Schultheisz Emil

Az európai orvosi oktatás történetéből

Poema medicum

Az ókor tanköltészetének utolsó, a medicinát összefoglaló, későbbi korok egyetemi orvosi oktatása szempontjából talán legfontosabb képviselője, Quintus Serenus Sammonicus nagyterjedelmű munkája. Jelentősége, jellegzetessége és egyik késői kéziratvariánsának bizonyos magyar vonatkozása miatt, s nem utolsó sorban azért, mert alig egy-két orvostörténeti mű (Haeser, Diepgen) említi a költő nevét anélkül, hogy részletesen tárgyalná művét, bővebben kell szólnom Quintus Serenus (Kr. u. 3. század) évszázadokon át olvasott tankölteményéről, mely a késő antik latin irodalom egyetlen kizárólagosan orvosi tárgyú poémája: Liber medicinalis Quinti Sereni1 („De medicina praecepta saluberrima”).

A 64 fejezetből álló, hexameterben írt gyűjtemény 80 különféle kór ellen közöl terápiás eljárásokat, recepteket, összesen 1107 versben. A tanköltemények konvenciójának megfelelően egy praefatio (egy másik fennmaradt kéziratban oratio) vezeti be, melyben az Asklepios-kultusz kezdetéről ír Rómában (v. 7.). Költője csaknem teljesen eltekint az elméleti fejtegetésektől és a betegségek, illetve kóros elváltozások tüneteit a capite (c. l, „ad capitis curationem”) ad calcem (c. 41, „podagrae medendae”) tárgyalja. Ez az elrendezés és tartalmi beosztás a Medicina Pliniire emlékeztet. Feltűnik, hogy a kezeléshez szükséges gyógyszerek elkészítéséhez gyakran használt, akkoriban közismerten olcsó ingredientiákat, úgynevezett euporistakat ajánl. Ennek megfelelően a tanköltemény az egyébként nem tancélra készült, euporista-irodalomnak is része.

Egyes betegségek kezelésének ismertetésekor saját tapasztalataira való utalás sem hiányzik. Érdekessége a műnek és jellemző a költőre, hogy két közvetlen orvosi forráson kívül nem hivatkozik orvosokra. „Carmen salutiferum”-át (v. 1.) egyenesen Apollontól és Aesculapiustól vezetvén le, az orvosokat megkerüli. Viszont a római irodalom csaknem minden jelentős képviselőjét idézi, ha annak orvosi vonatkozása van.2

A két, név szerint hivatkozott szerző, akiknek műveit indirekt módon használta fel, Celsus és Scribonius Largus, a kor medicinájának enciklopedikus ismerői és írói. Mellettük legfőbb forrása Plinius ’Naturalis historia’-ja, melyet a költő maga excerptált (v. 845). A tanulást, mint intenciót és a kizárólagosan szakmai érdeklődést az is mutatja, hogy a kor hasonló költeményeivel szemben, tartózkodik a mitológiai példáktól, hasonlatoktól, szimbólumoktól. A szakismerettől semmiféle excursust nem enged meg magának.

A Liber medicinalis hagyományozódása és további élete annak a körülménynek köszönhető, hogy belekerült a Karoling oktatási reform tankönyvei közé, amint az egy Jacobus nevű, 782–790 között Nagy Károly udvarában működött titkár hozzáfűzött megjegyzéseiből kitűnik. Nagy Károly utasítására (…ad Carolum regem…) másolták. Koraközépkori iskolai elterjedtsége a későközépkorban csökkenőben volt, amint azt a kéziratok csekély száma mutatja, jóllehet olyan neves tudós, mint John of Salisbury3 jól ismerte.

A 9. században azonban feledésbe merült, Serenust a humanisták fedezték fel újra. Különösen a bécsi orvosi kar humanista professzorai kedvelték. Vadianus (Joachim von Watt) a Magyarországon kétszer is járt nagyhírű svájci humanista, a bécsi orvosi fakultás tanára, 1520-ban első lectio annua-ját a Liber medicinalis alapján kezdte el.4

Hogy milyen sokra becsülték a humanisták, jelzi az a körülmény, hogy első nyomtatott példánya 1474-ben hagyta el a római nyomdát. Ezt számos kommentált kiadás követte, az utolsó paduai (1750), illetve velencei (1763) editioig. Egy 17. századi és a két említett 18. századi kiadást kivéve valamennyi a humanizmus korában jelent meg.

Serenus költeményével a 16. században több Celsus-kiadás appendixeként találkozunk. Felmerül a kérdés, vajon miért éppen Celsussal adták ki?5

Valószínűleg azért, mert a Serenus-költemény is enciklopedikus jellegű, jóllehet sem tartalma, sem színvonala nem közelíti meg Celsusét. Segédkönyvnek mégsem lehetett rossz, ha egyes egyetemek tanárai bevezető előadásaiknál felhasználták. Még a bécsi egyetem neves professzora, Martin Stainpeis is bevette ajánlott olvasmányai közé.6

Nem volt ugyan már elterjedt, de még a 18. században is használták. Erre kell következtetni abból, hogy Morgagni szükségesnek tartotta Serenus hibáinak sorravételét, tévedéseinek kiigazítását. Vulpiusnak írott, többször kinyomtatott episztolában tárgyalja a poémát.7

Nem kétséges, hogy Serenus nagyobb jelentőségű auctor, mint azt az orvostörténeti monográfiák egymondatos említése, a tankönyvek hallgatása sejteti.8

Kétségtelen, hogy csak egyetlenegy római auctor befolyása lett a kora újkorban nagyobb: Celsusé.

A humanizmust megelőző receptio előfutára a „Crispi Mediolanensis diaconae… medicinae libellus”, mely „…asservit Quintus vera ratione Serenus…” megjegyzéssel a mi szerzőnkre utal. Benedictus Crispus (megh. 725 körül) 681-től Milánó érseke ’Commentarium medicinale’ – egy másik kézirat szerint ’Poematicum medicum’ – elnevezéssel írt tankölteményt nagyszámú, kevésbé jól hangzó hexameterben.9

Materia medicaja latin auctorokon nyugszik, semmi nem utal görög forrásokra.10

Plinius mint forrás, nem egyértelmű. Nem dönthető ugyanis el, hogy ez esetben a Naturalis historia-ról van-e szó, vagy az anonym Medicina Plinii – egy, a 4. századból származó eklektikus compilatio Plinius és néhány későbbi író műveiből – szolgált-e Serenus mellett forrásként.11

Serenussal ellentétben Benedictus orvosi ismereteit kizárólag könyvekből merítette. Saját tapasztalata nincs. Költeményének további sorsáról nem tudunk, valójában csak Serenussal kapcsolatban vált egyáltalán ismertté és maradt fenn a poema és szerzőjének neve.

Az ókor nem tekintette a tankölteményeket a költészet valamiféle alacsonyabb rangú válfajának. Nem volt ez másképp a középkorban sem. A középkori irodalom túlnyomó része eleve tanító-oktató célzatú volt. Az az ígéret, amit akkoriban a legtöbb írás valamilyen formában tartalmazott, t. i. hogy tudáshoz juttatja olvasóját, nem kis mértékben szolgált ennek az irodalomnak önigazolásául. Így valójában a szakpróza szempontjából is releváns a középkor irodalmának egy jelentős része. Egyházi és világi tanítás a középkor korai szakaszában még nem különül el teljesen. A tudomány és a művészet között nem volt olyan távolság, mint amit a modern kor észlel. Hit, tudás és költői látásmód még egybefolytak, s ezzel együtt szolgált a vers az emlékezés támaszául is.12

A poema medicum, mint az egész tanköltészet, általában görög-latin hagyományok folytatója a középkorban. A didaktikus költészet a kora középkor folyamán, miután célja az egyetemes tanítás volt, nem fűzhető egyértelműen diszciplínákhoz, mint antik elődje. Élmény és tudomány is összefonódnak. Nazianzi Szt. Gergely (330–390) ’De vita sua’ című önéletrajzában versbe foglalva adja elő élete eseményeit és gondolatait.13

Az egyházi és világi irodalom explicit elkülönülése csak a 11–13. század folyamán következett be, különösen a negyedik lateráni zsinat (1211–1216) hatására. Ez a zsinat erélyesen lépett fel mind az alsó papság, mind a laikusok tudatlansága ellen.

A koraközépkor latin memoratív költészete főleg erkölcsi tartalmával, életbölcsességre tanító gondolataival és a tudomány példatárával igyekszik olvasóit a műveltséghez elvezetni. Ilyen jellegűek már az első iskolai olvasmányok is, mint a Disticha Catonis, Avianus etc. Majd megjelennek a kolostori később az egyetemi könyvtárakban Hrabanus Maurus (780–856), Strabo (808–849), Odo v. Meung (11. század) tudós költeményei, majd Gilles de Corbeill (cca 1140) egyenesen egyetemi tanulmányokat támogató verses traktatusai, a Regimina Salernitana variánsai, s végül a pestis-költemények.

1	Teljes szövegét ld.: Corp. Med. Lat. II. 3. (Ed. Vollmer, 1916.).
2	Pl. a splenomegalia kapcsán (gyakori volt Rómában a malária) Plautust: „…dulcia Plautus ait grandi minus lieni…” (v. 425), Horatiust a gyomorfájdalmak elleni ’rata verba’ kapcsán, nevének említésével szószerint idézi (Ser. 5.) (14 = Hor. sat. 2, 4, 27 és Ser. 529 = Hor. sat. 2, 4, 28.)
3	John of Salisbury (Johannes Sarisbeniensis) (1115–1180) az orvosi studiumokban is megjelenő ’Metalogicon’ című munkája a középkori logikának és filozófiának egyik legfőbb forrása. ’Entheticus’ című tankölteménye a legtöbb ars fakultás tananyaga.
4	Joachim von Watt a ’Sodalitas Litteraria Danubiana’ megalapítójának, Conrad Celtisnek, a természettudományok legbefolyásosabb közép-európai reprezentánsának tanítványa, maga ugyancsak nagynevű humanista orvos-tanár, majd Sankt Gallen városi orvosa és 1541-ben polgármestere. Európa gyógyfürdőit tanulmányozva jutott el hazánkba. Erről Pomponius Mela földrajzi könyvéhez írt scholiae-ban a második kiadás függelékében számol be (Pomponius Melae de orbis situ libri tres… una cum commentariis Joachimi Vadiani, Basileae 1522). Ezt megelőzően is járt már Budán. Erre az útra tisztán irodalmi érdeklődése késztette. Collimitiussal együtt 1513-ban a Bibliotheca Corvinia-ban kutattak kéziratritkaságok után. V. ö. Näf, W.: Vadianische Analekten In: Vadian Studien, Untersuchungen und Texte 1. (1945) p. 38. Hogy Vadianus hazánkban tett második látogatása alkalmával sem csak az orvos szemével nézte Budát, az akkori fürdővárost, azt a budai Várkápolna műkincseinek művészi leírása mutatja. Ld. Schultheisz, E.: Vadianus az orvos és humanista. = Orvosi Hetilap, 1961. pp. 1043–44.
5	Serenus a Celsus-incunabulumok mellett még nem található. Először a J. Caesarius által 1528-ban kiadott jegyzetekkel és variánsokkal gazdagított kiadás függelékeként Melanchthon ’Encomium Medicinae’-jével együtt jelent meg. Ezt követően számos kiadása volt megtalálható valamennyi leydeni Celsus kötetben. V. ö. Choulant, L.: Handbuch der Bücherkunde für die ältere Medizin (Lipcse, 1841) pp. 169–171. A Corviniana katalógusában található költeményének címe (Bibliotheca Corviniana, összeáll. Csapodi Csaba és Csapodiné Gárdonyi Klára, Bp., 1976. p. 59. No. 128). A Vat. Palat. Lat. 1587 jelzetű kódexben a költemény nem Celsussal van együtt. Itt Caius Sidonius Apollinaris (432–490) római írónak, később arvenai püspöknek, Gallia antik-keresztény műveltsége utolsó képviselőjének egyik remek carmináját követi Quintus Serenus Sammonicus Liber medicinalisa (Praecepta de medicina parvo pretio parabili). Ezután a scriptor Petrus Cenninius, Benedictus Crispus az előbbiből készült kivonatos Liber medicinalisát másolta 1468-ban a 101 foliót tartalmazó pergamen kódexbe humanista kurzív könyvírással. A poema kéziratait a XVIII. század jeles filológus orvosa, patológus professzora és történésze, J. C. Ackermann sorolja fel, aki egyízben a költeményt ki is adta: Quinti Sereni Sammonici de medicina praecepta saluberrima. Textum recensuit… Joannes Christianus Ackermann, Lipsiae 1786. Sidonius Apollinarisra vonatkozóan ld.: Lexicon für Theologie und Kirche IX. pp. 535–536, Freiburg i. B. 1937.
6	Liber de modo studendi seu legendi in medicina (Vienna 1520).
7	Morgagni, G. B.: In Aur. Cornelium Celsum et Quintum Serenum Sammonicum epistolae (Padua, 1722; Den Haag 1724; Leyden 1735.) Megjelentek az Adversaria-anatomica függelékeként is.
8	„Annyi úgy hiszem bizonyos, hogy eme orvosi költemény szerzője Serenus Sammonicus orvos, méghozzá tapasztalt orvos, aki maga is kezelt betegeket és alkalmazott gyógyeljárásokat…” – írja Ackermann, korának jeles professzora 1779-ben (i. m. 213). Ezt megerősíti a 17. század nagynevű dán orvosprofesszorának, kutatójának, Thomas Bartholinusnak a véleménye, amint a ’De medicis poetis’ című könyvében (Kopenhagen, 1669. p. 120 ff.) olvasható.
9	J. W. Ullrich, S.: Benedicti Crispi Commentarium medicinale ad fidem Codicis Vindobonensis… (1835). Először a 15. század második felében említi Peter Cenninus. Kiadatlan marad 1833-ig, amikor is Angelo Mai kardinális gondozásában egy vatikáni kézirat alapján megjelent az ’editio princeps’ (reprint, in: Migne patrol. Lat., Vol. 89, Paris, 1850).
10	Mint Jerry Stannard a költeményt analizáló és fordító orvostörténész megállapította, mindössze két forrása van: Quintus Serenus és Plinius. Stannard J.: Benedictus Crispus, 8th. Century Medical Poet. = J. Hist. Med. Allied Sc. XXI. 1966, 1, pp. 24–46. Meg kell azonban jegyeznem, hogy Benedictus két helyen hivatkozik még írásos forrásokra, bár megnevezés nélkül: „fertur út in libris…” (v. 158), „referunt út carmine perites” (v. 198).
11	A Medicina Plinii keletkezéstörténetéről ld.: Rose, W. Über die Medicina Plinii. Hermes 8 (1874) pp. 18–66., valamint Köhler, H.: Handschriften römischer Mediciner. = Hermes 18 (1883) pp. 382–392.
12	Mindazonáltal nem hagyható említés nélkül, hogy Aristoteles a szigorúan vett tankölteményt kizárta magából a költészetből (’Poetika’ 1476), amit Empedocles ’Peri Physeos’-án példáz. V. ö. Haage, B. D.: Die Wertschätzung von Naturwissenschaft und Medizin in der deutschen Dichtung des Mittelalters. = Suddhoffs Arch. 70 (1986) pp. 206–207.
13	Schultheisz, E.: Az ókori medicina hagyományozódása az egyházatyáknál (lásd kötetünkben).

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 702 0

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

Egy szaktudomány hőskora – A magyar medicina történeti emlékei és forrásai (Kapronczay Katalin) – Az orvostudomány története a görögöktől a reneszánszig (Magyar László András) – A hazai egészségügyi igazgatás története – A közegészségtan területánek története – A hazai kórházügy, az orvosképzés, az ápolónőképzés.... – A gyógyszertári kultúra és még sorolhatnánk a fejezeteket.

„Az orvostörténelem az orvostudomány dinamikusan fejlődő ága. Az átfogó művelődéstörténet része. Művelése tudományos igényű alkotó folyamat. Az orvosi hivatás gyakorlásához szükséges tudás megalapozásának fontos építőköve. Ortega írja: „A medicina történetének ismerete az orvosi műveltség alapja; nélküle a gyógyító nem orvos, csak »szakbarbár«"

Véleményével egyetértve azt is meg kell állapítanunk, hogy letűnőfélben vannak a polihisztorok, a sokoldalú, az egyetemes tudás összefüggéseit ismerő, kiemelkedő személyiségek. Schultheisz Emil professzort munkásságának összegzése alapján méltán sorolhatjuk közéjük. Könyvével egy orvostudós munkáját veheti kezébe az olvasó. Elemezhetjük annak orvostörténeti, mint filozófiai tartalmát. A szerző általános érvényű üzenetet közvetít. Azzal tünteti ki olvasóját, hogy megajándékozza a szellemi tudásgyarapodás érzésével. Az orvostörténeti kutatásainak vezérfonalát, az adja, hogy az oktatás történetét a történelem változásainak tükrében idézi elénk.” (prof. dr. Sótonyi Péter)

Hivatkozás: https://mersz.hu/schultheisz-europai-orvosi-oktatas//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero