanítványa; Materia medica-ja ugyancsak tankönyv.

F. Platter tanára Gulielmus Rondeletius,25 akinek első tankönyve a ’De materia medicinalia et compositione medicamentorum’ (Pádua, 1556) volt, amit még több mű követett. Német tanítványai révén könyvei Bázelben, Nürnbergben voltak kedveltek és használatosak; különösen az általános és speciális terápiát taglaló munkája: Methodus curandorum omnium morborum corporis humani.26 A munka utolsó fejezetének (a De compositione medicamentorum tam internorum quam externorum-nak) sikerére jellemző, hogy Felix Platter egyetlen éjszaka leírta magának.27 Ez szolgált azután alapul a Praxeos-ban közölt külön is megjelent receptgyűjteményhez, melyet scholarisok és gyakorló orvosok számára írt.28

Noha a farmakológiai-farmakognóziai és botanikai irodalom részleteibe még tankönyvi vonatkozásban sem kívánok belemenni, nem hagyhatom említés nélkül a reneszánsz egyik klasszikus és tipikus tankönyvét, Valerius Cordus (1515–1544) ’Dioscorides’-ét.29 Előadási jegyzet formájában maradtak fenn az Annotationes, melyeket Valerius Cordus a wittenbergi egyetemen tartott, általa kommentált Dioscorides előadások számára írt. Az ’Annotationes sive scholiis nemcsak nyelvi, hanem tapasztalati-praktikus magyarázatokat is tartalmaz, ami igencsak érthető, ha felidézzük, hogy apja, a marburgi orvosprofesszor Euricius Cordus, Leonicenus és Manardus tanítványa volt, és már maga is a természetet tartotta az igazságkeresés mércéjének. Tanítása a szövegre és az autopsiára-experientiára épült, tanítványait excursiokra vitte. Dioscorides jelentette számára az alapot, de ez nem gátolta meg az önálló véleményalkotásban, mivel „potiora sunt rationis quam autoritatis momenta”.