A későközépkor és a humanizmuskor magasabb iskoláinak lényege az eruditio et institutio in bonas artes, ami az egyetemi oktatásban a septem artes liberalest, s ezen belül a filozófiát jelenti. A humanista medicus eruditus képzettsége is erre, a filozófiailag jól fundált oktatásra épül. Az artes oktatás a görögöktől átvett enkyklios paideiát jelenti. A humanizmus korában ez a szélesebb körre kiterjedő általános műveltség minden stúdiumnak, teológiának, jognak, medicinának egyaránt része, ill. alapja. Ez magyarázza a klerikus klasszikus orvosi, s a medikus teológiai műveltségének szükségességét. Ami a humanizmuskori teológiát illeti, arra is vonatkozik a humanistáknak az a felfogása, hogy minden megismerés alapja az elmélyült általános műveltség, így a keresztény tanok, sőt a Biblia helyes megértésének is elengedhetetlen feltétele a humán műveltség, amibe akkor beletartozott a teoretikus medicina ismerete is.1

A középkori stúdium elméletének – a medicinát is beleértve – megalapozója M. Aurelius Cassiodorus volt. Elsőként foglalta össze a késői antik tudományos irodalmat ’Institutiones divinarum et humanarum litterarum’ címet viselő gyűjteményében. Az 544 körül készült Istitutiones kifejezetten oktatási-tanulási célra készült.2 Az általa alapított Vivarium könyvtárában egyebek között az orvosi és a filozófiai irodalom klasszikusai találhatók. Az Institutiones-ben foglalt tanulmányi tervben ajánlott írások túlélték a kritikus 7–8. századot és megjelentek a káptalani iskolákban. Ezekkel kezdődnek az egyetemeken használt szövegváltozatok. A gyűjtemény része annak az irodalomnak, amely a közvetlen túlélést biztosította. Cassiodorus nem szorítkozik a szorosan vett antik artes liberales anyagára, a tanulmányozandó irodalomba bevonja a medicina klasszikusait is.3 A kolostori és káptalani latin iskolák ismeretanyagából fejlődött ki az egyetemi ars fakultás tananyaga, benne a logikával. A 12. századtól a városi és a káptalani iskolák magisterének az volt a feladata, hogy a lectioban az artes liberales tárgyait adja elő. A lectionak nem az volt a célja, hogy a tudomány új ismereteire irányítsa a figyelmet, hanem az, hogy az egyes diszciplínák előírt tankönyvei alapján a hagyományos ismeretanyagot közvetítse. A tradicionális ismeretanyag előadása kapcsán azonban elkerülhetetlen ellentmondások (discordantiae) is nyilvánvalóvá váltak. Ezeknek az ellentmondásoknak, divergáló sententiáknak feloldása, illetve összhangba hozatala – „concordia discordantium” – a magister feladata volt, aki a megoldás, a helyes válasz, az elfogadott tantétel meghatározásával – „determinatio” – tett eleget feladatának.

A középkor és a humanizmus filozófiájának – és vele a medicina teóriájának meghatározó vonása – a görög-arab mikrokozmosztan összeegyeztetése a keresztény világképpel. Ennek jegyében folyik az egyetemi oktatás is mind az ars fakultáson, mind az orvoskaron. Ennek a görög-arab természetfilozófiának a recepciója nem minden küzdelem nélkül folyt. A Karoling-kor korai humanizmusának tudományfelfogása, különösen az ún. arab humanizmus áttörése és a keresztény vallással való harmóniája, meghatározó folyamat volt. A kulcsmondat Adelard de Bath-nál olvasható: „Quantum scientia humana procedit, audienda est.”4 Ezzel egybehangzóan írja Wilhelm de Conches „...in omnibus rationem esse quaerendam; si autem deficit, quod divina pagina affirmat, Sancto Spiritu et fidei mandandum”.5 Ennek a folyamatnak köszönhető az a teoretikus alap, melyre egy rendszerbe foglalt tudománytan, az egyetemi oktatás későbbi anyaga épül.

A toledói Dominicus Gundissalinus tudományos szisztémájában az alexandriai görög corpus arab modifikációja Galenossal és Avicennával gazdagítva jelenik meg, hogy a 12. században az egyetemeken elfoglalhassa önálló helyét. Gundissalinusnál a tudományfilozófia, bár felfogása szerint egységes, nem nélkülöz bizonyos rangsort. A természettudományok között a medicina kerül az első helyre: „...prima autem species scientiae naturalis est scientia medicinae”.6 Ezt a felfogást tükrözi a középkori diákok egyik alapolvasmánya – mind filozófiai, mind orvosi stúdiumaikhoz – Bartholomaeus Anglicus enciklopedikus műve, a ’De proprietatibus rerum’. A munka kitűnő példa a görög és arab tudomány keresztény recepciójára. Különösen a testről és a lélekről szóló könyvek foglalkoztatták mind a filozófia és a teológia, mind a medicina hallgatóit.7 Az egyes diszciplínáknak a tanulmányokban való összefüggését, a filozófia és a medicina szoros kapcsolatát Isidorus de Sevilla is megfogalmazta híres Etymologiájában, melyben a tudományok tantervi alapjait fekteti le. A filozófia és medicina már ebben a legelső, az egyetemeket megelőző, káptalani iskolai tantervben is összefügg egymással.8 Egyes káptalani iskolák tantervében bizonyos elméleti orvosi részek azért kaptak helyet, mert ismeretük a gyakorlattól függetlenül szükséges. A kor tudománya szempontjából a medicina nem feltétlenül egyenlő az orvoslással. Ismerete az egyetemes tudás része. Senki nem lehet a természet és a filozófia ismerője, aki a medicina elméleti alapjait nem ismeri. A medicina hozzátartozik a teljes emberről kialakított képünk tudományához. Ezért tárgyaljuk a filozófiához kapcsolódóan – annak mintegy részeként – és ezért nevezzük második filozófiának: „Hinc est quod medicina secunda philosophia dicitur. Utraque enim disciplina totum sibi indicat hominem. Nam sicut per illam anima, ita per hanc corpus curatur.”9

A filozófia az orvosi stúdiumban a disciplinae artes tanulásának befejeztével is folytatódik. A növekvő elméleti, s vele a filozófiai érdeklődés a medicina egyetemi oktatásában a 12. század vége felé jelenik meg, az első – annak tekinthető – orvosi fakultáson, Salernóban. Urso Aristoteles ismeretén nyugvó természetfilozófiai érdeklődése és ilyen szellemben tartott előadásai jelzik ezt a tendenciát.10 Kristeller bizonyította be Maurus Articella-kommentárjai alapján, hogy a salernói medicina már a 12. század folyamán nem tisztán gyakorlati orientációjú, mint a középkorban, hanem grammatikus képzettséggel ismét felvértezett, filozófiai teóriákkal átszőtt, a görögből és arabból újonnan és teljesen fordított források által befolyásolt tudomány.11

A medicina részt vett tehát az akkori értelemben vett tudományos fejlődésben. Az orvostant ugyanazzal a metodikával adták elő Salernóban, mint Bolognában és Párizsban a jogot. A salernói orvosi kommentárirodalomban – tudjuk, ezek tankönyvek – filozófiai, mindenekelőtt aristotelesi teóriák, fogalmak, idézetek olvashatók. A medicina és filozófia viszonya Salernóban tulajdonképpen a korai humanizmus képzési ideáljának felel meg. Jól ismert, hogy az olasz reneszánsz filozófiáját, különösen pedig aristotelizmusát, – szemben a francia és az északi aristotelizmussal – már a 13. században nem teológiai, hanem orvosi érdeklődés határozta meg, amit az olasz egyetemeken a teológiai fakultás hiánya tett lehetővé.12 Az a körülmény, hogy az egyetem modelljét a 14. században egy főként laikusokból álló orvosi testület hozta létre, érthetővé teszi, hogy az itáliai egyetemeken – kezdetben – az artes liberales tanítóit az orvosi kar bekebelezte. Ez a helyzet azonban nem volt tartós. A francia, majd a német egyetemeken a különállás megmaradt, Itália egyetemein is külön fakultásként működött, jóllehet a medicina hierarchiában megelőzte. Ez a szoros kapcsolat azonban az egész periódusban megmaradt, s mint látni fogjuk, különösen a filozófia oktatása terén jelentett kölcsönös előnyöket, másrészt itt a magyarázata annak, hogy az artisták disputatiójuk alkalmából előnyben részesítették az orvosi témákat. Rendszerré vált, hogy az orvosi stúdiumokra készülőket ők vezessék be az aristotelesi fizikába. Az ily módon nevelkedett orvos ezután „physicus”-nak nevezte magát.

A 13. század végére az ismeretanyag az ars fakultáson oly mértékben bővült és olyannyira specializálódott, hogy a tradicionális hét szabad művészet keretei már túl szűknek bizonyultak. Az egyetem négy fakultásának tanítási programja sem volt már beilleszthető az eddigi sémába. A septem artes már nem képezhette az akkori tágabb értelemben vett filozófia tartalmát, amint azt Aquinói Tamás megjegyezte:13 „Septem artes liberales non sufficienter dividunt philosophiam theoricam”. A filozófia egyrészt önállósult magán az ars fakultáson, másrészt túllépett a kar határain. Önálló helyet kapott a magasabb fakultásokon is. A filozófia nem-orvos tanárai számára is magától értetődő volt, hogy érdeklődésük – filozófián és a természettudományokon túl – a medicinára kiterjedve elméleti orvosi kérdésekkel is foglalkoztak. Az ilyen tárgyú írások, mint pl. a „Liber mitis”, a középkori orvosi irodalom egyik önálló típusát képviseli, melyeket joggal sorolhatunk az alapvető orvosi munkák közé. Az ars fakultás filozófiai professzorai csaknem minden elméleti orvosi kérdésben állást foglaltak, írásaik befolyással voltak koruk orvosaira az egyetem falain kívül is.14

A jelentős tartalmi változás mellett a korai humanizmus „szakirodalom” műfaja, a tankönyvi irodalom formája nem különbözött a skolasztika írásainak szerkezetétől.15 Nem változott kezdetben az előadási forma sem. Az előírt, később választott textus előadásának tárgyalása: „intentio auctoris, utilitas, cuius sit liber, titulus, ordo, divisio modus doctrinae” végül „ad quam philosophiam reducatur liber”. Ez az interpretatios séma kisebb változtatásokkal a későantik Aeneis-kommentárokon nyugszik, amit a középkor átvett és még az Universitätshumanismus is gyakran alkalmazott.16

A studium philosophicum kiegészítésére minden magasabb fakultás scholarisának is módja volt, a kötelező lecturákon kívül is hallgathatta a tárgyat. Erre a célra egy vagy több contubernium állott rendelkezésre, főként a filozófiai tanulmányokba való bevezetés céljából. Ezeken egy vagy több magister regens adott elő. Heidelbergben pl. az 1558. évi statutum szerint az öt rendes lectura mellett egy rendszeres contubernium volt.17

A filozófia tanítását az orvoskaron jól tükrözi az ingolstadti egyetem 16. századi modus docendi et discendije, amely már a bevezető részben előírja a galenosi „quod medicus optimus etiam sit philosophus” előadását.18

A doktori grádushoz szükséges vizsgák tárgyalásánál ismét szó esik a filozófiáról.19

Az oktatás rendszerét a tudományok aktuális felosztása határozta meg. Aristoteles eddig lappangó írásainak ismertté válása a tudományok felosztásában – és így az egyetemi előadásokban is – új rendszert hozott. Az eddigi platóni beosztást, mely a filozófiát logikára (dialektika), etikára és fizikára bontotta, fokozatosan, némi küzdelem árán, Aristoteles „új” felosztása váltotta fel: theorica (fizika, matematika, metafizika) practica (etika, ökonómia, politika), philosophia, poetica. Ez a változás a skolasztikus disputa kimeríthetetlen forrása volt. A Platon és Aristoteles közötti „ellentét”, mint a „régi” és az „új”, sőt a trivium és quadrivium közötti ellentét lett a vita tárgya. Hugo de St. Victor (1096–1141) Didascalionja ezt az ellentétet igyekszik feloldani, már csak azért is, hogy következményei ne veszélyeztessék a teológiát. Rendszerében a mindent összefoglaló s az isteni és emberi „dolgok” végső okait és jelenségeit tárgyaló filozófia felosztása: A) Theoretica, ebben teológia, mathesis, quadrivium a hozzátartozó diszciplínákkal (arithmetika, geometria, musica, astronomia, astrologia); B) Practica, benne etika, ökonómia, politika; C) Mechanica, ide sorolta többek között a medicinát, a mezőgazdaságot; D) Logica, ide tartozik a retorika, dialektika, sőt a szofisztika. Mint függeléket tárgyalja külön (appendentia artium) a poetikát, históriát és az „újmódi filozófiát”. Mint látható a trivium és a quadrivium nála egybemosódik. Dominicus Gundissalinus, a toledói fordítócsoport nevezetes képviselője (1200 előtt), a ’De divisione philosophiae’-ban a felosztást kifejezetten Aristoteles és az őt közvetítő arabok szellemében írja: A) Scientia eloquentiae (mint propedeutikus tudományok: grammatica, poetica, retorica); B) Logika (scientia media inter scientias eloquentiae et sapientiae); C) Scientia sapientiae (a szoros értelemben vett filozófia), ez két részre oszlik: philosophia theoreticára és philosophia practicára.

A humanistákat, a humanista orvosokat erősen foglalkoztatta a tudományok felosztásának és tanításának kérdése. A septem artes liberalesről szóló több későközépkori és humanizmuskori írás közül Konrad Bitschin 1433 és 1479 között írott könyvét külön kell itt említenem, mert a disciplinae liberales felsorolásában (Lib. IV. 58–64) az ismert artes tárgyak közé sorolja a medicinát és – ami az oktatást illetően még fontosabb – az orvosi előképzettség nélkülözhetetlen tárgyának tartja a természetfilozófiát.20 Úgy gondolom, hogy a medicina idesorolása az ars fakultáson Hugo de St. Victorra vezethető vissza. Azokat az élettani, lélektani, makrobiotikai ismereteket tartalmazza, melyeket a kor minden művelt, egyetemi stúdiumot végzett embertől elvárt, s amik később az l’uomo universale egyetemes tudásához tartozott.

A humanizmus korában az artes curriculum már az előző században is változó tartalma tovább bővült. Az igen jól ismert orvos-humanista, Hartmann Schedel (1440–1514) gazdag könyvtárának jegyzéke, amely a tantervek sorrendjében készült, jól mutatja ezt. Precízen összeállított és fejezetcímekkel ellátott katalógusának egyik legterjedelmesebb kapitulusa az „In arte humanitatis libri” címet viseli. (Poetae et oratores, Historici graeci. Latini veteres, Cosmographia et Cosmologia, Modernes Historici, Tullii (ti. opera, igazi humanista módon említve Cicero nevét).21 Itt tehát a studia humanitatis tárgyai önálló arsként jelennek meg.22

A reformáció a német egyetemek ars fakultásain a tartalmi változások mellett, bizonyos formai átalakulást is hozott. Melanchthon híres wittenbergi egyetemi megnyitó beszédében, De corrigendis adolescentium studiis (1518), a trivium és quadrivium beosztását ugyan még megtartja, de a kilenc múzsa hasonlatával élve a történelmet nyolcadik, a poesist kilencedik arsként csatolja az eddigi tárgyakhoz, lehetőleg külön tanszékkel. (De artibus liberalibus, 1517). Az ars fakultás tanárai a 15. században nem kis részben olyan magistri artiumok voltak, akik egyidejűleg valamelyik magasabb fakultáson végezték tanulmányaikat, közöttük sok volt az orvos. A 16. században már ennek a karnak is voltak állandó tanszékei, állandó rendes tanárokkal (ordinarii). Számuk megnövekedett. A legtöbb egyetemen az artesnek több ordináriusa volt, mint a magasabb fakultásoknak, az előadott tárgyak számának megfelelően.23 A tanszékek önállóbbá válását az előadások egyre eredetibb hangvétele kíséri, s erősen eltérően a skolasztikától már saját kézirat alapján is praelegálnak: ex plagulis suis.

A 16. század német egyetemein az Aristoteles-előadások már nem a régebben előírt, sőt nem is csak az új humanista kommentátorokra és a quaestio-irodalomra támaszkodnak, hanem a rendes tanárok, ritkábban az előadó magisterek saját neoskolasztikus compendiumaira: libellis propriis suis.

Az ars fakultás felsőbb évfolyamainak a tudományok s a további tanulmányok szempontjából talán legfontosabb tárgya a logika, ami a középkor minden magasabb stúdiumának alapja. A 12. századtól kezdve, amióta Aristoteles logikai corpusa, fizikai, metafizikai, etikai etc. munkái latin nyelven hozzáférhetők lettek, integráns része az orvosi curriculumnak is.24

Ismeretes II. Frigyes császár 1241-ben kelt, az orvosi tanulmányokat szabályozó rendelete, mely a salernói egyetemen hároméves logikai kurzust ír elő az öt évig tartó, tulajdonképpeni orvosi curriculumot megelőzően.25 Ez ebben az esetben nem kizárólag logikát jelentett, hanem a septem artes liberales egészét a logikával.

A logika tanulmányozása „összefonódott” az orvostudománnyal.26 Ez a szoros kapcsolat évszázadokon át tartott. Eredete Galenosig nyúlik vissza. Galenos, majd később Avicenna, egyaránt tekinthetők orvosnak és filozófusnak. Bár Galenosnak sok filozófiai műve veszett el, elegendő maradt ahhoz, hogy filozófiája jól megismerhető legyen.27

A középkor orvosának ítéletében, akár filozófus, akár nem, a medicina mindig a filozófiával együtt jelenik meg. Hogy az arab orvosok mennyire összetartozónak tartották a filozófiát és a medicinát, az kitűnik Constantinus Africanusnak a Pantechnéhez írott előszavából is: „Sed ut oporteat medicum rationalem rerum naturalium et non naturalium, necnon moralium tractorem esse, constat quia in omnes incidit, diversis cogitationibus omnibus subiici”.28

Avicenna azt írja az orvos feladatáról, ill. képzettségéről, a medicina feladata és felosztásának definíciója kapcsán, hogy az orvos tudásának alapja a természetfilozófia, anélkül azonban, fűzi hozzá, hogy maga meddő spekulációba merülne.29 A későközépkor, s továbbhatóan még a kora reneszánsz orvosi szemléletének alakításában Avicenna és Galenos logikai munkái mellett Petrus Hispanus logikai írásai, legfőképpen a Summulae logicales töltenek be jelentős szerepet. Petrus Hispanus műve évszázadokon át kanonizált egyetemi tankönyv, melyet Melanchthon is felhasznált.30 A logika mint „ars artium et scientia scientiarum” már a párizsi egyetem korai időszakában központi helyet töltött be a curriculumban s ezt megtartotta mindvégig a többi európai egyetemen is a 17. század végéig.

Galenos nemcsak nagy jelentőségű logikai műveket írt, de egyes orvosi munkáit is felhasználta, hogy azokban logikai gondolatmenetét kifejtse és magyarázza.31 Logikai fejtegetéseiben leginkább az ’Eiszagogé dialektiké’ben, a hipotetikus szillogizmusok kapcsán számos példát élettani funkciókból merít. Így a diszfunkciók kondicionálássá alakítását a táplálék továbbjutásával és a gyomorműködéssel illusztrálja etc.

Az artes stúdiumokban előadott logika a későbbi századokban beépült az orvosi curriculum egyes tárgyaiba. A bolognai egyetem 1432-ből származó statutumaiban „philosophiae ac medicinae scholarium Bononiensis gymnasii statuta” a studiosi medicinae számára előadott, vizsgaköteles tárgyak között találjuk, mint a kor többi egyetemén is.32

A humanisták történeti és nyelvi kritikája révén eredeti formájában visszaállított Galenos növekvő tekintélye a teoretikus medicina filozófiai stúdiumainak is új lendületet adott. Számos írása tükrözi a medicina és filozófia szoros kapcsolatát. Filozófiai tanulmányait autobiográfiai írásaiban is említi.33 A prognózisról szóló írás, nem a cím alapján várható értekezés a prognózis metodikájáról, hanem kellemetlenkedő, kollégáit lefegyverezni szándékozó, olvasmányos irodalmi mű: a diatribé, a dialógus és az önéletrajz rétori erővel komponált írása. Galenos számára a természetfilozófiai fiziológia és a metodikus filozófia volt a kiindulási alap a medicinához, mint tudományhoz. A medicinától függetlenül is foglalkozott a filozófiával, beleértve az etikát.34 Különösen jelentősek logikai munkái, amilyen pl. az ’Institutio logicae’.35 Az orvosnak, írja Galenos, ismernie kell az általános okokat, ezért az orvos nem nélkülözheti a logikai képzettséget. Visszatér racionálisabb megfogalmazásban is a hippokratesi gondolathoz: a jó orvosnak filozófusnak kell lennie: „Quod optimus medicus sit quoque philosophus”.36 Ez az a gondolat, mely Hippokratest követően évszázadokra határozta meg a két diszciplína viszonyát.

Galenos követői voltak azok az arab és szír orvosok, akik szükségét érezték, hogy az orvostudományon kívül a filozófiában s különösen a logikában is járatosak legyenek. A Kelet legjelentősebb koraközépkori orvosi iskolája Gundishapur, egyben a filozófiai-logikai tanulmányok központja is. Nagyrészt ennek köszönhető, hogy az aristotelesi logika nemcsak megőrizte állásait, de az egész birodalomban, még Andalúziában is elterjedt.37 Avicenna átvette Galenos tanát. A kijelentéslogika területén elsőként kanonizált téziseit bedolgozta kommentárjaiba. De nemcsak Galenos logikai műveit dolgozta fel, kora egész logikai tradícióját foglalta össze, gondolta tovább. Alapja Aristoteles Organonja és Porphyrios Eiszagogéja. Tartalmazza továbbá – a kor szokásának megfelelően – Aristoteles Rétorikáját és Politikáját is.38 Avicenna sok logikai kérdésben követi Galenost az Eiszagogé dialektiké alapján. Leginkább a kijelentéslogika az, ahol rá támaszkodik.

A 16. században az ars fakultáson megjelenik a humanista logika, amit elsősorban Valla, Agricola, Nizzolini, Ramus képviselnek. Az ars fakultáson, de a magasabb fakultásokon is obligát tárgy lett a dialektika. A protestáns német egyetemeken dialektika néven egy olyan diszciplínát adtak elő, melyet Melanchthon a logikából és ismeretelméletből állított össze. Ez a két részből álló diszciplína (pars inventrix és iudicatrix) a kutatáshoz oly fontos invenciót hangsúlyozta. Ebben Melanchthon Agricolát követte, aki Franciaországban Ramust a dialektika hasonló felfogására késztette. A dialektika ilyen „humanisztikus” tárgyalása ultima analysi Platonra vezethető vissza, akinek tanai itt ötvöződnek Aristoteles formális logikájának egyes részeivel; az ars és a magasabb fakultásokon egyaránt része a curriculumnak.39 Az egyetemeken a dialektika ilyen formában való előadása nem mindig volt egyértelmű, mert gyakran azok a tanárok is használták a dialektika elnevezést, akik – mint pl. az orvosfilozófus Schegk, vagy a 17. században Dannhauer – valójában tiszta aristotelesi logikát adtak elő, és éppen arra voltak büszkék, hogy az aristotelesi logikát „megtisztították”, ill. az új, tiszta logikai szöveget adták tovább.40 Megint csak az orvosi stúdiumot tekintve, azt kell gondolnom, hogy a logika és az ismeretelmélet ilyetén összekapcsolása teoretikus-praktikus összefüggések vonatkozásában az orvoskaron előnyös volt. Jelentősége a tudományok haladását illetően sem csekély. A humanista dialektika pars inventrixe azokat az argumentumokat kereste meg, melyeknek megítélése a második rész, a pars iudicatrix feladata volt. Elvezetett a mondatok, végül a dolgok feletti ítélethez. Ezzel a humanista dialektika olyan tudománnyá vált, mely a többi tudomány, így az elméleti medicina számára is előkészítette az utat.41 A dialektika eme formájának a térhódítása az egyetemeken nem tudta teljesen megakadályozni a logika egy részének, a metódustannak fenyegető visszafejlődését a 16. században, éppen az egyetemeken. Hogy ez végül is nem következett be teljesen és véglegesen, az a 16. század egyik legjelentősebb – később tárgyalandó – filozófusának, Zabarellának és nem utolsósorban éppen Galenos tekintélyének köszönhető.42 Galenos ti. három metódust tart elégségesnek (ill. szükségesnek) valamennyi tudomány és művészet számára: az analytikus, a syntetikus és a definitív módszerét, de a synthetikus és analytikus eljárás szükségességét nyomatékosan hangsúlyozva, azt részleteiben is ki fejtve, magát a metodikát megerősítette.43

A humanista logika, ill. dialektika igen nagy befolyású tanára Petrus Ramus,44 akinek Európa csaknem minden egyetemén voltak tanítványai. Közöttük feltűnően sok az orvos, legtöbben követői, néhányan később ellenfelei. Tanai nagy hatással voltak az orvosi stúdiumokra. A kálvinista Ramus a párizsi egyetem ars tantervét reformálja meg az 1550-ben tartott és publikált beszédében: Pro philosophia Parisiensis Academiae disciplina. Ez néhány év múlva német egyetemeken is ismertté vált. Hatása csaknem nagyobb itt, mint a francia egyetemeken.45 Párizsban Ramus tantervét a katolizált IV. Henrik ún. reformja szorítja háttérbe, ami másfél évszázadra meghatározza a tanulmányi rendet. A személyét, logikai tanait s főleg filozófiai irányzatának hovatartozását illető heves viták és a nézetkülönbségek ellenére nem kétséges, hogy Ramus a maga módján Aristoteles követője akkor is, ha nemegyszer támadja őt. Még az sem szól ez ellen, hogy a fogalmi szillogizmus helyébe a „dolgokkal” való érintkezést, a logika helyébe a retorikát kívánta tenni, amiben Lorenzo Valla tekinthető elődjének. Nem hiányzik az elismerés, a dicséret, sőt kifejezetten védi is a Stagiritát, ahol ezt szükségesnek látja. Mint Melanchthon, Ramus is egy tiszta, helyesen értelmezett és magyarázott Aristotelesért szállt síkra. Kortársa, Beurhusen joggal írja róla: „etiam vere Aristotelicus, qui maxime ex Aristotele deducens, omnia praecepta cum Aristotele legibus congruentia retineat”.46 A Ramus féle logikai felosztás nagy didaktikai előnye a világosabb, a még nem képzett hallgatók számára is érthető tagolás. Valószínűleg ez is egyik magyarázata a német egyetemek orvosi karain is kedvelt ún. Philippo-Ramismusnak. Ramus ugyanazt a célt tűzte maga elé tanárként is, mint Melanchthon. Éppen egy nagyhírű német orvos, Libavius ír róla elismeréssel tanainak elemzése kapcsán.47 Ramus legtöbb követője, ill. tanítványa német egyetemeken tanít. Alig találni egyetemet, mely ebben a korszakban valami módon ne lett volna kontaktusban a ramismussal. Ami a ramismusból hiányzott, az az önálló metafizika, amit Ramus a logikával azonosként kezelt. Tulajdonképpen ebben is kora gyermeke. Tudjuk, hogy a humanizmusnak, a legtöbb humanistának ez iránt nem volt érzéke. A metafizikát nem önálló tudományként kezelték mindaddig, míg a „megújított Aristoteles” nem vette át ismét domináló szerepét.