A tankönyvként is használt orvosi kommentárok irodalma egy ponton lényegesen eltér az ars fakultáson oktatott tárgyak kommentárjaitól. A szigorúan vett »studia humanitatis« a priori több lehetőséget adott a szubjektív interpretációra, nem volt szükség arra, hogy a valóság által is megerősítést nyerjen. Ezzel szemben az orvosi ismeretek egy része, még inkább azonban az akkori medicina részeként tárgyalt botanika-ásványtan-állattan tárgyi ismeretei, és nem kevésbé a csillagászat, objektív kontrollt is szükségessé tettek. A korai humanisták nem jutottak túl a „természettudományos” szöveg castigatioján, emendatioján és nyelvi magyarázatán. Mivel ez nem elegendő docendi et pariter atque aegros curandi el kellett jutni és el is jutottak az új, valóságos ismeretekhez, amint azt Vesalius, Fuchs, Copernicus korszakalkotó művei mutatják. Ez nem egyszerű nyelvi korrekció volt, hanem visszautalás magához a természethez.3 Ez a pragmatikus eljárás vonta maga után a kommentár-tankönyv átalakulását is, jóllehet a 16. század folyamán filológiai jellegét még nagyrészt megőrizte.4

Hogy a 17. században az »iatrophilologia« még javában alkalmazott metódusa a kommentár-irodalomnak, jól mutatja – többek között – Sperling 1659-ben Rhodius, Scribonius Largus-kommentárjához írott kritikája.5

A kommentár mint tankönyv sem vesztett jelentőségéből. Mint a középkorban, a reneszánszban is szoros kapcsolat volt az egyetemi előadás és a kommentár között, amennyiben a kommentár többnyire az előadásokból született. Eleinte az előadások magyarázata volt, majd egyre bővülő kiegészítője lett, s végül tankönyvként is, mint önálló mű szerepelt. A szövegtől természetesen nem független, de a textus gyakorta inkább alkalom a teóriák kifejtésére. A kommentár tankönyvként olyannyira bevált, hogy Battista Guarino a reneszánsz egyik legnevesebb professzora ’De ordine docendi et discendi’-jében tanulásra és a lectio privata-hoz egyaránt ajánlja a kommentárt, valamint a kommentálás metodikáját. Az előadás, a kommentár és az önálló munka ekkor már összetartoznak. Az előadás látogatása, a kommentárok elolvasása után kell következnie a textuson való önálló munkálkodásnak.6

A szöveg és a már a címben megjelölt tanulási célokra írt kommentár összefüggéseinek jó példája Rivius (Hermann Ryff) Plinius-kommentárja:7 In Plinianae lectionis studiosorum gratiam nunc primum conscripta et edita, cura et diligentia D. G. H. R. M. et MMDXLVIII.8

A humanista kommentár minden tudományág, így a medicina középkori kommentárját is átformálta. Egy auctor magyarázatára a reneszánsz a »commentarium« mellett más megnevezéseket is használt, részben szinonimaként: »adnotationes«, »animadversiones«, »exegemata«, »explicationes«, »glossae«, »scholiae«. Az orvosi irodalomban valamennyi elnevezés előfordul. A tankönyvként használt magyarázatok leggyakrabban a »commentarium«, vagy az »explicatio« címet viselik, s mint a studia humanitatis diszciplínáiban, a joghoz hasonlóan, önálló műfajjá alakul.9 Biztonsággal megállapítani, hogy a kommentár tankönyv-e vagy sem, csak a szöveg ismeretében lehet, kivéve, ha a mű közli célját: „adolescentibus laudatarum artium studio destinatis”, ami a studiosi medicinae számára írott könyveknél ritka.

A kommentár teljes szövegének ismerete szükséges ahhoz, hogy el lehessen különíteni az eruditus lectio-nak szánt kommentárt a többitől. A citátumok e tekintetben nem jelentenek útmutatást.

Az artes liberalest már elvégzett studiosus medicinae éppolyan könnyen eligazodik a hivatkozási rendszerben és a humanizmusban olyannyira kedvelt analógiák konstrukciójában, mint a magiszter. A korai humanista orvosi kommentárt a középkoritól elsősorban az különíti el, hogy a szöveg restitúciójára irányuló filológiai tevékenység – feltárva a leírók hibáit, a középkori glosszátorok tévedéseit, a többszörös fordítás okozta torzulásokat – eleve kritikus szövegmagyarázatokat, annotatiókat, corollariákat produkált, melyek lassan tartalmi, szakmai kommentárokkal egészültek ki.10

A humanista kommentár az orvosi irodalomban is ott teszi lehetővé az önálló fejtegetést, ahol a skolasztikus struktúrától eltér, azt példákkal és »excursus«-okkal fellazítja, citátumokkal ellátja. Ahogy a teológiai és jogi szövegkommentárokat, úgy bizonyos – már említett fáziseltolódással – orvosi írásokat, ezeken belül is az antik klasszikusok kommentárjait, először az előadási stílussal együtt, a filológiai humanizmus alakítja át. A szokás megváltozik, a mos italicus-t a mos gallicus váltja fel. Az előadások eme változásának részletes tárgyalásával az orvostörténeti irodalom még adós, jóllehet a sensu strictiori humán tárgyak mellett a legtöbb antik auctor éppen a medicinában lett az egyetemi előadások középpontja. Talán nem tévedek, ha úgy gondolom, hogy a scriptura kritikus újraolvasása, a rekonstruált szövegnek az előadásban és a kommentárban való megjelenése, lehetőséget adott a humanista tanárnak és egyben gyakorló orvosnak, hogy saját tapasztalatairól beszámoljon, és a scriptura mellé helyezze a ratio-t. Ez az orvosi kommentárt princípiumában különbözteti meg – az asztronómia kivételével – minden más diszciplína tankönyvi commentariumaitól. Noha a humanista kommentár tartalmi fáziseltolódása a gyakoribb, éppen az orvosi irodalomban jelennek meg korán (a 12–13. században) olyan tankönyvek, melyek racionális szellemben, tapasztalatok felhasználásával íródtak. Rogerius Frugardi ’Chirurgia’-járól joggal írja Gundolf Keil, hogy „in seiner Praxisnähe und strengen anatomischen Gliederung alles übertraf, was an chirurgischem Schrifttum dem damaligen Abendland zur Verfügung stand.”11

Úgy vélem, hogy ez a magyarázata annak, hogy a Roger-sebészet négy évszázadon keresztül, a 12–16. századig „élő” tankönyv volt, számos kommentárral és variánssal. Az a körülmény, hogy még a 16. századi variánsaiban és kommentárjaiban sem fedezhető fel reneszánsz elem, illetve a humanista metódus befolyása, csak annak a jele, hogy vannak a tudománytörténetben olyan fejlődési irányok, melyek szempontjából a korszakváltás irreleváns.

A humanista tankönyvek kommentárjaiban van egy bizonyos törekvés arra is, hogy a magyarázat argumentumai egyaránt tükrözzék az experientia-t, a ratio-t és az auctoritas-t, s lehetőleg mindegyiket arányosan. A két megközelítési mód: az »experientia et usus« (»multo usu probatum«), valamint az »auctoritas et experientia« egymást erősítik mindaddig, amíg a túlzott filologizálás a 17. század vége felé ezt az egyensúlyt fel nem borítja, s mikor már a filológiai argumentáció inkább gyengíti az állítást, és magát a megértést nehezíti.12

A nyomtatott tankönyvek számbavétele csak egyik megközelítési módja a tananyag megismerésének, van a megismerésnek egy, ebből a szempontból alig vizsgált forrása, a korszakunkban még javában használt kéziratos művek különböző könyvtárakban megbúvó számos gyűjteménye.13

A nyomtatás felfedezése utáni könyváradat feletti jogos öröm feledteti azt a tényt, hogy 1460 és 1570 között az egyetemi kéziratok még alig vesztettek jelentőségükből, mivel a könyvek ára sokak számára elérhetetlenül magas14 volt. A studiosus előadási feljegyzései, ad hoc jegyzetei, a tanár által ad calamum diktált írásai, jó források. Áttekintve több egyetemi kéziratgyűjtemény – részben annotált – bibliográfiáját, több 16. és 17. századi kéziratról szóló közleményt és több kéziratot, megállapítható, hogy a kéziratok tartalmilag lényegében azonosak az egyetemi statútumokban, illetve ordo legendikben, modus studendikben felsorolt könyvekkel. Pl. Capivaccio Páduában 1577– 1580-ban tartott előadásai Avicennáról,15 és a Methodus Medendiről vagy a De febribus lectiones a me vero Felice Boldano ipso legente conscripto anno MDLXXVI16 alig térnek el nyomtatásban megjelent műveitől. Kéziratban is forgalomban volt Jacques Dubois ’Ordo in legendis Hippocratis et Galeni libris’ című, nyomtatásban több kiadást megért munkája.17 A vizsgált kéziratok az oktatási kánonnak felelnek meg, még abban is, hogy az egyetemek különbözősége bennük kifejezésre jut. Spanyol kéziratok között a 15. század végén, s a 16. század elején nagyon sok arab, főleg Avicenna művel találkozunk, míg a protestáns német egyetemeken a kéziratos Aristoteles-kommentárok száma jelentős.

A 16. század végéig egyetemi forgalomban volt kéziratos tankönyvekre azok a szabályok voltak érvényben, melyek a 12. század végén alakultak ki és a legtöbb egyetem 14. századi statútumaiban olvashatók. A kéziratos könyv terjesztése az egyetemi hatóságok és a stationariusok révén történt. A peciak, mint hivatalos példányok formai ellenőrzése is éppúgy az egyetem joga volt, mint ahogy az exemplárumokat a kereskedők, a stacionáriusok az egyetem által adott „szabadalom” birtokában árusíthatták.18

A pécia formájában forgalomba került Alberto Zancari ilyeténképpen expressis verbis hivatkozott egyik műve: a ’Libellus de Cautelis Medicorum’. Zancari 1326 és 1347 között volt a bolognai egyetemen a „lectura di medicina practica” tanára,19 számos kommentár és tractatus szerzője. Ez a kézirata is hivatalos tankönyv volt.

Ami a tanulási-oktatási methodust illeti, azzal a reneszánsz egyetemek tanárai nemcsak előadásaik kapcsán foglalkoztak, hanem elméletét is többen tárgyalták, és foglalták írásba. A kérdés az volt, milyen eljárást válasszanak, „quid sit methodus”? A 16. század kiváló orvosa, Giovanni Battista Montano (J. B. Montanus) (1498–1551) egyik művében – melyben néhány paduai egyetemi előadását is közrebocsátja – így szólítja meg a „kedves ifjakat”: „Cum in nostris hisce prelectionibus (optimi juvenes) frequens a nobis fiat methodi mentio…”,20 szükségét érezve, hogy még hallgatóinak figyelmét is felhívja a methodus fontosságára.

Nagy összefoglaló munkájának (Medicina universa) egy fejezete pedig a „De methodo docendi omnes artes et scientias” felirattal kezdődik.21

A studiosusoknak címzetten hasonló részletességgel foglalkozik methodikai kérdésekkel a tanítás és a gyógyítás vonatkozásait egybevetve Leonhard Fuchs.22

Ilyen didaktikus kérdések elméleti taglalása természetesen nem idegen olyan orvosoktól, mint amilyen a Melanchthon köréhez tartozó Kaspar Peucer vagy a breslaui iskola vezetője, Melanchthon tudós levelezőtársa, Joannes Crato von Kraftheim.23

A didaktikus kérdésekkel foglalkozó elvi fejtegetések igen gyakran jelennek meg a kommentárirodalomban is, mint ahogy új tudományos gondolatok nem ritkán először egy-egy kommentárban jutnak kifejezésre. Jóllehet Giovanni Pico a ’De dignitate hominis’-ban24 azt írja, hogy a kommentár nem alkalmas arra, hogy belőle önálló igazság szülessék, a kutatások azt mutatják, hogy a kommentár évszázadokon át számos új ismerettel gazdagította a tudományokat.

Ezzel hozzájárult az egyetemi oktatásnak, az előadási textusnak – a kor gondolkodásának szintjén álló magyarázataival – a fejlődéshez is. Ez természetesen csak úgy volt lehetséges és abban az esetben, ha a kommentátor korának legújabb gondolatait és szakmája recens írásait ismerve tudott elmélyülni az antik szerzők írásaiban.25

Ezt a tudást – és az antik auctor szellemével egyenrangú gondolkodást – a korszak egyik legismertebb kommentátora, Filippo Beroaldo (Philipo Giovine, 1472–1518) is megköveteli Propertius-kommentárjának ajánlásában.26 Nem kétséges, hogy a 12. század óta a kommentár minden tudományág irodalmának, így a medicinának is legfontosabb irodalmi formája, egészen a 17. századig. Valójában magát a fejlődést és annak folyamatosságát mutatja. Jóllehet ez a kontinuitás az antiktól a reneszánszig vezet, nyilvánvaló, hogy ebben a folyamatban azért a reneszánsz bizonyos szempontból új szakaszt jelent. A reneszánsz-kommentárt tehát, éppen az egyetemi oktatás szempontjából, kell külön tárgyalni, amint azt Guarino munkája is jelzi.27

Guarino Veronese (Giovanni Battista Guarino, 1374–1460) (fia) korának egyik leghíresebb tanára. Az ő ferrerai humanista iskoláját látogatta többek között Janus Pannonius is. Részletesen tárgyalja az egyetemi, de magánelőadásra is ajánlott metodust: az előadás (lectio – tehát felolvasás!) meghallgatása után kell elolvasni a szerző szövegéhez írott kommentárt, amit azonban a szöveget elemző, felhasználó tanuló, olvasó saját munkájának kell követnie. Nem lehet tehát szó mechanikus-dogmatikus tanulásról.28

A reneszánsz idején a libri audiendi, illetve formales csaknem minden kommentárja az előadásokhoz fűződik. Szerzője vagy előtte írta, vagy az előadásokat követően dolgozta fel, s az előadási gyakorlatban mindig követte. Az egyetemi előadásokhoz kapcsolódóan, s nem utolsósorban az újonnan feltárt források előadásakor, új szempontok alapján kommentáló magyarázatokból született a folyamatosságot ugyan őrző, mégis új kommentár-típus, a humanista kommentár, mely valamennyi tudományág kommentárjait jelentősen befolyásolta, illetve alakította.

A humanisták kommentárjait a magasabb iskolai oktatásban s még inkább az egyetemeken nem mindig fogadta egybehangzó elismerés.29 Az elegánsan magyarázott kommentárok az egyetemi előadások stilárisan addig igénytelen magyarázataival szemben lazábbnak tűntek. Úgy tűnt, mintha az oktatás szolgálatában álló szigorúan zárt fejtegetések költő szárnyalásukban eltérnének a tárgytól. Eltérnének a szövegtől, amelyet magyarázni hivatottak. Valójában az exemplumokkal és excursusokkal illusztrált, emelkedett stílusú magyarázat új megfigyeléseivel és gondolataival az addiginál jóval világosabban adta elő tárgyának minden kérdését.

Eloquentia és sapientia megbonthatatlan egysége a reneszánsz kommentárnak. És ez vonatkozik a természettudományok és a medicina, humanisták által írott kommentárjaira is. Julius Caesar Scaliger (1484–1508) kora egyik legképzettebb humanistája, aki minden előfeltétellel rendelkezik, ami szükséges ahhoz, hogy orvosi, zoológiai és botanikai kommentárjaiban – orvos lévén és költő – megteremtse a kapcsolatot a természettudományok és a humanista eruditio között. A iatrofilologus klasszikus figurája.30

A humanista kommentár pedagógiai funkciója az egyetem falain túlmenően kiterjedt a studia humanitatisra általában, mint egyetemes képzési-művelődési ideálra. A kölcsönös egymásrahatás azonban aligha vitatható. Mind a methodusra, mind a reneszánsz kommentár nyelvi és tartalmi alakulására jellemző példa, az a századokon át különböző formákban használt tankönyv, mely csaknem az egész materia medicat tárgyalja, minden egyetem orvosi fakultásán az előadás, illetve a tanulás egyik alapműve, Dioscorides ’Materia medica’-ja.

Legjelentősebb humanista fordítója Hermolaus Barbarus (1453–1493), akinek latin fordítása ’In Dioscoridem Corrolariorum libri quinque’ címmel ellátott saját kommentárjaival együtt 1516-ban Velencében jelent meg. Ennek az öt kommentárkötetnek az előszavában Barbarus kifejti új kommentárjának jelentőségét, megírván, hogy minden lényeges nyelvi és tartalmi kérdést megmagyaráz. Arra is utal, hogy az új szerzők véleményét sem hanyagolta el: „non pauca ex recentioribus attingere, corrupta scilicet et indoctorum pertinacia non satis adhic explosa”.31