Schultheisz Emil

Az európai orvosi oktatás történetéből

A traktátus elé

Az ókorban az orvoslás helyzete több szempontból is kétesnek tartható, hiszen társadalmi presztízse az adott személytől, időszaktól és társadalmi rétegtől függően igen nagy eltéréseket mutathatott, tudomány-mivoltát pedig – Catotól Pliniuson át Ciceroig – sokan kétségbe vonták. Maga az orvosi tudomány – amelyet az „arkhitektonosz iatrosz”, vagyis a képzett orvos művelt,1 ugyan kétségtelenül szellemi tevékenységnek számított, ám az orvosi gyakorlat – amely jó esetben a démiurgosz”, gyakran rabszolga vagy szabados orvos,2 rosszabb esetben viszont a vándor kuruzsló, kenőcsösember, javasember (unguentarius, pharmakopola, ridzotomosz, jatraliptész stb.) felségterülete volt, minthogy megvetendő módon megfizették,3 többnyire a lenézett kézműves-mesterségek közé tartozott. Az ars (tekhné) elnevezés kétértelműsége, illetve a jatrosz-medicus-physicos terminusok széles jelentésköre is a megítélés bizonytalanságára utal.

Az orvosok már valószínűleg a hippokratikus kortól (Kr. e. 5. sz.) arra törekedhettek, hogy hivatásukat egyértelműen a szabad művészetek – artes liberales – rangjára emeljék.4 Ennek három feltétele volt: egyrészt elméletet, sőt egységes és logikus teoretikus rendszert kellett alkotni, másrészt az orvosi ismereteket, egyfajta antropológiaként, az általános műveltség – az enkükliosz paideia – részévé kellett tenni, harmadrészt pedig az orvosi elméletet filozófiailag is meg kellett alapozni.

E törekvések különböző mértékben érvényesültek. A rendszeralkotás első elemei (humorális patológia) már a hippokratikus corpusban felfedezhetők, és később az egyes orvosi iskolák (pneumatikusok, methodikusok, empirikusok stb.) is sikerrel hoztak létre tudományosnak, logikailag megalapozottnak tartható, racionális elméleteket. (Galenos nagy érdeme éppen abban állt, hogy a különféle teóriákból megkísérelt tartalmilag ugyan eklektikus, mégis egységes rendszert létrehozni!)

Arra, hogy a medicina hamar az általános műveltség részévé vált nem csak Platon vagy Aristoteles néhány megjegyzése a bizonyíték, hanem az a tény is, hogy például Celsus (Kr. u. 1. sz.) a római elit számára összeállított Enciklopédiájának részeként alkotta meg De medicina címen ismert nyolc könyvét. Ami a filozófiai alapozást illeti, az antik orvostudományt egyértelműen a görög természetfilozófia nemzette, s e természetfilozófiával való kapcsolatát a medicina szinte mindmáig folyamatosan megtartotta.5 Az ókorban uralkodó és a tudományos gyógyítást meghatározó nedvelmélet tartós – több mint kétezer éves – sikerét bizonyára éppen a természetfilozófiával való szoros kapcsolatának köszönhette. A hétköznapi gyógyításban azonban puszta empíria, népi gyógyászati hagyomány és sötét babonaság uralkodhatott, hiszen képzett orvoshoz a népesség túlnyomó része sosem fordult, a képzett orvosok zöme pedig valószínűleg akkor éppúgy, mint manapság, megelégedett a hétköznapi kézműves-munkával. A filozófia és az orvoslás kapcsolata tehát, részint a társadalmi presztízs emelése, részint pedig a gyógyítás eredményessége érdekében folyamatos megerősítésre szorult.

Galenos itt következő szövege tehát nem puszta rétorikának, hanem a fent említett orvosi program kifejezésének tekinthető. Mindehhez tudnunk kell, hogy a görög-római gondolkodásban a bölcsészet minden egyéb szellemi tevékenység keretéül szolgált: az orvos-filozófus elsősorban volt filozófus és csak másodsorban orvos.6 E szemlélet gyakorlati megvalósulásának tekinthető például a hippokratikus Peri tón aerón, hüdatón kai topón, amely az egészséget és a betegséget a természeti környezet függvényének tartja. Hippokrates szerint ugyanis a természet ismerete nélkül az emberi biologikum sem ismerhető meg. Galenos – egyik önéletrajzi szövegében – maga említi, hogyan lett, szinte véletlenül orvos, noha filozófusnak készült:

„Az orvosnak tehetségesnek, jó emlékezetűnek és szorgalmasnak kell lennie és ezen kívül olyan szerencsésnek, mint amilyen én voltam, hiszen olyan apa nevelt fel engem, aki jártas volt a számtani, logikai és grammatikai tudományokban. Miután maga oktatott ezekre és egyéb tantárgyakra, tizenöt éves koromban felkeltette érdeklődésemet a dialektika elmélete iránt, mivel az volt a szándéka, hogy kizárólag a filozófiára adjam a fejem. Később azonban, tizenhét éves koromban egyértelmű álmok7 arra késztették, hogy ne csak a bölcsészettel, hanem az orvostudománnyal is foglalkozzam.”8

Galenost a filozófiai stúdiumok iránti személyes vonzalma élete során soha nem hagyta el: e vonzalom szinte valamennyi orvosi munkájában tetten érhető.9 Az orvostudomány és a filozófia közeli rokonságáról, egymásrautaltságáról szintén sokhelyütt írt munkáiban. Az alább olvasható szöveg valójában nem egyéb, mint Galenos más helyütt már sűrűn hangoztatott – a hippokratikus szentencia „játrosz philoszophosz iszótheosz” (a filozófus-orvos olyan, mint az isten) szellemében fogant – gondolatainak kivonata.

A jó orvos filozófus is egyben szövegét szerzője valószínűleg – hiszen pontos datálása aligha lehetséges – idősebb korában, a 190-es években írhatta. Ez a rövid levél, vagy inkább declamatio10 azonban – a „törvényszéki” beszéd műfajára a szöveg szerkezete, rétorikai ékítettsége és beosztása mellett az egyes szám második személyű „megszólított” jelenléte is utal – nem csak azért tekinti a filozófiát lényegesnek az orvos szempontjából, mert a természetismerethez, hanem azért is, mert a helyes választáshoz és cselekedethez is képes elvezetni a gyógyítót. Márpedig Galenos szerint etika nélkül sincs tudomány, sincs eredményes gyógyítás: az erkölcsileg hitvány ember nem lehet jó tudós, az etikus ember – vagyis a filozófus – viszont eleve minden szakmára alkalmasabb a többieknél.11 Ám Galenos nem csupán azt állítja – mint E. Lieber izraeli kutató rámutatott – hogy csak az lehet jó orvos, aki filozófus (vagyis, aki becsületes és helyes ismeretei vannak a világról), hanem egyben azt is – és ez írásának nóvuma –, hogy a jó orvos, vagyis az etikus és tudós orvos gyakorlatilag már filozófusnak tekinthető.12 Ekképpen próbálta tehát a szerző az orvostudományt – szinte automatikusan – a filozófia rangjára emelni.

Az a gondolat, hogy a filozófiai stúdiumok nélkülözhetetlenek az orvos számára, s hogy az orvosnak részben filozófusnak kell lennie, sokáig befolyásolta az orvosképzés rendszerét sőt tananyagát is. Ioannes Saresberiensisnél (12. sz.) ez a követelmény éppúgy hangsúlyt kap,13 mint Petrarcánál14 (15. sz.). Maga az orvosképzés, a medicinae studium is a physica – magyarul a természetbölcselet – oktatásából alakulhatott ki, és jól tudjuk azt is, hogy az orvosi tanulmányok előfeltétele mindig is a trivium és quadrivium (grammatica-rhetorica-dialectica, ill. musica-geometria-arithmetica-astronomia) elvégzése után látogatható philosophica classis abszolválása volt. Mai képzési rendszerünkben is ennek – kissé nehezen felismerhető – nyomát őrzi az egyetemi felvételihez szükséges érettségi követelménye. Galenos útmutatását tehát ma sem tekinthetjük elavultnak, sőt azt is kijelenthetjük, hogy a széleskörű természetismeret és a biztos erkölcsi ítélet talán még sohasem volt olyan életbevágóan és fenyegetően fontos az orvos számára, mint ma az „Umweltmedizin”, a társadalomorvostan, a holisztikus orvoslás és a genetika oly nehezen áttekinthető és oly alapos mérlegelést követelő világában.

1	Érdekes, hogy a démiurgosz-orvos és a tudós, architektonos-orvos közötti megkülönböztetés az arab világban is tovább élt, az előbbit tabít-nak, az utóbbit hakím-nak nevezték, sőt nevezik ma is.
2	Aristoteles: Politika 1282a, III. 11.
3	Aristoteles: Politika 1337b, VIII. 2.
4	Ezt végül is részben a középkori-újkori egyetemi szerveződéssel, részben pedig az orvosi tevékenység 18-19. századi állam szabályozásával sikerült végleg elérni. Érdekes, hogy az orvosegyetemeken a filozófiai jellegű ismeretek oktatása éppen akkor ért véget, mikor már nem volt többé szükség a filozófia támogatására ahhoz, hogy az orvostudomány képviselőit a társadalom kielégítően elismerje.
5	Schumacher, J.: Antike Medizin. Berlin, W. de Gruyter, 1963., Ill. Temkin, O.: Hippocrates in the world of pagans and christians. Baltimore–London, Johns Hopkins Univ. Press, 1991.
6	Aristoteles: De sensu 436a-b. Itt Aristoteles a physicos, a természetfilozófus kifejezést használja. Az orvost csak akkor nevezhették physicos-nak, ha természettudományos ismeretei voltak.
7	’Ex oneiratón enargón’. A szó világosnak és egyértelműnek is fordítható, Kühn evidens-nek fordította. Ezek a sorsmeghatározó álmok valószínűleg magától Apollontól származtak.
8	Galenos: De ordine librorum. Ed. C. G. Kühn. Lipsiae, Knoblochius, 1836. XIX. p. 59.
9	Galenos és a filozófia kapcsolatáról: Nutton, V.: Galen and medical autobiography. = Proceedings of Cambridge Philol. Soc., (198) 1972. pp. 50-62., Kollesch, J.: Galen als Vertreter der zweiten Sophistik. = Comm. de Hist. Artis Med. (93–96) 1981 pp. 47–54., Garcia Ballester, L.: La utilizacion de Platon y Aristoteles en los escritos tradios de Galeno. = Episteme 5 (1971) pp. 112–120., De Lacey, P.: Galen’s Platonism. = American Journal of Philology 93 (1972) pp. 27–39.
10	A declamatio a bírósági perbeszédből alakult ki, a császárkorra, Galenos korára elvesztette aktualitását és leginkább fiktív vád- vagy védőbeszédek formáját öltötte. Norden, E.: Die antike Kunstprosa. Stuttgart, Teubner, 1958. I. p. 277. Galenosnak ez a munkája egyértelműen követi a műfaj szabályait.
11	A mű kiadása: ed. C. G. Kühn, Lipsiae, Knoblochius, 1821., I. pp. 53–63., ill.: Bachmann, P. (Hrsg.): Galens Abhandlung darüber, dass der vorzügliche Arzt Philosoph sein muss. Göttingen, Vandehoeck und Ruprecht, 1966. 67. p. (Akademie der Wissenschaften, Göttingen, Phil-Hist. Klasse. Nachrichten. Jg. 1965. Nr. 1.) – arab és német fordítással. Elemzései: Lieber, E.: Galen: phisician as philosopher, Maimonides: philosopher as physician. = Bulletin of the Hist. of Med. 53 (1979) pp. 268–286., Wenkebach: Der hippokratische Arzt als das Ideal Galens. = Quellen und Studien zur Geschichte der Naturwissenschaften und Medizin 3 (1935) pp. 155–175.
12	Lieber, E.: Galen: physician as philosopher, Maimonides: philosopher as physician. = Bulletin of the Hist. of Med. 53 (1979) pp. 273–274. Liebernek az az állítása is helytálló lehet, amely szerint írásával Galenos az orvos társadalmi presztízsét próbálta valamiképpen növelni. Lieber egyébként másutt elemezte ezt a munkát: Koroth 6 (1972) 1–2. pp. 52–57.
13	Ioannes Saresberiensis: Metalogicon. Ford.: Adamik Tamás. Bp., Szent István Társulat, 2003. 45–47.
14	Petrarca, Francesco: Invective contra medicum. Ed.: P. G. Ricci, Roma, Storia e letteratura, 1950. Ehhez a könyvhöz nem tudtam hozzáférni, a szöveget a következő kiadásban olvastam: Petrarca, Franciscus: Libri. Venetiis, Simon de Luere, 1501. (s.). A művet ismerteti és orvostörténeti szempontból elemzi: Benedek, T. G.: An interpretation of Petrarch’s ’Invective against physicians’. In: Actes XXXI. Congr. Intern. d’Hist. de la Med., a cura di R. Bernabeo, Bologna, 1988. pp. 691–696.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 702 0

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

Egy szaktudomány hőskora – A magyar medicina történeti emlékei és forrásai (Kapronczay Katalin) – Az orvostudomány története a görögöktől a reneszánszig (Magyar László András) – A hazai egészségügyi igazgatás története – A közegészségtan területánek története – A hazai kórházügy, az orvosképzés, az ápolónőképzés.... – A gyógyszertári kultúra és még sorolhatnánk a fejezeteket.

„Az orvostörténelem az orvostudomány dinamikusan fejlődő ága. Az átfogó művelődéstörténet része. Művelése tudományos igényű alkotó folyamat. Az orvosi hivatás gyakorlásához szükséges tudás megalapozásának fontos építőköve. Ortega írja: „A medicina történetének ismerete az orvosi műveltség alapja; nélküle a gyógyító nem orvos, csak »szakbarbár«"

Véleményével egyetértve azt is meg kell állapítanunk, hogy letűnőfélben vannak a polihisztorok, a sokoldalú, az egyetemes tudás összefüggéseit ismerő, kiemelkedő személyiségek. Schultheisz Emil professzort munkásságának összegzése alapján méltán sorolhatjuk közéjük. Könyvével egy orvostudós munkáját veheti kezébe az olvasó. Elemezhetjük annak orvostörténeti, mint filozófiai tartalmát. A szerző általános érvényű üzenetet közvetít. Azzal tünteti ki olvasóját, hogy megajándékozza a szellemi tudásgyarapodás érzésével. Az orvostörténeti kutatásainak vezérfonalát, az adja, hogy az oktatás történetét a történelem változásainak tükrében idézi elénk.” (prof. dr. Sótonyi Péter)

Hivatkozás: https://mersz.hu/schultheisz-europai-orvosi-oktatas//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero