A humanizmus korának bécsi egyetemi curriculumáról, az ott kötelezően előírt, valamint az olvasásra ajánlott könyvekről, tehát a promócióig használt teljes irodalomról a legilletékesebb tanár, Martin Stainpeis1 könyve ad képet: ’Liber de modo studendi seu legendi in medicina, Martin Stainpeis Viennensis artium et medicinae professoris’ (1520).2 A könyv útmutató a stúdiumokhoz és pro communi omnium medicinae incumbentium utilitate.3

Felépítése, beosztása megfelel a 16. század elején szokásos orvosi curriculumnak, bár még mélyen gyökerezik a skolasztikus hagyományban, egyházi kötődését pedig az előszót befejező három ima mutatja.4 A mű hét könyvből áll. Az első az olvasandó könyvek áttekintő felsorolása, a második a modus legendi ismertetése, a harmadik, az orvosi stúdium fontosságának indoklása, a negyediktől a hetedik könyvig a tanévekre bontott ötéves curriculumot tartalmazza: „quia artium rnagister quinque annis ad Doctoratum in medicine ad minus studere debet” (Liber I. pars I.).

Noha mint mindenütt, így Bécsben is feltétele volt a medicina hallgatásának a befejezett artis studium, a könyvlista az általános műveltséget emelő könyvek sorával végződik. Ennek a merőben szokatlan eljárásnak csak egy magyarázata lehet, az, hogy az ars fakultás nem nyújtott kellő alapot a további stúdiumokhoz, nem biztosította az orvostól jogosan megkövetelt alapműveltséget.

Erről egyébként Petrus Ramus is panaszkodott a párizsi egyetemen. Ezek között a medicina szempontjából »libri non principales«-ek között találjuk a Bibliát, Terentiust, Aeneas Silvius Aesopus kiadását, az Alexandri Magni Historia-t, Pogiustól a ’Historia septem sapientum’-ot és „consimilis illis” (Liber I. pars I., c.).

Stainpeis, illetve a fakultás minden konzervativizmusa ellenére sem kétséges itt a humanizmus hatása, amit a »propter corruptam aut obscurum literam libri«-re vonatkozó megjegyzése is mutat (Liber 4, part 2., 30). Cuspinianus, Vadianus, Celtis működése színhelyén ez igazán érthető. A modus legendi részletezése – pl. Avicenna Canonja tanulásának a módjáról szóló fejtegetés –, viszont éppen a skolasztikus tanulás precízen meghatározott középkori rendje szerint való. A textus és a hozzárendelt scriptum a 13. századi statútumokban is ezekhez hasonlóan olvasható. Az Avicenna tankönyv előadásához és tanulásához segítségül hívott irodalom is csak középkori szerzők, Aegidius, Theophilos, Philaretos tollából való. A konzekvensen visszatérő felhívást Avicenna buzgó és szorgalmas tanulmányozására, így indokolja: „Quia hic totum fundamentum medicinae et speculative et practicae ab Avic. ponitur” (Liber II. pars 1). Némi önállóságot a 2. Canon tanulmányozásának magyarázatakor mutat Stainpeis, amikor a megértést, a könnyebb elsajátítást segítő irodalmat ajánlva hozzáfűzi, hogy maga is írt egy »repertorium luminis maior«-t, amit akkor fog kiadni, ha ez a munkája kedvező fogadtatásra talál (Liber VI. pars 3). Stainpeis könyvének érdekessége és érdeme, hogy a fiatal orvos számára, a promóciót követő két évben még elolvasandó könyveket is sorra veszi (Liber II, pars 2–3). Itt a számos, jól ismert középkori kommentátor textusai között korabeli művel is találkozunk, egy szifilisz irattal.5 A »sudor anglicus«-ról Stainpeis itt nem tesz említést. Nagy korszakváltások a hagyományos rendet szívesen őrző egyetemek tanrendjében mindig fáziseltolódással jelennek meg. A régebbi oktatási-tanulási kánonhoz való ragaszkodás törvényszerűnek tűnik. Egyes személyek, azok, akiknek munkásságán, előadásain keresztül az egyetemek doktorai és hallgatói új kórképekkel, új eljárásokkal ismerkedhetnek meg. Így például csak több évtizeddel azután, hogy egy clarissimus medicus nevezetesen Joachim Schiller megjelenteti a »sudor britannicus«-ról írt commentariolusát,6 kerül a tantervekbe a sudor anglicus-ról szóló lekció.7 Stainpeis könyvében a hummanista Aeneas Silvius, a neotericus Juan Almenar, a reneszánsz újra felfedezett Aesopus-a, a ’Nonum Almansoris’, Avicenna régi kommentátorai és a Pandectarius, Mesue, a szigorú skolasztikus Nicolai együttesen adják azt a képet, ami a bécsi és még sok, talán a legtöbb nem itáliai egyetem orvosi stúdiumát jellemzi. A skolasztika még él, a humanista orvosok írásai még csak lassanként kapnak helyet a 16. századi Bécsben is, s jórészt a lectio privataban.8

Mintegy fél évszázaddal a Stainpeis Liber de modo studendi-je után, 1570 körül írhatta Girolamo Mercuriale (1530–1606) a páduai, bolognai, majd a pisai egyetem európai hírű tanára azt a kéziratot, mely saját működésének ismertetése, és az általa tett ajánlások révén enged bepillantást a 16. századi olasz orvosi fakultások curriculumába. A Milánóban található latin kézirat szövegét Durling9 tette közzé. Ez is a ’De modo studendi’ címet viseli. Páduai egyetemi előadási alapján készült. Részben propedeutikus irodalmat ajánl hallgatóinak, részben a studiumok egészére vonatkozó olvasnivalókra hívja fel a figyelmet.

Ebben az időben a páduai orvosi fakultás curriculuma, természetesen a befejezett ars studiumot követően, hároméves volt, és mind az elméleti tárgyakat, mind a gyakorlatot felölelte. Különös módon Mercuriale csak az elméleti tárgyakról ír, a gyakorlatot nem említi. Nem szól a Vesalius által forradalmasított, de akkor már ebben a formában is akceptált anatómiáról, ahogy a másik jelentős tantárgyról, a botanikáról sem.

Előadásai az akkori Itália egyetemein már elterjedt orvosi humanizmus jegyeit viselik. Niccolo Leoniceno Galenos-fordításaival kezdődnek és Leonicenus barátjának, az angol humanista Thomas Linacre (1460–1524) fordításaival folytatódnak. Hasonlóan humanista fordítások szolgálnak alapul Hippokrates-előadásainak. Marco Fabio Calvi (megh. 1527) és Janus Cornarius (1500–1558) ültették át a görög szöveget humanista latinra. Ezeket ajánlja Mercurialis, mint szükséges olvasmányokat.

Avicenna kommentátorai közül érdekes módon két középkori szerzőt nevez meg Jacques Despars (Jacobus de Partibus, szül. 14. sz. vége, megh. 1465) és Gentile da Foligno (megh. 1348), miközben a 16. századi avicennizmusról és a korabeli Avicenna-kommentárokról hallgat.

Szemben Stainpeis könyvlistájával, Mercuriale nem nyújt részletes címeket felsoroló katalógust. Általános eligazítást ad, szerzőket sorol fel és tanácsot ad a tanulmányok rendszerére. Ebben a tekintetben szükséges, hogy legyen „norma atque methodus”. A felsorolt szerzők között latin, arab, görög auctorok egyaránt szerepelnek: Celsus, Scribonius Largus, Plinius, Quintus Serenus, Caelius Aurelianus, Rhazes és Mesue. A görögöket – Hippokratest, Galenost és Dioscoridest – „éjjel-nappal kell tanulmányozni” (Nocturna versate manu, versate diurna). Hippokrates, Galenos, Celsus és Avicenna könyvei mindig a studiosus kezeügyében kell hogy legyenek: in manibus frequenter habebitis.

Stainpeishez és a más modo studendik szerzőihez hasonlóan az ajánlott olvasmányok közül nem maradhatnak el a klasszikus literatura nagyjai, Homerostól Palladiusig.

Külön figyelmet igényel a terminológia és a nyelv problematikája. A hallgatónak ismernie kell Galenos ’De linguis’ című írását, Erotianus, Julius Pollux, Rufus de Ephesos lexikális műveit. Szükségük van Guillaume Budè kommentárjaira és Joachim Camerarius könyvére: ’Commentarii utrisque linguae’ és az „újonnan kiadott orvosi lexikon”-ra [ez nyilván Henri Estiennes ’Dictionarium medicinae’ (Genf, 1564) vagy Joannes Gorraeus ugyancsak akkor megjelent ’Definitiorum medicarum liber XXIII’ című könyve (Párizs, 1564).]

Ami különösen figyelemreméltó Mercuriale írásaiban az, hogy hallgatóinak a nagy antikok, Galenos és Hippokrates műveinek eredetiben való olvasását is melegen ajánlja, első alkalommal lehetőleg kommentár nélkül. Bizonyára önálló gondolkodásra kívánja szorítani hallgatóit. Ami a tanulás módját illeti, szükséges, hogy a tanuló minden fontos új ismeretet (tüneteket, okokat, kezelést, gyógyszereket) egy thesaurusba vagy promptuariumba jegyezze fel és gyakran vegye elő. Világosan kitűnik ebből a kéziratból, hogy a reneszánsz egyetemen tanult orvosnak szakmájában járatos, tanult és ugyanakkor művelt doktornak, magisternek kellett lennie.

A 16. század első évtizedének klasszikus itáliai orvosi curriculumát (amelyet az ott tanult magyar orvosok is végeztek), egy olyan tipikus reneszánsz tudós páduai stúdiuma mutatja, mint Copernicusé, aki Ferrarában 1503-ban lett doctor decretorum, s röviddel utána doctor iuris canoniciként iratkozott be a páduai egyetem orvosi fakultására. Itt négy katedra professzorai várták. A De medicina theorica lectúráján Bartolomeo Montagnana jun. adta elő Avicenna kánonjának első részét, a hippokratesi Aforizmákat Galenos kommentárjaival, a Prognosztikát és a Mikrotegni-t. Montagnana saját Consilia Medica-ja és Antidotarium-a egészítette ki ennek a tanszéknek az előadási anyagát. Az anatómiát valószínúleg Marcus Antonius della Torre előadásában hallgatta.10 A medicina theoricahoz kapcsolódóan hallgatta Fracastorót, aki akkor a logika professzora, valamint consiliarus anatomicus volt és a medicina scholarisai részére tartott filozófiai előadásokat.

A lectura ad tertium Avicennae csak provizórikusan volt betöltve Copernicus idején. Sem ő nem emlékezik meg róla, se más adat nincs, hogy a kurzust látogatta volna, noha az kétségtelenül a curriculum része volt.

A lectura de medicina practica professzora ekkor Giovanni d'Aquila11 volt. Ezen a katedrán adott elő Petrus Trapolinus, matematikusként is neves orvosdoktor, akit Copernicus érdeklődéssel hallgatott. A páduai egyetem különlegessége volt a lectura de chirurgia. Akkori tanára a Pádua hírességei közé tartozó Alessandro Benedetti (1460–1525)12 volt.

A vázolt curriculum alapján végzett stúdiumait 1506-ban licenciátussal fejezte be, s kezdte meg negyven éven át folytatott orvosi praxisát.13 Copernicus tanulmányai azt a látszatot kelthetik, mintha a páduai egyetemen a 16. században az Avicenna-stúdiumokra nem fektettek volna hangsúlyt. Ez azonban sem Páduában, sem másutt nem volt így. Jóllehet az arabizmus és antiarabizmus „küzdelme” végigkíséri a humanista medicinát, az egyetemi curriculumokból az arab klasszikusok nem szorulnak ki.14 Nem egy egyetem orvosi fakultásán még a 16–17. században is Avicenna-tanszékkel találkozunk. A valladolidi egyetemen például 1534-ben egy második, egy új Prima Medicina de Avicenna katedra is létesült, mely a 17. század végéig fennállt.15

Avicenna befolyása rendkívül nagy volt. A Kánon a kötelező tanterv integráns része a 13. századtól az itáliai, a 14. századtól pedig minden európai egyetemen.16 A Kánon egy tanulmányi célokra különösen alkalmas enciklopédia. Teljességre törekvő didaktikus felépítése, ismereteinek rendszerezése és filozófiai-teoretikus megalapozottsága révén a kor orvosi és vele kapcsolatos természettani ismereteit a legteljesebben nyújtotta a studiosusnak. Részeit, főként az első könyv ama fejezeteit, melyek a medicina alapját taglalják, valamint a lázról szóló tanokat fejtegetik, az egyetemi listák, de maguk a professzorok is az ajánlott tankönyvek között említik. Hogy a reneszánsz curriculumban oly sokáig megőrizhette helyét, annak három oka volt. Először is csaknem teljes áttekintést nyújt a tanulónak a megelőző 1500 év medicinájáról, gyakorlatilag összefoglalja az addigi ismeretek tömegét. Másodszor addig nem ismert logikai klasszifikációban nyújtja ezeket a részletekbe menő ismereteket, amivel a tanulást megkönnyíti. Harmadsorban pedig, mivel Aristoteles tudománytanát a reneszánszban a még mindig tekintélyes Galenos tanaival ötvözi, a kora humanizmus felfogásához állt igen közel.17 Az ismert wittenbergi humanista orvos, Johannes Magenbuch – aki Melanchthon tanítványa és barátja, Luther levelezőtársa és orvosa18 volt – tanulmányai, melyek során Avicenna előadásokat hallgatott,19 mutatják, hogy sem a humanizmus, sem a reformáció nem szorította vissza az arab auctorokat, s különösen nem Avicennát. Tekintélye vitathatatlan volt. Magenbuch az általa hallgatott előadásokról nagy részletességgel számol be. Galenost eredetiben olvasta. Részben a kéziratos szövegeket használta, illetve az 1523-as velencei kiadás volt a kezében.20 Utóbbit későbbi írásaiban feltűnően gyakran idézi (Cpg. 706). Ugyancsak Magenbuchtól tudjuk, hogy magiszterként eleget téve tanítási kötelezettségének, Avicenna műveiből adott elő. Az Avicenna-lekciók a humanizmus korának egész tartama alatt a curriculum integráns részeit alkották. A curriculum befejezése a vizsga volt.

A vizsgáról összefogó feljegyzés, jegyzőkönyv készült, melyet a jegyző hitelesített. A curriculummal és az olvasási kánonokkal egybevetve egészítik ki a tanulmányokról és a kor orvosainak megkívánt tudásáról alkotott képünket. A legrészletesebb vizsgajegyzőkönyvek az itáliai egyetemeken maradtak fenn, ha nem is az egyetemi, inkább a városi és állami levéltárakban.21 L. Zdekauer okmánytárában közöl két vizsgajegyzőkönyv szöveget.22 Az egyik »punctum«, melynek alapján egy Joanes Davil nevű magister 1567-ben doktori vizsgát tesz: „Quoniam autem. T. C. 16. lib. 2 Phys”. Ezek szerint a »textus commenti« (itt secundus) Aristoteles Fizikájának 16. paragrafusa. Az Aquinói Szt. Tamás által kommentált Aristoteles második könyvének 16. paragrafusa kezdődik tudniillik quoniam autem-mel.23 A reneszánsz-humanizmus idején sokat tárgyalt kérdés: „Quoniam autem determinatus est quot modis natura dictur: post hoc speculandum est quo differt mathematicus e physico”. A jelölt egyébként egyszerre és egyidőben promoveált in artibus et medicina, ami az itáliai egyetemen nem volt ritka.

Egy másik, 1409-ben letett vizsga jegyzőkönyvének24 érdekessége, hogy a promótor Franciscus Bartholomaeus de Senis titulusa »doctor magister«. A késői skolasztika és a korai humanizmus korában az egyetemeken az akkor még alig használt professzori címnek a »magister« felelt meg, ami ebben az esetben nem grádust, hanem funkciót jelölt.

Noha kétségtelen, hogy a korszak egyetemi orvosi stúdiumai elsősorban és túlnyomórészt elméletiek voltak, a betegágy melletti tanítást és tanulást nem becsülték le, hanem az része volt a curriculumnak. A reneszánsz vívmánya a középkor gyakorlatát messze meghaladó klinikai oktatás bevezetése.25 Taddeo Alderotti Bolognában a 13. század elején betegei ágyához vezette hallgatóit, s hasonló vizitációkat más egyetemek tanárai és magiszterei is tartottak. A bécsi egyetem statútumai 1389-ben kórházi gyakorlathoz kötik a promóciót.26

A kórházi, a kor viszonyait figyelembevéve megfelelő gyakorlat, a 16. század első felében válik rendszeressé.27 Montanus vezeti el hallgatóit a medicina practica előadásai keretében a teoretikus lekciókat követően a Szt. Ferencről elnevezett városi kórházba, melynek 1538 óta primáriusa volt. A medicina practica (1539), majd a medicina theoretica tanszékére való kinevezése (1543) után is megtartotta kórházi állását.28 Utóda Hieronymus Mercurialis, aki 1570 óta tanított Páduában, folytatta a kórházi gyakorlatokat, nyilvános- és magánelőadásait egészítve ki demonstrációval.29 Az 1567–78 közötti időről nincs feljegyzés, utána Marco degli Oddi folytatja a kórházi gyakorlatot.30 A kor számos, később híressé lett orvosa szakította meg Páduában akadémiai peregrinációját, hogy a klinikai gyakorlatokon részt vegyen. Ők voltak azok, akik Európa többi egyetemén ezt bevezették.

Az itáliai egyetemekéhez hasonló rendelkezések szabályozták a legtöbb német egyetemen a gyakorlatot.31 A német egyetemek scholarisai számára is a városi kórházak adták a klinikai képzés lehetőségét. Az egyetemi városokban a városi orvos gyakran az egyetem tanára is volt.32 Ha egy városban több graduált orvos volt és a városi physicusi állást és az egyetemi katedrát nem ugyanaz a személy töltötte be, az egyetemmel való kontaktus akkor is szoros volt.

A városokban praktizáló orvos a fakultás tagja kellett legyen. A fakultásnak ugyanakkor a legtöbb helyen joga, sőt kötelessége volt a kórház ellenőrzése.33 Végső soron tehát az egyetem irányította a studiosus medicinae klinikai kiképzését is.

Az orvosi stúdium azzal a tapasztalattal és azokkal az ismeretekkel válik teljessé, melyekre a scholarisok zöme tanulmányai eredeti színhelyétől gyakran messzeeső egyetemeken, egy-egy eruditissimus medicus, egy vir perpetuae lectionis hallgatása révén tett szert. A peregrinatio academica az orvosképzés egyik lényeges eleme, amiről – ha nem is lehet a curriculum előírt része –, a legtöbb statútum említést tesz.

A reneszánszban még jobban kibontakozó peregrinatio academica elősegítésére pl. még a tübingeni egyetemen a »Medizinalordnung« anyagi segítséget irányzott elő utazási segélyként, főleg itáliai egyetemek látogatása céljából.34 A reformáció a peregrinációt nagymértékben növelte, túlmenően a scholarisok addigi egyetemjárásán. Az egyetemek befolyását fokozta, a tanárok tekintélyét növelte az egyetemek közötti, a tanárok által is személyesen képviselt gondolatcsere. A peregrináció minden fakultáson bevett szokás, kívánatos, a tanárok számára is előnyt biztosító gyakorlat volt.35 Nem utolsósorban ezeknek a személyes kapcsolatoknak volt köszönhető, hogy a politikai-vallási különbségek ellenére, a tudományok világa, de vitája is, egységes maradt és nemcsak nyelvében.

Th. Erpenius a peregrináció hasznáról írja kitűnő kis könyvében: „notitia sextuplex: linguae, regionis, regiminis, rerurn gestarum, morum et clarorum virorum”.36

Th. Bartholinus az utazó orvos és scholaris számára írt vademecumában pedig nagy részletességgel fejtegeti az egyetemjárás fontosságát.37 Igazi humanistaként az orvosi tanulmányutat, illetve annak szükségességét azzal is indokolja, hogy ez már az antik világban is jó, hasznos szokás volt. Bartholinus még azt is kifejti, hogy az egyes diszciplínák, mely országban, mely egyetemeken sajátíthatók el legjobban.38 A peregrináció és a kötelező klinikai gyakorlat egyaránt tanúsítják, hogy a reneszánsz egyetemi medicinája nem volt kizárólagosan exegetikus könyvtudomány. Mint látható, az egyetemi élet ismerete nélkül nem lehet teljes képünk a reneszánsz medicinájáról.

A humanizmus a maga képzési ideáljával és programjával a didaktikusan írott egyetemi tankönyvek igazi korszaka volt. Az előadási vázlatok, a tankönyvek, s a még javában forgatott egyetemi kéziratok alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy az egyetemi orvostan és az egyetemen kívüli medicina között az oktatást módosító ellentét nem volt. A curriculum sem szól ez ellen. A medicina egyes ágazataiban, vagy az akkor ahhoz tartozó diszciplínákban érvényesülő természettudományos gondolkodás nem áll kauzális összefüggésben a humanizmussal, mint jelenséggel, de ellentétben sincs vele. A valódi kísérlet nem a humanizmus szülötte, a jól értelmezett és világosan magyarázott tapasztalat nagyobb szerepet tölt be a kor tudományosságában és medicinájában, mint a közvetlenül megelőző századokban. Az experimentum itt még »experientia«, jobbára a tapasztalatok alkalmazásának értelmében. Másrészt a hipotézis felállításának újplatonikus szabadsága átlépi az auctoritás határát.

A tankönyvekből jobban kitűnik, mint a curriculumból, a reneszánsz egyetemeinek orvosi fakultásai tradíciót őrző és új stimulusokat befogadó szemlélete, jóllehet még nem az újkor medicinájának kezdetét alkotta, de annak megalapozása volt.39

A kor tanárainak könyveiben, írásba foglalt előadásaiban humanista intenciók, a medicina historikusan fundált, ugyanakkor az új megismerésére és értelmezésére törekvő gondolatok olvashatók. A humanisták ad fontes törekvése és követelése, megújult filozófiája a hagyományos tudományfogalom és ezzel a tananyag részbeni revíziójához vezet. Az orvosi fakultáson is meginduló renovatio studiorum a medicina egyes részterületein nemcsak az antik tudás kritikus megújítását jelenti, de a 16. században már önálló tudományágak alakulnak ki, amint az a curriculumban nyomon követhető.40 Az a processzus, mely a tradícióktól való elfordulás nélkül vezet a medicina újabb ismereteihez és így továbbfejlődéséhez, túlnyomórészt az egyetemeken zajlik.