A 16. században és még a 17. század első felében is folyamatosan uralkodó eklektikus aristotelizmus és a lassan az egyetemekre is beszivárgó újplatonizmus együttesen képezi az egyetemeken előadott orvostan „új” filozófiai alapját, ha az új platonizmus a curriculumban nem is jelenik meg expressis verbis.2

A humanizmuskor természetfilozófiája a természettudománnyal nemcsak szorosan összefügg, helyenként át is fedik egymást. Ennek a természetfilozófiának számos, a korszakra ugyancsak jellemző pantheismussal közös vonása van. Emellett a pantheisztikus színezetű természetfilozófia és a természetesen még tovább ható tradicionális skolasztikus filozófia mellett egyre nagyobb, a főként Pietro Pomponazzi által képviselt heterodox aristotelizmus hatása is.3 Ez vonatkozik Aquinói Tamás, Albertus Magnus és Duns Scotus tanaira is.

A humanizmuskor eme „új”, inkább eklektikus filozófiai szemlélete teszi fogékonnyá a kor tudósait, közöttük a tudománnyal vagy azzal is foglalkozó orvosokat, minden új gondolat, az igazi kutatás iránt. A 16–17. század aristotelizmusa a maga különböző felfogásaiban, a platonizmus különféle irányzataival és a scotizmus változatos megjelenési formái alig kibogozható összefonódásban jelennek meg. Ezért és akkor válik az eklektikus jelző epitheton ornanssá.

Mivel a humanizmuskor filozófiájának középpontjában – a filozófiai és a keresztény tanok kívánt harmóniája mellett –, az ember áll, érthető, hogy a filozófia és az orvostan kapcsolata még erősebbé válik. Ez figyelhető meg az egyetemi tantárgyakban is. Már Aristoteles szükségesnek tartotta a tapasztalatot, hogy az „...végül is a tapasztaltak okainak megismeréséhez vezessen...”.4

A tapasztalat definíciójához és alkalmazásához most szükségessé válik Platon filozófiájának újraértékelése és teret nyer az újplatonizmus is a maga „experimentális” gondolataival és gyakorlatával.

A későközépkor-korareneszánsz tananyagának tartalmát vizsgálva, csatlakozni kell Lichtenthaelerhez, aki szerint a korszak medicinájának a „természetes valóság”-hoz való realisztikus vonzódása nem az újkor vívmánya, hanem már az arabizmusban, ill. a késő skolasztikában megtalálható.5 Ugyanakkor a tananyag alapján is megállapítható, hogy irányzatoktól függetlenül, a késői skolasztika fizikájában, fiziológiájában használt fogalmak nem mindig felelnek meg a reális tartalomnak. Sőt, a fizikában – az egész teoretikus medicinában változatlanul determináló aristotelesi fogalomalkotás mellett – most ismét megjelenő idealista-újplatonista gondolatokból fakadó következtetések sem ritkák. Csak a skolasztikusok és Galenos híres antiatomisztikus „vitájára” kell emlékezni a skolasztikus realizmus példájaként (minden logikus érv az atomok ellen szól, ergo nem is létezhetnek).6 Ez távolról sem jelent a valóságtól való elfordulást a metafizikai idealizmus értelmében, csupán azt mutatja, hogy még nem elég erős a realizmus és a gyakran tisztán logikai ítéleten alapuló „fogalmi realizmus”. Túljutott ugyan a metafizikai idealizmuson, de a logikát nemegyszer alárendelte a valóságnak.

A változást a reneszánsz-humanizmus hozza, amikor is a metafizikai realizmus új fázisba lép. A tanítást és kutatást egyaránt befolyásoló jelszó az autopszia. Innen a korszak kutatására és irodalmára oly jellemző korrekció és kiegészítés igénye, a klasszikusok most már tiszta szövegének tanulmányozásán túl az új iránti egyre fokozódó érdeklődés. Ebből a szemléletből, ebből a metafizikai realizmusból fakad a 16–17. század anatómiai-élettani haladása, a praktikus medicina néhány novuma. Ez a neoterici írásainak fénykora.

A fogalmi realizmus azonban még nem tűnt el teljesen, a spekulatív tézisek egy nem jelentéktelen része tovább él.

Követve a lectura alapjául szolgáló műveket, méginkább azok új kommentárjait, melyek többnyire azonosak a postgraduálisan is olvasott textusokkal és a neoterici többé-kevésbé egyéni munkáit, egyre élesebben rajzolódik ki a kontinuitás mellett a változás képe. A tényekhez közelebb álló „reneszánsz-realizmus”, melyben a logika már csaknem kizárólag a valóság tényeire épül, produkálja a medicinában is a korszak nagy felfedezéseit. Ezek a felfedezések azonban, igen nagy jelentőségük ellenére, elméletileg még mindig „csak” alapul szolgálnak későbbi korok modern medicinájának realizmusához. Igazán konzekvens realizmus a medicinában csak 1800 után jelenik meg. Ebben a realizmusban már a tudományos tény (scientific fact, wissenschaftliche Tatsache) a meghatározó fogalom. Ezzel kezdődik az a modern medicina, mely kétségtelenül a reneszánsz-humanizmus vívmányaira épül. Az orvosok filozófiai stúdiuma nélkül ez a fejlődés alig képzelhető el.7

A humanizmuskori egyetem képzési célja, ahogyan azt pl. a nagynevű humanista, Johann Sturm, a strassburgi egyetem 1538. évi ordo-jában leírta, a scientia-t is magában foglaló eruditio, melyet sapiens atque eloquens pietas tesz teljessé a tudomány, a humanizmus és a kereszténység szintézisének jegyében: Propositum a nobis est, sapientem atque eloquentem pietatem finem esse studiorum.8 Hasonló olvasható a koppenhágai egyetem statutumaiban: Scientia, pietas et bonae artes ac studia liberalia elsajátítása mindhárom magasabb fakultás stúdiumának végső célja,9 és ezt írja a wittenbergi egyetem 1502. évi statutuma is.10

Tudjuk, minden scientia logikai-filozófiai alapon nyugszik. Az eruditionak is egyik feltétele a filozófiai képzettség. Különösen igaz ez a medicinában, ahol a non liquet kérdése csaknem minden elméleti fejtegetés kapcsán felmerül. A humanista orvos nemcsak vir perpetuae lectionis, hanem valóban vir eruditus. Alig találkozunk igazán tudós orvossal, akinek biográfiájában ne szerepelne valamilyen megfogalmazásban a megjegyzés: non solum medicinae sed etiam philosophiae peritus.

A pietas a korszak tudósának, orvosnak, jogásznak s nem kizárólag a teológusnak, szellemi képéhez tartozik. A tudományszeretetet és vallásos buzgóságot magában foglaló pietas – nagylelkűséggel és bölcsességgel (prudentia) párosulva – a humanisták egyik erénye. A pietas litterata, minden képzettség egyik forrása, ahol a szó második jelentése szerinti lelkiismeretesség legalább olyan értékű, mint a tudós keresztény kegyesség, a reneszánsz ember egyik jellemző tulajdonsága. A pietas jól összeegyeztethető volt a humanizmus praktikus–didaktikus céljaival.11

A pietas nem egyedül a protestáns egyetemek sajátja, jóllehet onnan ered. A katolikus egyetemi reformok kezdeményezői is magukénak vallották. Az 1599. évi jezsuita Ratio atque institutio studiorum is megőrzi a humanista vívmányokat, közöttük a pietas litteratát.12 Ez az Institutio volt mérvadó a Habsburg-országok minden egyetemén. Így a nem-protestáns magyar medikusok, akik főként Bécs, Freiburg, Krakkó, Prága egyetemeit látogatták, nem kevésbé humanista képzést kaptak, mint protestáns társaik, ha szinezete más is volt. A konfesszionális humanizmus a szellemi versengés ellenére mindvégig megmarad az európai humanista tudományos közösség, a res publica litteraria keretein belül.13 Ami pedig az eloquentiát illeti, az a késői humanizmusban is minden tudomány része. J. Sturm ’Methodus docendi et discendi’ című traktatusában egyenesen azt jelenti ki, hogy az eloquentia minden tudás nélkülözhetetlen része.14

A rhetoricus feladatát az ingolstadti egyetem 1572-ben kiadott ordo docendije abban látja „ut etiam studiosi iuris et aliarum facultatum alliciantur studia eloquentiae”.15

A ratio és az oratio, minden művelt embert jellemző attributum, feladata a szellem (mens) művelése egyrészt sapientia, doctrina és virtus, másrészt nyelvi-rétori felkészültség segítségével. Ez mindhárom magasabb fakultás tanulmányi célját illetően érvényes.16 A tudomány és az eloquentia, a tudomány és a filozófia a késői egyetemi humanizmusban nem veszít jelentőségéből. Így érthető, hogy a filozófia egyetemi oktatása a humanizmus idején éli virágkorát és válik a magasabb fakultásokon, különösen az orvosi karon a stúdium integráns részévé.

Az egyetemi filozófiastúdium sem az ars, sem a magasabb fakultásokon természetesen nem tükrözi a korszak filozófiai életének, irodalmának egészét. A filozófia történetében a reneszánsz korszaka átmeneti periódusnak, a „fermentáció” időszakának tekintendő.17 Nem kétséges, hogy a modern medicina gyökerei ide nyúlnak vissza, bár a Thomas Aquinas és Descartes közötti intervallumban a filozófiailag is iskolázott természettudósok és orvosok érdeklődése inkább manifesztálódik az általuk megfogalmazott kérdésekben, mint a válaszokban. Egyik gyakran feltett kérdés a tudomány mibenléte, a tudomány lehetséges definíciója, a kor tudományfogalmának meghatározása. A medicina oktatását, az orvosok filozófia-stúdiumait elveiben ez a tudományfogalom határozta meg a 16. században is. A valóság iránti csaknem szenvedélyes érdeklődés, mely a reneszánszban ébredt fel, először az ember erkölcsi-társadalmi lénye felé fordul. A 15. század vége felé egyre inkább, mint természeti lény válik az érdeklődés tárgyává az ember, és ezzel az érdeklődés központjába kerülnek a természettudományok is. A megismerés körének erről a kiterjedéséről, a studium humanitatis mellett a medicina és a természettudományok megnövekedett jelentőségéről, a kortársak személyes írásai is tanúskodnak. Ez olvasható a paviai orvosprofesszor, Girolamo Cardano (1501–1576) önéletírásában is. A reneszánsz-humanizmus jól ismert személyisége, aki matematikusként, fizikusként, filozófusként és orvosként egyaránt jeles alakja volt kora tudományának, kortársai „vir inventionum” jelzővel illették (míg a zseniális, de nyughatatlan, gyakran kötekedő tudóst Hallert „vir mirifici ingenii – sed instabilis et inquietus”-nak titulálja) önéletrajzában fejtegeti nézeteit tudományfelfogásáról. A ’De vita propria’ és az ezt mintegy kiegészítő ’De propriis libris’ c. műveiből kitűnik, hogy az egyes diszciplinák (ma azt mondanák szaktudományok) önmagukban nem elegendőek. Enciklopedikus tudásra van szükség. A filozófia, medicina és a humaniorák mellett a diszciplínák egész sorát tekinti egy tudós elme számára nélkülözhetetlennek.18 Ebben a tudáskatalógusban a klasszikus tudományos diszciplínák, a logika, geometria, matematika mellett, a természettudományoktól el nem választhatóan, ott szerepel az asztrológia és a mágia is, a tények racionális megismerésének szándékával látszólag teljes ellentétben. A reneszánsz ember azonban a valóságot teljes egészében akarja megismerni. Cardano ugyan hangoztatja, hogy távol tartja magát attól a mágiától, ami „varázslattal foglalkozik, rossz szellemeket idéz”, tehát az úgynevezett démoni vagy fekete mágiától.19 Ez azonban nem zárja ki, hogy Cardano a matematikus, az egzakt fizikus, a racionalitásra törekvő orvos és filozófus – kora sok más tudósához hasonlóan – a természetes vagy fehér mágiát ne tartaná megfelelőnek ahhoz, hogy segítségével az emberi szellem korlátozott tudását bővítse, hogy mélyebben hatolhasson be a természet titkaiba.20 Ebből az aspektusból a mágikus gondolkodás ebben a korban a rációnak nem mond ellent, hanem a természettudományos megismerést mintegy elősegíti. Joggal írta a reneszánsz egyik legkitűnőbb kutatója, Ernst Cassirer már évtizedekkel ezelőtt, hogy az asztrológia és a mágia a reneszánsz idején nemhogy ellentétben lenne a „modern” természetfogalommal és a tudomány fogalmával, hanem inkább mindkettőnek hordozója.21

Ugyanakkor a kor tudásának interpretálását, főként az orvosi és filozófiai oktatást vizsgálva, feltűnik, hogy a curriculumban, libri formalesben, modus docendiben a mágia fogalmával expressis verbis nem is találkozunk, mint ahogy kevés kivételtől eltekintve az újplatonista filozófusok műveit is hiába keressük a tananyagban és a hivatalos könyvlistákon. Az asztrológia ugyan szerepel, ha nem is gyakran, inkább az asztronómiához kapcsolódóan, illetve diagnosztikus-terápiás munkák részeként. Az utóbbi munkákban az asztrológiára való hivatkozás többnyire aristotelesi toposzok alapján történik.

Magát az asztrológiát Giovanni Picoval ellentétben még az olyan szintén hívő keresztény és alapos felkészültségű tudós, mint Marsiglio Ficino is védi, mert szükségesnek tartja.22 Amíg a természet megismerésének és megértésének új logikája ki nem alakult, tehát Copernicus és Galilei megjelenéséig, ennek az asztrológiával átitatott filozófiának az áramlatai nem veszítenek befolyásukból. A mágia és a filozófia határa még olyan gondolkodóknál is elmosódott maradt, mint Bruno és Campanella. Ezen nem változtat a matematikai képzettség sem.23

Jóllehet a curriculumban nem találunk az újplatonizmus rendszeres oktatására vonatkozó utalást, arra mégis van adat, hogy az újplatonizmus szelleme elérte az egyetemeket. Azon túlmenően, hogy a párizsi egyetem tanára, Jacob Faber Stapulensis, az Aristoteles-tanulmányok franciaországi megújítója, az „Aristoteles-reneszánsz megteremtője”,24 az újplatonista irodalmat buzgón tanulmányozza és műveli – a Firenzei Akadémia tanainak is tisztelője. Hogy a Platoi Akadémia tanai Franciaországban, nevezetesen a párizsi egyetemen aránylag korán utat találtak, azt Gaguinus Ficinohoz, 1496-ban írott egyik levele tanúsítja, amely szerint tanárok, diákok egyaránt ünneplik Ficinot.25 A párizsi egyetem ennek ellenére Aristoteles fellegvára marad. A párizsi egyetemen már a 13–14. század fordulóján egy olyan reformmozgalom indult el, mely a legisták és kanonisták filozófiai véleményeltéréséből fakadt és nem csekély mértékben befolyásolta az orvosi stúdiumot. Fokozta ezt a feszültséget az averroisták racionális aristotelizmusa. A jogász Petrus de Bosco (Pierre Dubois) ezt a reformot megfogalmazó írásából kitűnik, hogy a reform valamennyi fakultást érintette. Mint kifejti, az orvosok számára is szükséges a studium in logicalibus, amihez kapcsolódik a naturalis scientia.26 Aki orvos akar lenni, annak már bevezető tanulmányaiban, tehát az ars stúudium alatt, az egész aristoteles naturáliát el kell sajátítania, hangsúlyozza, az egyes részleteket is külön megjelölve: „Ut de materia prima, de forma, compositione ejus, generatione, corruptione, de quolibet sensu, ejus objectis, de quolibet potentia animae, operationibus et naturis earum, de elementis naturae et operationibus eorum de corporibus coelestibus, naturis, influentiis et notibus eorum”.27 Feltűnő, hogy Dubois egyetlen más fakultás studiosusától sem kíván olyan mértékű átfogó tudást, mint az orvostól: „Et valde magnum est omnium scientiarum principia cognoscere, vel saltem non ignorare”.28

Az aristotelizmus egyedülálló helyet foglal el a latin kultúrában. Aristoteles művei nemcsak az egyes tudományágak fejlődését befolyásolták, de minden egyetemi fakultás belső struktúráját, az egyetemi oktatás egészét is. A Stagirita hatása a későközépkor tudományosságára jól ismert, a 13. századdal kezdődő egyetemi recepciójának történeti irodalma nagy. Lényegesen kevesebb figyelmet fordított a tudomány- és főként az orvostörténetírás a reneszánsz aristotelizmusának alakulására.29 A reneszánsz-humanizmus kora pedig ebből a szempontból – fontosságát illetően – az egyetemi oktatás vonatkozásában csak az első nagy Aristoteles-recepció periódusával hasonlítható össze. 1500 és 1650 között az Aristoteles-stúdiumok expanzióját az egyetemek valamennyi, de leginkább az ars és az orvosi fakultás curriculumában nyomon lehet követni. Jóllehet az orvosok szerepe a filozófia történetében a kezdetektől fogva igen figyelemreméltó, ebben a korszakban működésük az egyetemeken meghatározó. Aristoteles munkáinak kommentálásában, egyetemi – és azon kívüli – interpretálásában s nem utolsósorban azok fordításában és kiadásában az orvosfilozófusok, orvosfilológusok az élen jártak.30 E rövid periódusban több Aristoteles-kommentár jelent meg, mint a Boëthiustól Pomponazziig tartó ezer esztendőben. A kommentátorok és editorok között az orvosok aránya magas.

A Pomponazzit követő 150 év aristotelizmusa az egyetemeken gyökeresen eltér a középkori egyetemi filozófiától. A korai aristotelizmus azonosult a skolasztikával, s praktikus okokból, egy lényegében egységes világképet nyújtott. A reneszánsz-humanizmusban ez az egységes világkép széttöredezett: különböző országok, különböző egyetemek, sőt néha azonos egyetemek különböző, főleg magasabb fakultásain különböző áramlatok szellemében adták elő Aristoteles műveit. Az Aristoteles-kutató Lohrral kell egyetérteni: számos aristotelizmus van e korban.31 Ennek kapcsán újfent rá kell mutatnom arra, hogy az itáliai egyetemek orvosi fakultásain a 15. században kialakult secularis aristotelizmus a 16. században tökéletesen függetlenítette magát a teológiának még a metodológiájától is, nem csekély befolyást gyakorolván a legtöbb európai egyetem filozófiai és ezzel orvosi oktatására. A protestáns északi egyetemeken pedig a Melanchthon által bevezetett „új aristotelizmus” a 17. század végéig határozta meg az orvosi oktatást.

A reneszánsz aristotelizmus substantialis változatai az egyetemi előadásokban, ill. a kommentárok formájában is hoztak néhány módosulást. Az egyes művek általános taglalásában a középkorban kialakult előadások kommentálási és praelegálási módok (expositio, explicatio, lectura etc.) ugyan továbbra is az interpretálás fő formái maradtak, a reneszánsz kommentátorok azonban mind az ars, mind az orvosi fakultáson, gyakran több művet összevonva tartották kurzusaikat az aristotelesi corpus könyveiről, pl. in universam logicam, in universam philosophiam naturalem, etc. Máskor csak egy könyvet, ill. egy mű egy részét kommentálták, ill. adták elő, pl. in librum VIII. Physicorum. Az aristotelesi doktrínák összefoglalásai (summa, tractatio, institutio) cursusként jelennek meg az orvosi fakultáson is (in opus totius philosophiae Aristotelis), és válnak a 16. század vége felé tankönyvekké.

Ezek a parafrázisok főként a 16. század végén és a 17. században váltak fontossá a német és francia egyetemeken.32

Az újonnan megjelent tabulák alfabetikusan összeállított Aristoteles-lexikonok. Az új kiadások glosszái ugyancsak a reneszánsz kívánalmaknak megfelelő filológiai szempontokat figyelembe vevő írások. Az új görög kiadások, vagy új latin fordítások praefatio-i sokszor többet jelentenek egy bevezetésnél, alkalmanként quaestiokat is tartalmaznak, ill. interpretatiónak felelnek meg.

Formailag változatlanok maradtak az egy nagy művet röviden összefoglaló vagy részeit ismertető compendiumok (abbreviationes), főbb téziseket, ill. argumentációkat összefoglaló synopsisok (conclusiones).

Galenossal és Avicennával kezdődik a filozófiát művelő orvosok hosszú sora. Számuk a humanizmus korában különösképpen megnövekszik, jelentőségük az egyetemi orvosi oktatás szempontjából egyre nagyobb. 1500 és 1650 között a kommentárok, kompendiumok, parafrázisok tömege jelenik meg. Szerzőik között vannak olyan hírességek, mint Melanchthon, Luther, Galilei. Mások alig, vagy egyáltalán nem ismertek. Miután filozófia és medicina e korban alig választható el egymástól, érthető, hogy az írások nem csekély része származik olyan filozófusok tollából, akik orvosok voltak, illetve olyan orvosok adták ki és kommentálták Aristoteles munkáit, akik filozófiát is adtak elő az egyetemeken (pl. Achillini, Cesalpino, Schegk, Taurellus). Számuk jóval meghaladja a százat.

Az orvosok filozófiai stúdiumának ismerete teljesebbé teszi a korszak orvosi szemléletének képét. Ezt az orvosképet csak scientista-pragmatikus elemeire redukálva, nem érthetők a maguk összefüggéseiben és teljességükben Vesalius, Fernel és kortársaik írásai, azok néha paradoxnak tűnő gondolatmenete. Csupán munkásságuk „végeredménye” áll előttünk. Ez bizonyára elég a gyakorlat számára, de elégtelen a teljes megismeréshez.