A presocratikusok természetfilozófiája nélkül nem lenne hippokratesi medicus, az aristotelesi természetfilozófia, a sztoa bölcselete nélkül, csak a legfontosabbakat említve, nem lenne galenosi medicina. De ezek nélkül nem lenne érthető sem a középkori „Fakultätsmedizin”, sem a reneszánsz orvostana. Ezt a medicina elméletét művelő orvosok a maguk korában felismerték.

A koraközépkor természettudományi-orvosi írásainak filozófiai törekvése, majd az arabizmus filozófus-orvosainak munkássága is ezt az összefüggést példázza. Az a paradigmaváltás pedig, ami a 12–13. század aetas Aristotelica-jától az aetas Ciceroaniahoz vezetve a világképet a dolgok természetéről egyre inkább az ember természete felé irányítja, a filozófia és teoretikus medicina kvázi együtt-gondolkodásának folyamatát nem szakítja meg. Petrarca 1330 körül inaugurált, a 15–16. században egész Európában uralomra jutott új művelődési-képzési ideálja és mozgalma, amit később humanizmusnak neveznek, ezt méginkább erősítette. A humanizmus filozófiájának tárgya az ember a maga önértelmezésében, a világgal való dialógusában. A humanizmus korának orvosai tudományukat mindig ennek a gondolatnak a jegyében tanították. Ennek ellenére a diszciplínának a tanításáról az orvosoknál aránytalanul kevés szó esik.

A későközépkor és a reneszánsz-humanizmus korának egyik sokat vitatott elvi kérdése: vajon Galenost vagy Aristotelest illeti az elsőbbség, ki nagyobb jelentőségű? A szuperioritásnak ez a kérdése Harvey-ig sokakat foglalkoztatott.3

A korszak tudománytörténetének másik lényeges aspektusát a filozófia, a medicina és a természettudományok metodológiai vitái jelentik. E diszciplínák összefüggésének módja, valamint a filozófia és a medicina már az ókor óta ismert kapcsolatának hierarchiája, sorrendje képezte vita tárgyát.4

Magát a filozófia és medicina szoros kapcsolatát, összefonódását senki nem vitatta, sem akkor, sem később. Tárgyalása kapcsán azonban a filozófiatörténészek és a tudománytörténészek nemritkán úgy írnak, hogy nincsenek tekintettel a filozófia e vonatkozásában betöltött kvázi szubaltern szerepére, arra, hogy a medicina viszonylatában nem mindig autonóm, legalábbis a curriculumban nem az, hanem a későközépkori és a humanizmus korának egyetemi tantervében egyrészt a teológia és a jog, másrészt az orvosi stúdium előképesítésére előírt diszciplína.

A medicina egyetemi oktatásában betöltött szerepét viszont az orvostörténészek többsége hanyagolja el. A kitűnő filozófiatörténész, Charles Schmitt, miközben a filozófiatörténészeknek is szemrehányást tesz, az orvostörténészeket azzal vádolja, hogy – kevés kivétellel –, hajlanak arra, hogy a reneszánszkori orvosképzés filozófiai komponensét háttérbe szorítsák, úgy művelvén némelykor az orvostörténelmet, mintha annak filozófiai eleme az oktatásban nem is léteznék.5 Ha Schmitt megfogalmazásában van is egy kis túlzás, nem teljesen alaptalan, különösen ami a filozófia oktatását, az orvosi curriculumban, stúdiumban betöltött helyét és szerepét illeti. Így talán nem felesleges ennek áttekintése. Úgy gondolom, hogy enélkül a középkori-humanizmuskori orvosképzés történetéről alkotott képünk nem teljes. Ennek kapcsán Kristeller véleményére is szeretném felhívni a figyelmet, aki annak a meggyőződésének adott kifejezést: „...dass das Studium der Medizin und der Philosophie des späten Mittelalters und der Renaissance einander ergänzen, und dass sich durch ihre Verbindung ein besseres Verständnis der gelehrten Literatur der Zeit gewinnen lässt, als dies bei der bisher üblichen völligen Trennung der beiden Forschungsgebiete möglich war.”6

A humanizmus korának egyetemi oktatásáról annál is inkább kell szót ejteni, mivel az a „mítosz”, hogy a humanista mozgalom csak az egyetemeken kívül keletkezett, tovább nem tartható fent, amint azt a korszak egyik legjelesebb kutatója, Kristeller is kifejti.7

Az utóbbi évtizedek kutatásai alapján mind világosabb, hogy a teológia mellett –, gyakran attól teljesen függetlenül – művelték az egyetemek a többi, egyre önállóbb diszciplínát. A grammatikát és retorikát követően a logikát, természetfilozófiát, matematikát, asztronómiát, majd a civil és kánonjogot, illetve a medicinát. Ez is amellett szól, hogy a középkori és a humanizmuskori egyetemi medicinát együtt vizsgáljuk a kor filozófiájának oktatásával, kiindulva a disciplinae liberales curriculumából, mely mindkét tárgy alapja.

A septem artes liberales a tanulmányok középpontjában állt még a 16. század első felében is, s ez volt a tananyag, amelybe a humanizmus által propagált görög-római világnézetet hirdető „nova scientia” a legkönnyebben tudott behatolni. Az alapvető tájékozódást minden szaktudományban ez adta. A studia humana és a teológia, a studia divina differenciálódása az antik irodalom tartalmi és formai jelentősége mellett az északi egyetemeken jelentékenyen elmélyült a sapiens et eloquens pietas, és egyre terjedt a természetismeretet is magábanfoglaló szekularizált műveltség, a filozófiailag fundált humanista perihistoria. A humanizmus nem lehetett kizárólagos követője, még kevésbé utánzója az antik hagyományoknak, másrészt nem szakíthatott a középkori keresztény kultúrával, mert abban benne élt, így a humanista kultúra sem nélkülözhette a középkor könyveit, még kevésbé a középkori tudományosság műveit, a tankönyveket. Végső soron ennek továbbvivője volt, ugyanúgy mint a lassan kiszoruló arab kultúra egy részének. Éppen a humanizmus változtatta nyomtatott könyvekké nemcsak az ókor, hanem az arab és a keresztény középkor szellemi hagyatékát is. Nem szabad figyelmen kívül hagyni a humanistáknak a középkor kultúrája iránti toleranciáját, ami biztosította az egyetemi oktatás tartalmának megőrzését, lehetővé téve a fejlődést, biztosítva a folyamatosságot.

A humanitas Erasmiana pedig nemcsak az antik-klasszikus, hanem a keresztény embereszményt is újra felfedezve megy vissza a forrásokig. Az „ad fontes” jelszó különösen északon már nemcsak a görög, latin emlékek feltárását jelentette, hanem a kereszténység ősforrásainak az egyházatyák írásainak vizsgálatát és kiadását is. A humanizmus ugyan elvben elhatárolta magát a teológiától, de csak annak középkori interpretációjától. Erasmus és Reuchlin deklarálták ugyan, hogy a bonae litterae és a teológia egymástól nem függő értékrendszerek, a literatura és a biblicizmus-kutatás mégsem volt független egymástól. Melanchthon, Ulrich von Hutten és követői teljesen harmonikusnak érezték a pietast és a sapientiát. Így érthető, hogy a humanizmus konfesszionális változata is sokat tartott meg a septem artes liberales antik-középkori ismeretkánonából, igaz, a régi formai kereteket több helyen új tartalommal töltötte meg. Így jelentkezhetett a trivium régi keretei között az új literatura, a humanizmus vezértudománya, a klasszika-filológia. Még nyilvánvalóbb az új tartalom a quadrivium keretei között. A természet erőinek megismerése, kiaknázásának a hatalommal való összefüggése (scientia est potestas) a középkoritól lényegesen eltérő természetvizsgálat kiindulópontja lett. A quadrivium régi, merőben spekulatív eruditioja nem volt többé kielégítő, nemcsak új gondolkodási formákra, de új módszerekre is szükség volt. A scientia experimentalisban új jelentőséget nyert a matematika, ami végső soron az artes mechanicae önállósulásához is vezetett, így a humanista műveltség – elvileg – voltaképpen az élet egész területét átfogja.8