Aristoteles a 6. század óta a nyugati tudományosság alapja. Közvetítője a későrómai Boëthius (480-524), aki a Kategóriákat és a Peri herméneiaszt latinra fordította és kommentálta. Saját logikai írásaiban is Aristoteles gondolatát közvetítette. Aristoteles tanát egészen a 12. századig logikai írásainak ez a töredékes, de nagy jelentőségű hagyománya, a Logica vetus jelentette. Ezt értékelték a muszlin filozófusok, amikor a „logika szerző”-jének nevezik.3 A 12. században egy velencei klérikus, Jacobus lefordítja több írását, s kiegészíti a logikai corpust az Analytica priora, az Analytica posteriora, a Topica és a Sophistici elenchi fordításával. Ezek, a ’Logica nova’ címmel említett írások gyorsan terjedtek és a középkori tudomány alapjául szolgáltak az első, Abaelardus (1079–1142) által írott kommentárokkal, melyeket Párizsban készített.4 Ezzel csaknem egyidőben (1120–1140) kezdődött Avicenna koncepciója alapján Aristoteles természettudományos és orvosi (élettani, lélektani) írásainak feltárása Toledóban.5 A periódus elejét és bizonyos mértékig a folyamat kezdetét Gherardus de Cremona (1114–1187) és a köréje sereglett tudós fordítók és kommentátorok munkássága jelzi Toledóban, akik Rhazes, Abulcasis, Avicenna és mások munkáit tolmácsolták. Az arab nyelvből ők indították el Aristoteles latin recepcióját. A későközépkor orvosi irodalmát általában, s tankönyvirodalmát különösen az Aristoteles-asszimiláció jellemzi. Ebben az asszimilációs folyamatban már az orvosi fakultások is meghatározó módon vettek részt. Avicenna kézikönyve az egyetemeken évszázadokra tankönyvvé válik, mind az ars, mind pedig az orvosi fakultáson. Petrus Hispanus munkássága és az Avicenna-féle felosztás alapján készült ’Collectio secunda naturalium’ egészítik ki az aristotelesi opust.6 A 13. század végén már nagy számban voltak Aristoteles-fordítások, éspedig nem csak arabból, hanem ha jóval kisebb számban is, de eredeti szövegekből is. Albertus Magnus és Aquinói Tamás révén került Aristoteles az egyházi filozófia élére. A fordítások teljességének ideje a 14. század, amikor is csaknem teljessé válik az arab–latin és a görög–latin fordításokból eredő Aristoteles-recepció. Ezt az „új tudományt”, amely most már a Corpus Aristotelicumon nyugszik, fogadja be a párizsi egyetem. Ettől kezdve válik a tradicionális artes liberales részévé az aristotelesi alapokon nyugvó scientia, és lesz a magasabb fakultások curriculumának is része. A korai aristotelismus, egybeesvén az egyetemek keletkezésével, meghatározta az egyetemi stúdiumot. A logika és dialektika mellett előbb az artes keretében, majd ott és a magasabb fakultásokon előadják az akkori ismeretek szerinti teljes Aristotelest. Párizsban a 13. századnak már az első felében a philosophia naturalist (metafizika, matematika, fizika), a philosophia practicát (teológia, ökonómia, politika, etika) és a philosophia rationalist (retorika, grammatika, logika). 1234-ben a párizsi egyetemen a Stagirita minden addig megismert munkájának előadását előírta a Chartularium, ill. Statutum.7 Ahogy Párizsban az artes fakultáson előadott philosophia naturalis a medicina stúdium propedeutikája lett, úgy alakult ez néhány évvel később jóformán minden egyetemen. A ’Quaestio’-kból8 kitűnően, ebben a scientia inferior naturalisban Aristoteles említett könyvei mellett, felhasználták a pseudoaristotelesi ’De vegetabilibus et plantis’ c. munkát. Az aristotelesi Naturalián kívül a Quaestio-gyűjtemény Párizsban még egy élettani művet említ, ez Alfredus Anglicus írása: ’De motu cordis’.9 Az orvosok és az orvostudomány számára oly nagyjelentőségűvé vált korai Aristoteles-recepciót igen jól fejezi ki Albertus Magnus a medicinára és a többi diszciplínára vonatkozó megjegyzése, amivel Galenos, Hippokrates és Aristoteles helyét jelöli ki a tudományokban.10

Albertus Magnus Aristoteles-felfogásával ellentétben állott – és 1230-tól Párizsban egyre nagyobb tért hódított – az Averroës-féle Aristoteles-interpretatio a maga majdnem radikális naturalizmusával. A Michael Scotus által fordított Metaphysica első mondata („minden ember természettől fogva törekszik a tudásra”) Averroës kommentárjaiban ellentétet teremt a hit és tudás között, ami az ismert feszültségekhez, sőt harchoz vezetett. Jóllehet a medicinát az averroizmus és a racionális nominalizmus éppoly kevéssé hagyta érintetlenül, mint az augustinusi-tomista realizmus, vagy az aristotelizmus franciskánus megjelenési formája, az oktatási anyagot ez kezdetben nem változtatta meg.

A transitio 14. századi periódusát követően a 15. században Aristoteles tradíciója lényeges megszakítás nélkül folytatódik. Folytatódik azonban a teológia és filozófia különválása is, a század második felében egyre kifejezettebben. Az oxfordi logikai és a párizsi természetfilozófiai iskolának a természettudományokra gyokorolt befolyása növekszik a 14. században. Németországban ugyanakkor ez a miszticizmus nagy korszaka is. Itt egyre erősödik a devotio moderna, mely kombinálja a vallásos meditációt a tanulás és a nevelés világi ideáljával, mély nyomot hagy Cusanus és Erasmus világán és általában az északi reneszánszon.

A reneszánsz aristotelizmusa követi annak középkori formáját és folytatja egynémely irányzatát, mint az averroizmust, occamizmust, scotizmust és tomizmust, melyek befolyása a 16. században talán még nagyobb, mint előtte volt. A reneszánsz aristotelizmusa sok új, jellemző vonást mutat. Ugyanakkor a kor nem aristotelianus áramlatainak hatása is nyilvánvaló. Nehéz összegezni a reneszánsz-humanizmus aristotelizmusát, tény, hogy a medicina szempontjából legfontosabb jellemzője a precíz definíciók és argumentumok alkalmazása és az ezekhez való ragaszkodás, a logikus összefüggések keresése, a természetfilozófiai problémák iránti állandó érdeklődés, mely közelebb vitte kutatóit a megoldás megközelítéséhez, sőt egyes esetekben magához a megoldáshoz, amivel végső soron a modern természettudomány kialakulását készítették elő.

A magasabb fakultások, köztük a medicina, alapvető filozófiai tankönyvei Aristoteles logikai, etikai munkái és metafizikája a természettani műveken kívül. A párizsi egyetem ars fakultásán 1240-ben kötelezően előírt 24 könyv közül nem kevesebb mint 18 Aristoteles mű volt.11

A régi, középkorban alapított egyetemeken a diszciplína vázolt alakulása magától értetődőnek tűnik, de így alakult ez a humanizmuskorban alapított új egyetemeken is.

Salernóba a már említett Urso de Calabria (12. sz.) vezette be Aristotelest. Az aristotelesi doktrínák hozzáférhetősége, majd kötelező ismerete, oktatása és tanulása jelentette a tudományos gondolkodást, Hippokrates és Galenos mellett pedig a medicina elméletét Nyugaton. Urso írása teljesen teoretikus tankönyv. Maurussal együtt a skolasztikus iskolát képviseli Salernóban.12 Valójában ettől kezdve lesz Aristoteles szerves része az orvosi tanulmányoknak.13

Párizsban az egyetem hallgatói és magisterei a 13. század második felében Pietro d’Abano révén ismerkedhettek meg Aristotelessel.14 ’Expositio problematum Aristotelis’ című munkáját ugyan csak paduai tanársága idején (1306–1304) fejezte be, de az abban foglaltak már párizsi előadásainál is a lectura szövegei voltak éppúgy, mint a Conciliator differentiarum philosophorum et praecipue medicorum címet viselő, a reneszánsz idején sokat olvasott műve. A könyv a medicina tudományelméleti alapkérdéseinek filozófiai megközelítésű tárgyalása.15 Kifejti, hogy a logika, a természetfilozófia és az asztronómia tudása az eredményes orvosi tanulmányoknak előfeltétele. Ez, a Conciliator első differentia-jában leírt kapcsolat az itáliai egyetemek orvosi oktatásának modellje. A Conciliatort a többi európai egyetem is felveszi ordo legendijébe. Martin Stainpeis, a bécsi orvosi fakultás tanára 1520-ban megjelent ’Liber de modo studendi et legendi in medicina’ című könyvében a vizsgához szükséges könyvek közé sorolja a Conciliatort (Liber I. pars. 1/129).16

A perszisztáló aristotelesi filozófia az új textusokban tehát gyakorlatilag a nyugati kultúra valamennyi egyetemén uralkodó volt. Alapvetően a reformáció sem ingatta meg, sőt Melanchthon működése révén még erősödött is. A katolikus egyetemek konzervatívabbak maradtak. A nem-protestáns német egyetemek között volt olyan, ahol még a 16. század második felében is gondosan ügyeltek arra, hogy Aristotelest csak az előírt régi könyvek alapján praelegálják. Ilyen volt a kölni egyetem, ahol 1564-ben Heinrich Weyer-től megvonták a venia legendit, mert „Aristoteles ellen fordult”, a humanizmus szellemében írott, ill. mondott kritikájával. Ugyanez a Weyer doktor Aristotelesről ugyanilyen módon szóló előadásait Paduában minden ellenvetés nélkül megtarthatta.17 Az Aristoteles-oktatás intenzitása változó volt. 1503-ban a párizsi egyetemen panaszkodnak, hogy a filozófiai oktatás nem kielégítő. Van, aki magisteri fokozatot szerzett az artes fakultáson, noha nem ismeri Aristotelest.18

A német egyetemek magasabb fakultásain, beleértve az orvosit is, bizonyos rivalizálás figyelhető meg Aristoteles interpretálásában Aquinói Tamás és Duns Scotus realista irányzata, a via antiqua és William Ockham nominalista via moderna-ja között.19

Az orvosi curriculumot, az orvosi fakultás filozófia-stúdiumát ez a versengés, illetve vita a tanulmányok formáját illetően nem befolyásolja. Olyan megjegyzést, ajánlást, vagy előírást, mely egyik vagy másik irányzathoz tartozó szerzők, kommentátorok műveit tiltotta vagy akár csak helytelenítette volna, az általam átnézett statutumokban, ordo legendikben, modus docendikben, institutiokban nem találtam. Valamely irányzat preferenciája nem volt gátja sem a tanításnak, sem a tanulásnak. A harcot az egyes irányzatok képviselői egymás között vívták meg, ritkábban az előadótermekben. A nem kis küzdelem hatalmas vitákban csapódott le.

A különböző „aristotelesi irányzatok” mellett továbbélő skolasztikus metodika sem akadályozta az új fordításban megjelent aristotelesi filozófia valamennyi karon megfigyelhető terjedését.20

Míg az angol és francia egyetemek késői aristotelizmusának hatása az orvosi oktatásra még viszonylag kevéssé feltárt, az olasz és spanyol egyetemek orvosi karára gyakorolt befolyás jobban ismert, mint ahogy a protestáns német egyetemeken előadott „Auswahlphilosophie” is az.21

A Melanchthon irányította Aristoteles-oktatásról tudjuk, hogy az meghatározta a magasabb fakultások, így a medicina stúdiumát az északi egyetemeken. Az olasz egyetemek, főként Padua és Bologna az aristotelesi filozófia központjai lettek. Kisugárzásuk a humanizmuskorban nagyobb volt, mint addig bármikor. Az olasz iskola a logikában és természetfilozófiában nem csak Oxford és Párizs 14. századi hagyományát vitte tovább, de befogadott más szellemi áramlatokat is. Ez nem utolsósorban annak köszönhető, hogy az olasz egyetemeken a filozófia oktatása inkább kapcsolódott a medicinához, míg másutt még igen hosszú ideig a teológia ancillája maradt.22 1520 után a német egyetemeken a melanchthoni reformot követően a fizika-természetfilozófia előadásakor ügyeltek arra, hogy a régi szövegeken alapuló kommentárok helyett, az újonnan fordított, eredeti és tiszta Aristoteles-szövegeket használják az ún. lectio textualis formájában. Így pl. a wittenbergi egyetemen a humanista orvos, a filozófia, majd Marburgban a medicina professzora, Janus Cornarius az új Aristoteles alapján praelegált. A filozófián és orvosi tárgyakon kívül Cornarius görög grammatikát és latin grammatikát adott elő, utóbbit Priscianus alapján.23

Az angol egyetemek Aristoteles-recepciójának, gyakorlatának késői, de igen jellemző példája Harvey felfedezése és előadásainak sora. A specializáció, melynek gyökerei a későközépkorig nyúlnak vissza, a humanizmus korában, főként a 16. század második felében logikai és természetfilozófiai írásai nyomán kap új lendületet. A l’uomo universaléból Aristoteles segítségével lesz professzionális filozófus és egyetlen, igaz akkor igen széles területet felölelő, diszciplína kutatója és az egyetem tanára. A specializáció elméleti alapja Aristoteles logikája. Az ezirányú fejlődést leginkább elősegítő műve az ’Analytica posterior’ a 16. században nagyobb figyelmet keltett, mint előtte bármikor. Növekszik az érdeklődés a specializáció irányának megfelelően, biológiai, botanikai, zoológiai, természetfilozófiai művei iránt – újonnan létesített katedrák képviselik az új diszciplínákat. Végsősoron Aristoteles követői készítették elő a talajt a modern fizikához, a medicina új eliméleteihez s az azokból következő felfedezésekhez. Ide vezetnek vissza Harvey gondolatai, aki Aristoteles abszolút híve, s mint az aristoteliánusok, keresi a keringési modelleket (s meg is találja).24 Az aristotelesi logika, s nem kizárólag a természetfilozófiai írások alakítják Harvey egyetemi előadásainak egy részét is. Harvey idejében Aristoteles „logikusként” is él az orvoskaron.25

A reneszánsz-humanizmus logikai-filozófiai tanulmányai elsősorban Aristoteles nevéhez fűződnek. Az orvosi stúdiumok jellegzetessége a 17. századig az aristotelesi filozófia dominanciája. Az is tény azonban, hogy az aristotelesi filozófia sohasem volt teljesen egyedülálló bölcselet még az egyetemi oktatásban sem, a humanizmus renovációs mozgalmáig pedig nem tanították teljesen tiszta formájában, eredeti szövege szerint. Az arabok közvetítette Aristoteles újplatonista elemekkel keveredett. Számos, Aristotelesnek tulajdonított textust is olvastak, mint pl. a Secretum Secretorumot. Így nem csoda, ha a 13–15. században a platonizmus sok áramlata, irányzata is helyet kapott a medicina stúdiumában.26

Különösen Albertus Magnus volt az, aki az újplatonizmust német földre közvetítette, aminek talaján a misztika még az egyetemeken is felbukkan.27 Joh. Philoponus Aristoteles-kommentárjában megfigyelhető első megjelenését követően a reneszánsz-humanizmusban az újplatonizmus újjáéled. Befolyása a kor tudományának fejlődésére jellemző. Az újplatonizmus különböző formában és változó intenzitással végigkíséri a humanizmuskori orvosi tankönyveket is.

Az újplatonista filozófia tendenciájában racionális metafizikai rendszer, melyben a rendező elv tulajdonképpen minden átmenetet lehetővé tesz. Az újplatonikusok ti. az aristotelesi és postaristotelesi logika kiváló ismerői voltak. Aristoteles logikájához írott kommentárjaik úttörőek. Az újplatonizmusban a humanizmus a tradícióval szembeni bizonyos fenntartásában új támaszt kapott, ha ennek kezdetben nyíltan nem is adtak hangot. Nelly Tsouyopoulos28 hívta fel a figyelmet a 16–17. század újplatonizmusának egy tipikus orvosi példájára. Jean Fernel korai munkájában a harmincas években írott, de csak 1548-ban megjelent ’De abditis rerum causis’-ban fejti ki az elsők között a hagyományos, akkor még uralkodó négy nedv tanával szembeni ellenvetéseit: „Mivel a legtöbb orvos ma is lemond a gondos és alapos vizsgálatról, éppen az akut betegségeknél, gondolkodás és tudományos megokolás nélkül vezetik vissza a betegséget a nedvek túltengésére, romlására vagy rothadására”. Fernel eme fejtegetése azonban nem változtat azon a tényen, hogy könyveit, melyek a 18. század elejéig tankönyvek maradtak, formailag az eklektikus aristotelizmus dominálja. Az Aristoteles idézetek száma könyveiben minden egyéb forrást felülmúl. Az újplatonista befolyás a többi szöveghelyen nem ilyen világos. Fernel fél a félreérthetőségtől, kíméli Galenost. Különösen nagy az Aristoteles citátumok száma a ’De naturali parte medicinae’ (1542) című élettani írásában, ahol többször hivatkozik Aristotelesre, mint Hippokratesre és Galenosra együttvéve.29 Mégis itt az átmenet a medicina filozófiai fundamentumában. Az eklektikus aristotelizmusból és az újplatonizmusból vezet az út a kartéziánizmusig. Fernel eme teóriájának legnagyobb ellenfele René Descartes és ahogy Descartes filozófiája az orvosok és természettudósok között is terjedt, az aristotelesi-ferneli modell vagy szisztéma a maga, lényegében még mindig antik természetfilozófiájával és kórtanával lassan átadja helyét a kartéziánus gondolkodási rendszernek.30

A tudomány haladása és bizonyos mértékig a medicina oktatása szempontjából az újplatonizmus jelentősége abban rejlik, hogy – az aristotelesi logikán túl – lehetővé teszi a megismerést absztrakt módon, akár a paradoxonokkal való konfrontáció révén is. A szigorúan vett aristotelesi tudományfelfogás legnagyobb hátránya, a magasabb absztrakcióra irányuló nehézkessége, ill. képtelensége. Semmi, ami az érzékelés valósága által nem evidens, vagy szillogizmussal nem vezethető le, nem kap helyet a tudományban. A láthatatlan, testet nem öltő kórokozó nem evidens, szillogisztikusan sem vezethető le. A továbbgondolkodáshoz szükséges tudományos hipotézist az újplatonizmus vezette be, túllépve az empirizmus határán. Az újplatonizmus hatására került a medicinába is a hipotetikus entitas. Konzekvensen Aristotelesre hivatkozó, ugyanakkor tudományos hipotézisek felállításában újplatonikus módon gondolkodó tanárok – amilyen maga Fernel is – munkássága nem választható el az oktatástól, s írásaik legnagyobb része tankönyv.

A korszak kétségtelenül növekvő antiaristotelizmusának az egyetemi curriculumban alig volt jele. Ez nem magyarázható sem konzervativizmussal, sem egyszerűen az inertia academicával, ahogy ezt gyakran írják, bár az egyetemek akkor sem voltak a gyors változások lelkes képviselői. Az ingolstadti egyetem modus docendijében például éppen csak említés történik Platonról az élettanhoz szükséges könyvek között, Hippokratessel együtt.31 Ami a kutatásnak új lendületet adott, az oktatásban még nem kapott helyet. Ennek magyarázata abban rejlik, hogy az új, jobbára újplatonista irányzatok, szellemi mozgalmak még a 16. század vége felé sem nyújtottak elég szolid tanítható doktrínát, mely Aristoteles instrukcióit helyettesíthette volna. Így az újplatonista tanok általános térhódítása nem szoríthatta ki Aristotelest a katedráról. A Schulmedizin idegenkedése nem annyira a platóni, mint inkább az újplatonista gondolkodástól viszont annál is inkább érthető, mivel az egyre racionálisabban magyarázó tanrendszereket zavarta túlságosan is szárnyaló gondolkodásuk. Igaz ugyan, hogy Giovanni Pico della Mirandola számára minden filozófia „scientia sub lumine naturali” isteni, de mégis természetes illuminatio.32 A gondolat együtt él nála is a keresztény misztikával. Sem Brunonál, sem pedig Piconál nem lehet éles határt vonni mítosz és tudomány, fehér mágia és filozófia közé.33 A mágia és az asztrológia az újplatonikusok természetfilozófiájától nem esik távol. Igaz, hogy utóbbi egyes Aristoteles-követőktől sem idegen, miközben paradox módon az asztrológiát éppen Pico támadja.34 Aristoteles nem csökkenő befolyása a curriculumban az egyébként inkább „platonista-újplatonista” humanizmus korában az egyetemeken leginkább azzal magyarázható, hogy Platon a tudományokat nem teljességében és szisztematikusan tárgyalja, amint azt Theodor Gaza kifejtette. Melanchthon osztotta Gaza nézetét: először Aristotelest kell gondosan tanulmányozni, csak utána lehet nagy haszonnal olvasni Platont. Az aristotelesi filozófiát és a morálfilozófiát általában nem az egyetemeken, legkevésbé az orvosi karokon támadták. A kritika kívülről jött, az újplatonikusoktól. Az orvosok filozófiai stúdiumát ez alig érintette. Még Gianfrancesco Pico della Mirandola (1469– 1553) a keresztény tanokra szerinte károsan ható filozófia kifejezett ellenzője is kénytelen a jó orvosi képzéshez szükséges filozófia javára engedményt tenni.35 G. F. Pico azt írja, hogy egy a platóni filozófián alapuló tantervet szívesen látna. Kritikája csak az aristotelesi – akkor azonban az egyetemen hivatalos – filozófia ellen irányul. A humanista aristotelizmus mellett jelentős, bár kevésbé látványos volt Platon felvétele a filozófia stúdiumába, amely mindhárom magasabb fakultást érintette. A platonizmus ugyanolyan fáziseltolódással, tehát későn tűnt fel az ars fakultáson, mint az orvosi karon a neoterikus tanok. Niccolo Leoniceo Tomeo 1500 körül tartott Platon előadásai a paduai egyetemen még csak előfutárai voltak a század második felében tartott lekcióknak.36 Platoni dialógusokat 1570 és 1580 között a pisai és a ferrarai, később a római egyetem is felvesz a curriculumba, bár nem a kötelező tárgyak közé. A század vége felé több vizsgajegyzőkönyvben lehet a platóoni filozófiából merített kérdésekkel találkozni. A mindig szívesen tárgyalt Timaios mellett, Aristoteles Metafizikájának ellensúlyozására a Parmenidest adják elő. Ennek volt egy kifejezetten tancélú fordítása a ’Platonis Parmenides’ seu de ideis Latine seorsim editus et brevioribus notis illustratus... praelectionibus explicandis’ (Hafniae, 1598).37

Az újplatonista gondolatrendszer az absztrakció fogalmának kibővítésével megteremtette azokat az előfeltételeket, melyek nélkül a természettudományok nem fejlődhettek volna. Mai ismereteink alapján az alkémia, asztrológia akkori nagy befolyása a tudományos életre pozitívan értékelendő.38 Az aristotelizmus a maga különféle irányzataival, amilyen pl. a Pomponazzi által képviselt heterodox aristotelizmus a platonizmus különböző megjelenési formáiban pl. Ficino, Bruno, Pico, L. Valla vagy akár Paracelsus interpretálásában, az aristotelianus Melanchthon újabban sokat tárgyalt kryptoplatonizmusát is beleértve,39 e korban oly mértékben összefonódtak, hogy teljes tisztaságukban nem ábrázolhatók. A reneszánsz filozófusok hallgatólagosan Pál apostol szavait követték: „Mindent megpróbáljatok, ami jó, azt megtartsátok” (Thessalonikabeliekhez írt I. levél, 5: 11).