„...az orvosokra hagyom, hogy fakultásaikat megreformálja, a jogászokat és teológusokat magamnak tartom” („Die Ertzte lasz ich yhr faculteten reformieren, die Juristen und Theologen nym ich fur mich...” – betűhív közlés). Luther tehát nemcsak az orvosi fakultás reformját nem akarja konfesszionálisan befolyásolni, de a medicinát egészen átengedi a humanizmusnak. Amennyiben a 'Disputatio de homine'-ben a medicina elveivel szemben támasztott teológiai igényről is lemond, ami a teológiai antropológiájában is megnyilvánul.

Ez a szemlélet Európa-szerte uralkodóvá vált a legtöbb protestáns és sok nem protestáns egyetemen. Így a medicina megőrizhette relatív vallási semlegességét, tudományának univerzalitását akkor is, amikor a valódi és szellemi vallásháborúk a szellemi centrumokat sem kímélték. Wittenbergi protestantizmus művelődését és főleg egyetemi struktúráját, illetve studiumát nem Luther Márton, hanem humanista módon Philip Melanchthon alakította. Melanchthon meggyőződése szerint az új teológia csak egy nagyon széles műveltség alapján bontakozhat ki és fejlődhet tovább. Ehhez az alapdiszciplínák megújítása szükséges, melyek egyúttal a medicina alapjait is képezték, nem utolsósorban e céllal írt tankönyv segítségével, emellett a medicinának magának közvetlen megújításában sem csekély szerepe volt.

A 16. század medicináját három lényeges momentum alakította. A humanizmus ad fontes törekvésének megfelelően, az antik orvosi szövegek eredeti görög nyelven való tanulmányozása, illetve az új, „tiszta” és jó latin fordítások használata. Ezzel tulajdonképpen együtt jár a középkori arabizmus felfogásától, egyes teóriáitól és ideáitól való lassú eltávolodás. A források jobb megismerése maga után vonta – lassan és mintegy lappangva – az antik auctorok addig megrendíthetetlen tekintélyének megingását. A fejlődés folyamán addig vitathatatlan kijelentéseik és írásaik ugyancsak lassan, de elvesztették bizonyító erejüket, legalábbis részben, bár Galenosra ez kevésbé áll, írásaival óvatosan bántak, befolyása kezdetben nem csökkent. A 16. század egyetemi medicinájának ezt az új szemléletét maga is alakító nem orvos, de a medicina elméletében igencsak járatos humanista és reformátor, Philipp Melanchthon (1497–1560) írásai igen jól tükrözik; a görög Galenos legkorábbi ismerői közé tartozott.

Az egyetemi oktatás is megérett a humanista szellemű modernizálásra. A tananyag reformja mellett különösen a nyelvi oktatás felújítása jellemzi ezt a korszakot. Erasmus leeuweni Collegium Triumlingvaruma (1516) volt Luther javaslatainak alapja. Gyakorlati megvalósítása és egyben elméleti megalapozása azonban Melanchthon nevéhez fűződik. Melanchthon híres görög nyelvtanát a 17. század elejéig negyvenhétszer nyomtatták ki. Melanchthon wittenbergi székfoglalója „De corrigendis adolescentiae studiis” (1518. augusztus 29.) olyan oktatási programot fogalmazott meg, mely egész Európa művelődésére befolyással volt. A 16. század sok szempontból ellentétes két ideológiája, a reformáció és a humanista tudományosság között, Melanchthon mintegy közvetítő szerepet töltve be, szorosabb kapcsolatot kívánt létrehozni a két irányzat között, amint az „Encomium Medicinae” c. írásából is kitűnik. Tulajdonképpen nem kis mértékben neki is köszönhetően alakult a wittenbergi egyetemen tanított medicina későskolasztikus medicinából humanista orvostanná. Ez az átalakulás következett be valamennyi északi egyetemen. Melanchthon hatása, számos tankönyvének is köszönhetően, rendkívüli volt. 1518 és 1531 között a triviumhoz kapcsolódó tankönyvei jelentek meg, 1536-tól számos természettudományos mű az ő előszavával indult útjára. 1538-tól jelentek meg azok a könyvei, melyek a fizika, antropológia, medicina és nem utolsósorban a történelem oktatásának alapjául szolgáltak. Ez a befolyás az orvosi stúdiumokra az orvosképzés történetét tárgyaló tankönyvekben nem kapott megfelelő hangsúlyt, jóllehet jelentősége különösen az északi egyetemeken igen nagy volt. Közvetlen befolyása volt az itt nagyszámban tanuló magyar medikusra, azok képzésére.

A 15–16. század magyar diákjai a legnagyobb számban a német és olasz egyetemeket keresték fel, így ezek filozófia-stúdiuma alakította a kor legtöbb magyar orvosának szemléletét. A német egyetemeken számuk a reformáció után nemcsak a teológiai fakultáson növekedett meg, nőtt a studiosi medicinae-k száma is.

A reneszánsz-humanizmus nem a nagy rendszeralkotó filozófusok kora. Gazdag azonban a klasszikusokat interpretáló és kommentáló, tudományos munkájukban azokra építő, produktív auctorokban, különösen olyanokban, akiknek didaktikusan írott munkái igen alkalmasak voltak tárgyuk elfogadtatására. Könyveik többnyire tankönyvek, a renovált egyetemi stúdiumok nélkülözhetetlen eszközévé váltak. Az északi egyetemeken vezéralakjuk Philip Melanchthon, a német reneszánsz-aristotelizmus megújításának legjelentősebb személyisége, akinek célja mindent megelőzve, az egyetemi tanulmányok javítása, nívójának emelése, a „tiszta” tanok oktatása volt.

A humanisták nem akartak változtatni a stúdium rendjén, Philip Melanchthon igen. Nevéhez olyan egyetemi reformsorozat fűződik, mely a filozófiai alapok révén a protestáns német egyetemeken az elméleti orvosi stúdiumokat éppoly jelentős mértékben befolyásolta, mint a teológiai és jogi tanulmányokat, mindenekelőtt pedig mindhárom magasabb fakultás közös fundamentumát, az ars curriculumot. Az ars fakultás curriculumának humanizmuskori feladatát tökéletesen fogalmazta meg Melanchthon az akadémiai fokozatokról szóló beszédében,1 példaképül véve az antik enciklopédiát. Előbb a formális diszciplínákat kell tanulni, a grammatikát és a dialektikát, hogy alapul szolgálhassanak. Ehhez csatlakozóan kell igen behatóan tanulmányozni a fizikát, matematikát és etikát. Az etika vezeti be tanulóját a humán szemléletbe. A fizika a mozgás sokféleségét, az elemeket és a test természetét mutatja be. Ennek kapcsán kezd el az aristotelesi fizikával foglalkozni, miután 1515-ben még nemigen van kedve, hogy Spalatin kérésének eleget tegyen, aki fizikai előadások tartására kéri fel. 1526-ban azonban, mint orvosbarátjához, a humanista Camerariushoz írott leveléből kiderül, már elmélyülten foglalkozik az aristotelesi és galenosi fizikával és természetfilozófiával. Nagy nyomatékkal fejtegeti, hogy a dialektikánál nem kisebb mértékben van szükség a fizika tudására minden magasabb fakultáson.2

A tanulmányi rendről 1531-ben mondott beszédében az erkölcsés természetfilozófia, mint a humanista műveltség és ezzel minden magasabb tudás része, kap hangot.3

Végül a filozófiáról szóló előadással fejezi be az egyetemi tanulmányok reformjáról, helyesebben reformjairól szóló írásait, melyekből világosan kitűnik: az egyes diszciplínák nem választhatók el egymástól, egymásra épülnek. Ez az az összefüggő anyag, orbis doctrinarum, amire a tudományoknak, de az egyházaknak is szüksége van4 és egyetlen magasabb fakultás, az orvosi sem nélkülözheti. A medicina jelentőségéről, a tudományok között elfoglalt helyéről szóló írásaiból kitűnik, hogy Melanchthon a medicina elméletét és gyakorlatát egyaránt nagyra becsüli. Teológiai összefüggéseiben, mint Isten gondoskodásának egyik megnyilvánulását fejti ki a ’De dignitate artis medicinae’-ben (CR 11, 806–811). Az ’Encomium medicinae’-ben pedig egyenesen azt írja, hogy ha butaság a tudományokat lebecsülni, a medicinát gyalázni nemhogy butaság, de egyenesen istentelenség: „Stultitiam esse sentimus contemnere reliquos artes, quas humanum ingenium excogitavit. At medicinam aspernari non stultitia, sed impietas est.” (CR 11, 199)

Melanchthon nem általában mint tanár, mint praeceptor, hanem mint filozófus tárgyalja és bizonyítja a filozófia szükségességét, a propedeutikus logikán túl, a magasabb stúdiumokban. Egyformán és egyforma súllyal szól a medicináról és a jogról, a teológiának természetszerűen nagyobb teret engedve, a magasabb fakultásokon művelt tudományok pedig nem nélkülözhetik a filozófiát. Hogy a pszichológia, a fizika (természetfilozófia) az orvosok, az etika s vele összefüggésben a pszichológia pedig a jogászok számára szükséges, nyilvánvaló, mivel az orvostudomány és a jogtudomány lényegüknél fogva természetfilozófiai-fizikai, pszichológiai és etikai téziseket ültetnek át a gyakorlatba.5 A liberális humanista eruditio vezeti a tudományok oktatásáról, a tanrend kialakításáról szóló írásaiban is. A kor filozófiaoktatását az orvostan hallgatói, s a tanulni kész orvosok számára Melanchthon a német egyetemeken másfél évszázadra megszabta. A Németország határain túl működő protestáns egyetemek is igazodtak a reformokhoz.6 Melanchthon nagy érdeklődést mutatott a természettudományok iránt általában is, amint az a ’Declamatio de doctrina physicae’ (1550) című írásából is kitűnik.7 Melanchthon filozófiájában központi helyet foglal el a dialektika. Tudományrendszerében a dialektika nemcsak propedeutika, mely a jövendő orvost, jogászt, teológust a tudományos módszerre tanítja, hanem tudásának része, az a logikai alaptudomány, mely a következetes gondolkodás alapjául szolgál, igaz és megbízható állításokat tesz lehetővé: „ars seu via recte, ordine et perspicere docendi”.8 (Igazat ad az orvos-filozófus Petrus Hispanusnak, aki a ’Summulae logicales’-ben a dialektikát „ars artium, scientia scientiarum”-nak nevezi.)9 Benne találhatók a fontes artium: amit tanít, az minden terület metodikai alapja. Ami pedig a szigorúan vett szaktudományokat illeti, így a medicinát is, azok dialektika nélkül egyáltalán nem tanulmányozhatók, tehát nem is taníthatók. Az, ami dialektika nélkül elsajátítható, csak halvány árnyéka az igazi tudománynak.10 Dialektikájában nemcsak a ’Summulae logicales’-hez csatlakozik több helyen, nem idegen tőle Lorenzo Valla ’Dialecticae disputationes’-e sem.11 A dialektika hasonló felfogása Rudolf Agricolánál (1444–1485) olvasható, akinek Dialektikája nem más, mint humanista logika, amely Aristotelesből, Ciceroból és Quintilianusból merít.12 A helmstedti egyetem 1576. évi statútuma kötelező tankönyvnek rendeli. Filozófiája alapjában nem más, mint egyfajta megújított, de eklektikus aristotelizmus, amit természetesen nem a skolasztikus tankönyvekből merített, mely a keresztény hittel, az azt értelmező protestáns teológiával ötvözve válik egy bizonyos mértékig önálló filozófiává. Humanista társaihoz hasonlóan célja, hogy a tiszta, az eredeti Aristotelest helyreállítsa. Tény azonban, hogy Aristoteles filozófiájának nominalista értelmezésétől soha nem szabadult meg teljesen.13

A studiosus medicinae-t különösen foglalkoztató fizikája, miképpen minden filozófiai írása, tankönyv. Jóllehet szerényen azt írja, hogy a fizika területén az orvosok hivatottabbak lettek volna a könyv megírására, a teljesség kedvéért azonban e nagy feladatot is vállalta,14 úgy vélvén, az univerzálisan képzett tudós, aki nincs távol a reneszánsz l’uomo universalejának ideáljától, a természettanban is kell hogy ismerje a legújabb kutatásokat. Ez a könyv a természetfilozófiai hangvételű fizika: ’Initia doctrinae physicae’ (Lipsiae, 1549, Dictata in Academia Wittenbergensi). A kapcsolat már a könyv írásakor is szoros volt az ars és az orvosi karral. Hogy milyen elmélyülten foglalkozik Melanchthon az orvostannal, nemcsak ebből a könyvből derül ki, de a kor egyik legjelentősebb orvos-humanistájához, Leonhard Fuchshoz és Camerariushoz írott leveléből is.15 Melanchthon 1553-ban arra kéri barátját, Joachim Camerariust, írja ki számára azokat a Galenos-szövegeket, amelyeket fizikája számára felhasználhatónak, ill. használandónak tart, mint ahogy ezt megelőzően tette a ’De anima’ kapcsán az anatómiával.16 Ennek ismeretében olvassa majd újra az aristotelesi fizikát, hogy igazi tiszta tant nyújthasson: „vera doctrina qualis est Aristotelica sumpta ex Hippocratis”. A fizika tankönyv kétségtelenül úttörő. Hatása mély és hosszantartó. Ricardo Pozzo közöl egy 16. századi előadási kéziratot, ami az ’Initia doctrinae physicae’ alapján készült.17 Ez az interpretáció képet ad a fizikakompendium egyetemi felhasználásáról.

Az Initia szövege azoknak az egyetemi előadásoknak az alapján készült, melyeket Melanchthon a harmincas években tartott. Ezekben a lectiokban Aristoteles természetfilozófiai és metafizikai írásait (De caelo, Physica, De generatione et corruptione, Meteorologica, De anima) kapcsolja össze Platon Timaiosának kozmológiájával. Az erre való utalások a keresztény újplatonizmus hagyományaira vezethetők vissza. Az aristotelesi írások annak a szövegcorpusnak felelnek meg, melyeket a humanista módon reformált német egyetemek tanrendjében ajánlottak. A válogatás kritériuma az antik doktrinák és teóriák és a keresztény tan összeegyeztethetősége. A medicina, a teológia és a természettudomány viszonyát taglalva az ’Initia doctrinae physicae’-ben arra a kövekteztetésre jut, hogy a természet alapos ismerete megerősíti a Teremtésben, az Istenben való hitet, megvilágítja a világ keletkezésének gondolatát, mely utóbbi egyben cáfolata az epikureusoknak és a sztoikusoknak a világ „véletlen” keletkezéséről szóló tarthatatlan tanának. Ezzel, a számos előadásában hirdetett és sok munkájában kifejtett tézisével nagymértékben járult hozzá a természettudományok és az orvostan, mint tudomány elfogadásához. A könyvet Melanchthon az artes fakultás mindazon hallgatóinak szánta, akik orvosi vagy jogi tanulmányokat kívántak később folytatni.

A könyv a 17. századig több egyetemen a statutumokban előírt tankönyv maradt. 1574-ben a helmstedti egyetemen a physicae professor feladata, hogy Melanchthon fizikáját és physiologiáját kommentálja, tehát azok alapján adjon elő.18 Ezekben a statutumokban Melanchthon mind a természettanban, mind a filozófiában elismert tekintélyként jelenik meg.19 Az orvosi fakultásokon kedvelt interdiszciplináris tankönyvek között az ’Initia doctrinae physicae’ az, melynek hivatkozásai között a legtöbbször találkozunk Galenosal. A medicina iránti érdeklődését számos más írása is tanúsítja. Mint sensu strictiori filozófiai munkáinak megfelelő passzusaiban, itt még inkább nyilvánvaló Galenos befolyása. A tanaira való hivatkozás, Aristoteles és Theophrastos mellett végigvonul a Fizikán. Galenos kétségtelenül természettudományi-orvosi forrásul szolgált Melanchthonnak Aristoteles mellett. Ez annál is inkább érthető, mivel tudvalevő, hogy a galenosi szisztémának számos eleme aristotelesi írásokig követhető. Az aristotelesi fizika igazságát bizonyítva Galenost hívja tanúul: Aristoteles fektette le a fizika alapjait, Galenos építette fel.20

Ad fontes törekvése a filozófus Galenoshoz is elvezeti. Galenos jelentőségét a filozófia és annak oktatása szempontjából Melanchthon megerősíti. Ahogy Aristoteles tanult Hippokratestől és Platontól, úgy vezeti vissza a megújult aristotelesi filozófiát – az „igazi tant” – Alexander Aphrodisiensis mellett: Galenosra.21 Meggyőződéssel vallja, hogy Galenos nélkül a filozófiában nem lehet elindulni és Galenos kommentárjai nélkül Aristoteles doktrínái nem elég világosak. Amit Galenos a természetfilozófiáról ír, a legjobb és legteljesebb, amivel eddig rendelkezünk.22 Nemcsak Galenos természetfilozófiáját értékelte, de logikáját és ismeretelméletét is.23 Még Galenos ama doktrínája sem egészen idegen tőle, mely szerint az anatómia princípiuma a teológia kezdete.24 Azt azonban hangsúlyoznom kell, hogy bármennyire gyakran hivatkozik Galenosra, a humanizmuskor legújabb orvosi ismereteit sem hanyagolja el. Vesalius – s a már említett Leonhard Fuchs – és Camerarius jelentik a legújabb ismeretek forrását e téren az ő számára is.25 Galenos hatása ismerhető fel a ’De animá’-ban (1540),26 melyet mind az ars, mind a felsőbb fakultások, elsősorban a medicina és a teológia hallgatói részére írt.

Ez a széles körben elterjedt, valóban interdiszciplináris tankönyv 1540-ben mint ’Commentarius de anima’ jelent meg először. Többszöri utánnyomást követően átdolgozva és kiegészítve 1552-ben ’Liber de anima’ címen jelent meg újra. Számos új és több kommentált újabb kiadása sok hallgatói generáció körében aratott sikert.

Eredetileg egy a természettudományokat átfogó „Physica” tankönyvnek szánta a ’Commentarius de animá’-t, melyben az embert, mint a természet részét ábrázolja, nem pusztán filozófiai-elméleti szempontból taglalva, hanem az anatómia révén, figyelemmel az élettani ismeretek tárgyalásával az emberi testet is be akarta mutatni. Ehhez Galenos írásait vette alapul. Humanista orvos barátjához, Leonhard Fuchshoz (1501–1550) írt leveléből tudjuk, hogy Fuchs segítségét kérte a legmegfelelőbb Galenos helyek felkutatásában (Corp. Ref. 2, 718–719, 1534). Hasonló tartalmú levelet intézett szintén régi jó barátjához, az ugyancsak humanista orvoshoz és filozófushoz, Joachim Camerariushoz (1500–1574) is (CR 2, 686–687, 1533).

Elsőként a nagy természettudományi műből mégis csak a lelket és az ember természetét tárgyaló ’Commentarius de animá’-t adta ki. Lélektani írásában a jobb megértés kedvéért eredeti tervének megfelelően megírta az anatómia és az életjelenségek alapjait, az ismeretanyag a könyvnek majd a felét teszi ki. Az anatómiai, élettani érvelés megkülönbözteti Melanchthon e művét a 16. század többi, nem kisszámú ’De anima’ címet viselő írásaitól. Még a kor legjelentősebb, Melanchthon által a Commentarius előszavában is ajánlott Európa-szerte használatos ’De anima et vita libri tres’, a nagyhírű spanyol humanista Juan Louis Vives (1492–1540) híres psychologiája sem tartalmaz anatómiai fejezetet, Melanchthon a szemléletben, a psychologia filozófiai aspektusában hoz teljesen újat, befolyásolván ezzel az egyetemi filozófiai-psychológiai oktatást. Anatómiai leírását már az új görög Galenosból merítette, akit a „medicina forrása”-ként említ.

A ’Commentarius de anima’ teológiai-filozófiai vonatkozása nem más, mint a léleknek – amivel a bűnösség és a megváltás szorosan összefügg – a test felépítésével és működésével való kapcsolata. Ugyanakkor a benne tárgyalt anatómia annak bizonyítására is szolgál, hogy a természet nem véletlenül összerakott részecskékből áll, hanem teremtő szellem munkája. Az anatómiaélettan tárgyalását Melanchthon filozófiai-teológiai szempontból is elengedhetetlennek tartja, mivel a lélek funkciójáról beszélni különböző erői és képességei között különbséget tenni „értelmetlen”, a test ezeket kifejtő (működtető) szerveinek ismerete nélkül: „Quid est organum?” – kérdezi. „Est pars corporis animati, certo temperamento et situ condita ad certas functiones, aptas illi naturae.” Ezeken túlmenően, az anatómia annak bizonyítékául is szolgál, hogy a természet nem véletlenül összeállt atomokból jött létre, hanem teremtő szellem munkájának eredménye. A tanulók, mikor az emberi testet vizsgálják, úgy közelítsék meg, mintha templomba, szentélybe lépnének. Az anatómia tehát az istenség nyomát, Vestigis divinitatis mutatja, melyek a teremtés folyamán keletkeztek. A monoteista, bár nem keresztény Galenosra is hivatkozva jut el a következtetésig. Az emberi test ismerete arra készteti, hogy egy a természetben uralkodó szellemi erőt lássunk, ultima analysi tehát az anatómia és funkciója Isten megismeréséhez vezet (Comment. fol. 32 recto és fol. 2. r.).

Galenos nemcsak az élettanban és az anatómiában, de a lélektanban is abszolút tekintély, mert mint megjegyzi, ő jár legközelebb a „vitalis ac animalis spiritus” megértéséhez.27 A pszichológiát a magasabb fakultásokon (a jogit kivéve) a physica részeként kezelték, ilyenformán került a protestáns egyetemek lekcióiba.

Klasszikus egyetemi tankönyv. Valójában nem egyszerűen „csak” pszichológia, hanem egy teljes antropológia. Vesalius, Leonhard Fuchs és más hozzáértő medici neoterici, közöttük Kaspar Peucer28 írásainak és tanácsainak felhasználásával készült. Valószínűleg orvosbarátai és tanácsadói is arra késztették, hogy Galenossal foglalkozzék. Galenos nedvtanát és a pneumatant átvéve a mű sensu strictiori psychologiája inkább galenosi, mint aristotelesi elgondoláson nyugszik.29 Melanchthon a klasszikus forrásokon és a vele kapcsolatban álló orvoshumanisták munkáin kívül jól ismeri korának jelentős irodalmát. A ’De animá’-ban Louis Vives psychológiai munkáját ajánlja olvasóinak további tanulmányozás, e témában való elmélyülés végett.30 A ’De anima’ nemcsak egyetemi tankönyv. Orvosok és teológusok promotiojuk után is szívesen olvassák. Melanchthon physiologiájához egy kifejezetten orvosoknak szóló, tanítási céllal készített kommentárt írt egy ugyancsak orvos-filozófus tanítványa, Matthäus Dresser: ’De partibus corporis humani et de anima eiusque potentiis libri II.’ (Wittenberg, 1580, 1583).

Jóllehet nem tankönyv, a 16. századi, a galenizmus mellett élő hippokratizmus szemléletének megerősítésében jelentős szerepe volt annak a filozófiai eszmefuttatásnak, amit a medicina elmélete iránt nemcsak tanárként, de teológusként is érdeklődést mutató Melanchthon Hippokratesről mondott ill. írt. ’De Hippocrate’ cím alatt megjelent31 declamatióban a filozófia és a medicina összefüggéséről szól. A helyes orvosi eljárás (ratio) és a filozófiailag megalapozott tudományos tan (doctrina) együttes alkalmazása különbözteti meg az orvost a sarlatántól. Ehhez a gondolathoz kapcsolódik Melanchthon egy másik beszéde, „contra empiricos medicos”, melyben kemény ítéletet mond az akkor is divatos kuruzslás ellen, ebben az írásban is ismételten hangsúlyozván, hogy a filozófia és vele összefüggően, a medicina elméletének alapos ismerete nélkül senki sem lehet orvos. Az optimus medicus topost említve, dicséri Hippokratest, akit Platon és Aristoteles joggal tartottak nagyra. Azt a gondolatot, hogy Aristoteles természettanának egy része is Hippokratesre vezethető vissza, Melanchthon szintén a galenosi tradícióból meríti, Galenos ’De Placitis Hippocratis et Platonis’ c. írásából (Kühn VIII. 534), ahol Galenos nemcsak párhuzamot von több helyen, pl. a nedvtan tárgyalásánál Platon és Hippokrates között, de arra is utal, hogy Hippokratestől Aristoteles is merített. Ebben az írásban is kifejti, hogy csak a filozófia alkalmas arra, hogy az orvost képessé tegye a természetben a ratio mirabilis megismerésére, a teremtés és a természetben megnyilvánuló vestigia Dei megértésére, újfent Hippokrates tanaival erősítve ezt a gondolatot. A Kr. e. 370–360 között platoni dialógust, a Phaidros-t idézi (Platon Phrd. 270 c-d), mely szerint Hippokrates azt tanította, hogy ha az emberi test természetét akarjuk megismerni, a természet egészét kell megismerni. Beszédének utolsó bekezdésében Melanchthon azokat a fogalmakat foglalja össze, melyek egy filozófiailag képzett, a medicina elméletében, irodalmában járatos humanista kulcsszavai: usus, doctrina, causa, ratio, ars, humanitas. Hippokratesről szóló beszédének formájául a humanista declamatiot, ezt a művészien csiszolt beszédformát választotta, mely akkor vált kedvelt irodalmi műfajjá az egyetemeken is.

Melanchthon kora egyik legproduktívabb tankönyvírója. Tankönyveinek szerkezete logikailag is mesteri, szövegük világos és jól áttekinthető. Dilthey32 szerint didaktikusan az elképzelhető legjobb tankönyvek. Tankönyvei egyszerűségében Melanchthon tartotta magát Dürerhez „simplicitatem summum esse artis decus”, míg stílusában az aristotelesi „amo mediocritatem” elvét vallotta. Gondolatmenetüket illetően tankönyvei közvetve vagy közvetlenül túlnyomórészt Aristotelesen alapulnak, ugyanakkor figyelemreméltó, különösen a medicina szempontjából, hogy éppen az orvosok számára igen jelentős, különös gonddal kidolgozott fizikájában, Aristotelessel ellentétben, Isten a kiindulópont – legalábbis formálisan. Teológiai érdekből pedig a kopernikuszi tant nem fogadja el.33 Nem vitás, Melanchthon „eklektikus aristoteliánus”, akinek filozófiai-pedagógiai munkásságát tanítványai folytatják.