A reformációt követően ismét fellángol a „hit és tudás” régi (és örök) problematikája körüli vita, ami a filozófiát a metafizika irányába vezeti. A hit és tudás kérdésében lévő feszültség nemcsak a teológiai fakultáson belül észlelhető. Tisztán filozófiai s bizonyos mértékben orvosi kérdésként is felmerül: a kérdésre a filozófusoknak kellett válaszolniuk. A metafizika és az ismeretelmélet eme egyik alapkérdését – még mielőtt az aristotelesi metafizika a protestáns egyetemeken virágkorához érkezett volna – egy orvos-filozófus foglalta össze és gondolta újra át: Nicolaus Taurellus.1 Munkássága sokkal jelentősebb, mintsem arra orvos kortársai gyér utalásaiból következtetni lehet. Az orvos Taurellus mint filozófus igazi metafizikus, sőt „korának egyik legügyesebb metafizikusa”.2

A tübingeni egyetemen kezdte orvosi tanulmányait. Baselban promoveált. Baseli és strassburgi orvosi gyakorlatot követően 1576-ban lett a baseli egyetemen a morálfilozófia, 1580-tól pedig az altdorfi egyetemen az orvostan tanára. Alig 26 esztendős, amikor megjelenik metafizikája: ’Philosophiae triumphus, metaphysica philosophandi methodus’ (1573).

Jelentősebb orvosi írásai: Annotationes in quosdam libros Arnoldi de Villanova (Basel, 1585), De vita et morte libellus (Basel, 1586) sem nélkülözik a filozófiai eszmefuttatásokat, mint ahogy a ’Theses physicae’, sőt még a ’Theses medicae’ című értekezései sem. A ’Theses de portibus corporis humani’ (Altdorf, 1583) anatómiai-élettani mű. Alapvető írása az az orvosi műve, melyben az orvos és a filozófus együtt szólal meg, az 1581-ben kiadott ’Medicae Praedictionis Methodus’ (Frankfurt, 1521). Ebben a semiotika és diagnostika alapvető elméleti és gyakorlati kérdéseit tárgyalja. Előszavában szól a medicina és a metafizika kapcsolatáról. A ’De rerum aeternitate’-ben (1604) pedig a Taurellus-féle metafizika egyik központi kérdése tér ismételten vissza, a hit és a tudás viszonya.

A ’Medicae Praedictionis Methodus’ előszava s minden filozófiai írása arról tanúskodik, hogy mindenekfelett valónak tartja a filozófia s vele minden tudomány szabadságát. Tudjuk, a humanizmus kora távolról sem szabadult meg a tekintélyelvtől, annak gyakorlatától. A középkori egyetem tradíciójával szembehelyezkedik Lorenzo Valla, amikor a ’Dialecticae Disputationes’ praefatiojában megjegyzi, szégyenletes dolog a diákokat arra kötelezni, hogy Aristotelesnek soha ne mondjanak ellent.3 Az önálló vélemény kimondásának jogához ragaszkodik igazi humanistához illően Giovanni Pico della Mirandola is, amikor azt fejtegeti, nem szükséges valamely iskolához tartoznia annak, aki saját véleményét hirdeti. Ezt akkor mondja és írja, amikor az egyetemeken a tekintélytisztelet dominál.4 Nemritkán új gondolatot, felfedezést is egy auctoritás nevének védelme alatt közölnek. Gyakran csak óvatosságból, esetleges támadások elkerülésére hivatkoznak egy vagy több klasszikus auctorra. A sok újat publikáló Fernel Aristotelestől Galenoson át egy sor tekintéllyel erősíti igazán új közlendőit. Taurellus az emberi auctoritás minden kényszerét elveti. A filozófiának szabadnak kell lennie. Egy ember tekintélye sem befolyásolhatja a tudóst, aki csak szabadon kutathat. Taurellus az ugyancsak filozófus-orvos Jacob Schegk tanítványa volt, akit „peripateticorum princeps”-nek nevezett, nála a tiszta Aristotelest hallgatta. Aristotelesnek nem a tekintélyét, a tudását tisztelte.5

A medicina oktatása szempontjából különösen fontosak fizikai lecturáiban elhangzott fejtegetései, melyek szerint egyetlen természettudós sem állíthat többet, mint amennyit számára a tapasztalat nyújt, ezért a tudományok elvei a metafizikához tartoznak. Ez a felfogás Taurellust a megújított tudományok és a filozófia egyik legjellegzetesebb képviselőjévé teszi.6 Az orvos Taurellus magáévá teszi mindazokat a tapasztalatokat és eljárásokat, melyeket az orvostudomány legújabb képviselői, a neotericusok hirdetnek, túljutva Hippokrates, Aristoteles, Galenos nem igazolt tanain, de csak a nem igazolt, ill. valószínűtlen, a kor tudásával ellentétes állítást vetve el. Előadásai az altdorfi egyetem orvosi karán ezt a tézist tükrözik. A filozófiában éppúgy önálló utakat járt, mint a medicinában és a botanikában. Aristoteles híve, de nem feltétel nélkül. Nem követője a skolasztikus Aristoteles-kommentátoroknak, amint az írásaiból kitűnik.7 Taurellus jól válogat, filozófiája eklektikusan aristoteliánus, átszőve a sztoikus racionalizmus gondolataival, azon munkálkodva, hogy a filozófiát és a teológiát, hitet és tudást kibékítse a tiszta tudás jegyében. A filozófia triumphusa éppen abban található, hogy alapul szolgál a teológiának is. Ezért folytat állandó küzdelmet a tudomány és a filozófia tisztasága jegyében az averroizmus ellen.8

Taurellus legnagyobb ellenfele az olasz Cesalpinus. Andrea Cesalpino, (1519–1603), mint Taurellus maga is, nagytudású orvos. A természettudósok nagyra becsülték mint a botanika és mineralógia első rendszerezőjét. VIII. Kelemen udvari orvosa és a római egyetem tanára, a keringéskutatásban Harvey előfutára. Tanait a keringésről a ’Quaestionum Medicarum’-ban és a ’Praxis universae artis medicinae’ c. könyvében teszi közzé.9 A neoaristotelianus Cesalpino híres botanikája mellett írott filozófiai műve, a ’Quaestiones Peripateticae Libri V.’ (1583) a természet általános elvi kérdéseit (Problemata Peripateticae) tárgyalja aristotelianus módon, részben botanikai-psychológiai példákkal illusztrálva.10 Filozófusként oly jelentős, hogy kortársai „a Filozófus” vagy „Papa philosophorum” névvel illették. 1601-ben Rómában megjelent ’Katoptron, sive speculum artis medicae Hippocraticum’ című munkájában megkísérli az aristotelesi filozófiát a medicina elméletével összehangolni. A „hit és tudás” volt az a filozófiai probléma, melyben az ellentét Taurellus és Cesalpino között kibékíthetetlenné vált. Taurellus minden ürügyet megragadott, hogy ellenfelét lehetetlenné tegye. Téves nézeteit egy egész könyvben igyekezett cáfolni: ’Alpes caesae i. e. Andr. Cesalpini monstruosa dogmata discussa et excussa’. Még eretnekséggel is vádolja Cesalpino-t, aki ugyan elítéli a kabbalát és küzd a babona ellen, de a démonokban hisz.11 Ez a támadás vérre ment, Cesalpino alig tudta elkerülni az inkvizíciót.

Míg a német egyetemeken a reformáció segítette elő a filozófia elmélyültebb művelését és intenzív oktatását, az olasz egyetemeken a teológiai karok hiánya tette lehetővé a kutatás teljes szabadságát, minden filozófiai irányzat érvényesülését, ars és az orvosi fakultás kezdetektől meglévő együttműködésének még szorosabb formáját.

A filozófia és a medicina kapcsolódó oktatásának kétségkívül Itáliában vannak a gyökerei. A két tárgy kapcsolatáról legkorábban és leggyakrabban az olasz egyetemek doktorai írtak, filozófusok és mindkét tárgyat művelő tanárok. A klasszikusokat követően olasz humanisták foglalkoztak legbehatóbban a medicina-filozófia coniunctiójának elvi kérdéseivel.

A neves történész és jogtudós, a firenzei köztársaság titkára, Benedetto Accolti írt egy könyvet kora kiválóságairól. Az orvosokat a filozófusokkal egy szekcióban tárgyalja „általános” filozófia cím alatt, mivel „az orvoslás művészete filozófia nélkül alig művelhető”.12

A kortársak közül a medicina és filozófia viszonyáról, beleértve a tanításban és tanulásban elfoglalt helyüket is, Jacopo Zabarella írt a legrészletesebben. Jacobus Zabarella (1533–1589) kora egyik „legsikeresebb”, mindenesetre legeredetibb filozófusa. Itália határain messze túl ismert és elismert „logikus”, az ún. paduai filozófiai iskola képviselője. 1553-ban kapta fokozatát Páduában, ahol 1563-ban a logika professzora lett. 1568-tól haláláig a logika mellett természetfilozófiát adott elő. Zabarella tekintélye a maga korában és a következő századokban oly nagy, hogy egyesek egyenesen Aristoteles helyére léptették.13 Jórészt általános tudományelméleti fejtegetéseiben (De naturalis scientiae constitutione) a tudás és tudomány struktúráját vizsgálva, az orvosi tanulmányok előfeltételének tartja a filozófia tanulását. Nem lehet jó orvos az, aki egyszersmind nem jó természetfilozófus. A természetfilozófia szolgál a tudomány szerkezetének (constitutio) alapjául, amit ezután az orvostan átvehet s a gyakorlatba átültethet. Zabarella az orvosi tudáson az elméleti felkészültséget érti. A jó orvosnak egyúttal természetfilozófusnak kell lennie, miképpen nem lehet jó törvényalkotó sem az, aki nem eléggé járatos a morálfilozófiában. „Quamobrem sicut bonus medicus esse non potest, qui non sit philosophus naturalis, ita nec bonus legislator, qui non calleat moralem philosophiam. Inter eas tamen illud interest, quid medicina solam effectionem respicit, philosophia naturalis non effectionem, sed solam scientiam...”14 Annál is inkább igaz ez, mivel a medicina fiziológiai ismereteit a természetfilozófia ama részeiből meríti, amelyek az emberi test részeivel foglalkoznak. „Ex hac potissimum naturalis philosophiae parte sumit ars medica partem illam, quae physiologica dicitur, in qua de humano corpore, ac de eius partibus sermo fit, quam medico illas curaturo necessaria penitus sit earum cognitio” (De naturalis scientiae etc. cap. XXXIII. p. 93). Egyebekben Zabarella azt is megírja, hogy az anatómiát tanuló orvosok, illetve studiosusok melyik Aristoteles művet olvassák, melyiket ne: „non in libris de historia (ti. animalium) sed in libris de partibus (animalium) methodice de ipsis partibus agentem...”. Azt a jelentős szerepet, melyet a logika foglal el az orvosi tanrendben, Zabarella véleménye szerint, több helyen is részletesen tárgyalja: De natura logicae, II. 4.; De methodis II. 11–14, s a logikának a többi diszciplínával való összefüggését is bemutatja. Ez az itáliai orvosfilozófiai szemlélet később minden európai egyetemre behatolt.15

Aristoteles ’De anima’-jához írott kommentárjában Zabarella arról ír, hogy az ebben a műben való elmélyülés egyik indoka az, hogy az ars medicinae az életről általában, a növekedésről és a lélekről szóló leírásokból sokat merített. Beosztása szerint a medicina a scientia naturalisban benne foglaltatik.16 Zabarella egyik legfontosabb tézise, hogy „a logika (csak) egyik eszköze a filozófiának”.17 Ez nem teljesen új gondolat, az 5. századi újplatonikusoknál már megtalálható. Az orvosi oktatásban is praelegált logika szempontjából azonban ilyen világosan megfogalmazva, példákkal illusztrálva és kifejtve, didaktikailag is elsőrendű fontosságú. Azáltal, hogy a logika, mint Zabarella írja, ars és scientia, a régi tézisen nem kívánt változtatni, meghatározása szerint lényegében mégis instrumentum philosophiae.18 Az experientia, mely Aristoteles filozófiájában központi helyet foglal el, Zabarella írásaiban is prominens helyet kap. Az ’Analytica posterior’ második könyvéhez írt kommentárja a medicina számára döntően fontos experientiát tárgyalva, világossá teszi, hogy ez Aristoteles egész episztemiológiájának kulcsa.19 Munkásságának egyik célja, hogy a Stagiritát világosabbá és így hozzáférhetőbbé tegye.

A medicina oktatásában is visszhangra talál Zabarella tudományfelosztása elméleti (disciplinae contemplativae) és gyakorlati (disciplinae practicae) részre.20 Ez a felosztás a dolgok aristotelesi elkülönítéséből indul ki: a dolgok „szükséges” és „kontingens” komponensből állnak.21 Zabarella szerint mindegyiknek megvan a maga metódusa.22 Az elméleti tudományok a szintetikus metódus szerint (ordo compositus vagy progressivus), míg a gyakorlati diszciplínák az analitikus metódus (ordo resolutivus) szerint járnak el.23 Zabarella a praktikus tudományok közé sorolja a logikát. Így lehet ez a filozófia mellett a medicina instrumentuma is. Csak a fizikát, matematikát és a metafizikát tekintette tisztán elméleti tudománynak. Az aristoteliánus Zabarella szerint, mesterének megfelelően, a tudomány csak azokkal a dolgokkal foglalkozhat, amelyek vannak. Következésképpen olyan dolgokat, amelyek nincsenek, nem tárgyalhat. Ezért pl. olyan fogalmaknak, mint vacuum vagy infinitum nem lehet helyük az igazi tudományban. Ezt Zabarella így fejtette ki: „Privativa (értsd negatíva) autem non entis cognitio est cognoscere ipsum non esse et falsam proportionem falsam esse, quam cognitionem dari non negaret Aristoteles: propterea in libris physicorum docuit infinitum et vacuum non dari.” A progressio ad infinitum nem a reneszánsz filozófia gondolata.24 Zabarella az orvosi fakultásokon gyakran, a paduai egyetemen pedig rendszeresen előadott könyvnek, az ’Analytica posterior’-nak a kommentálásában nagyjából azoknak az orvosoknak az irányát követi, akik teljesen egyetértenek Aristotelessel ebben a kérdésben. Fejtegetései és magyarázatai helyenként Averroës kommentárjaival mutatnak hasonlóságot.25 Ez a gondolatmenet nem segíthetett tovább sem a fizikának, sem a medicinának. Itt jött segítségül az újplatonizmus, a hypothesis adta lehetőségekkel.