Schultheisz Emil

Az európai orvosi oktatás történetéből

Előszó

Tudománytörténészek, orvostörténészek, oktatástörténészek szívesen foglalkoznak az orvosi oktatás történetének feldolgozásával, a régi egyetemek históriájával, a nagynevű professzorok életműveinek bemutatásával, a peregrináció kérdéskörével, szóval sok-sok részterülettel, amelyet nem könnyű egységben látni. Ma már minden egyes szakterületnek van történeti specialistája, s többségüknek bizony nincs módjuk arra, hogy a társkutatások eredményeivel, adatsoraival egybeötvözzék a sajátjukat, nincs módjuk arra, hogy például az európai orvosi oktatás történetét valamilyen egységben tárják elénk.

Prof. Schultheisz Emil több évtizeden át tanulmányozta az auctorokat, s megvizsgálta a historikusok által róluk kialakított képet, igyekezett mindenütt visszajutni az egykorú forrásokhoz, a fennmaradt klasszikus leírásokhoz, hogy ezek segítségével végül is kialakítsa ezt a szintézist.

Kötete öt nagy egységből áll, amelyekhez jegyzetek százai kötődnek, s azokban elsősorban olyan összefüggésekre mutat rá, amelyek elkerülték az orvostörténészek figyelmét, vagy amelyekkel nem szívesen foglalkoztak. Sok fontos tényre hívja fel a témakörben eligazodni vágyók figyelmét, egyebek között arra, hogy a humanizmus időszaka nem csak a klasszikus auctorok egyre pontosabb szövegkiadásainak, szövegmásolatainak a kora, hanem hogy ez a korszak hozta magával a kritikai gondolkodás kialakulását, amely mind a reáliák, mind a medicina művelői számára fontos irányt jelentett.

A korábbi szerzők, a történeti művek többsége az egyházatyák korát a természettudományok és az orvoslás szempontjából terméketlen periódusnak tartották, de ha csak Origenes működésére gondolunk, aki a beteg mellett az orvos létének fontosságát is hangsúlyozza, akkor máris cáfolni látszik a korábbi hit, pontosabban tévhit, amit a jelen munka szerzője részleteiben is elemez.

Több tudománytörténész úgy vélte, hogy a reneszánsz vajmi keveset lendített a reáliák fejlődésén, a kötet szerzője azonban más véleményen van, úgy gondolja, hogy éppen a reneszánsz kommentátorok azok, akik nagyban gazdagították a tudományt és új kutatásokra serkentették azok művelőit. A középkorban a kommentár valóban csak egyszerű, statikus tudományos formának volt mondható, igazi irodalmi értékét, s a tudományt továbblendítő szándékát a reneszánszban érte el. A reneszánsznak köszönhető a klinikai oktatás bevezetése is, amellyel a középkorban még nem találkozhatunk.

A most megjelent kötet komoly értékét adja a tankönyveket bemutató fejezet, vagy ahogyan a szerző fogalmaz: a már didaktikusan írott egyetemi tankönyvek korszakát átfogó szellemi vándorlás. Az orvosi tankönyvirodalom fejlődésében Salerno főiskolája hozott egykoron jelentős fordulatot, amelyet később a nyugati egyetem prototípusaként tiszteltek, s fontos szerepe volt abban, hogy az iszlám medicina, illetve a szírre, arabra és perzsára lefordított ókori auctorok művei – nemritkán a fordítók kommentárjaival együtt – bekerültek az európai orvosi oktatásba. A 13–14. században Salerno mellett a fordítóiskolájáról is jelentős Toledo tűnik ki, a 14–15. században Bologna, Montpellier és Párizs egyeteme az, amely központi helyet foglal el az orvosi oktatásban. A szerző értékes adatokkal bizonyítja, hogy a humanizmus korának köszönhető az ókor, valamint az arab és a keresztény középkor szellemi hagyatékának fennmaradása, egyben e korszak tudósainak köszönhető az is, hogy nyomtatott könyvekké varázsolta a másolatokban terjedt műveket, kommentárokat.

Kevesen foglalkoztak azzal, hogy mi is volt a szerepe a régi európai orvosi oktatásban a tankölteménynek, azaz a poema medicumnak. A kötet szerzője az eddigi megállapításokkal szemben úgy véli, hogy a tankölteménynek fontos szerepe volt az oktatásban, s a „didaktikus költészet évszázadokon át segítette a medicina studiosusait, s nem ritkán a gyakorló orvosnak is segítségére volt”.

A reneszánsz egyetemek filozófia tananyagáról jónéhány tanulmány íródott, arról azonban kevesebbet szóltak, hogy az orvosok például messzemenően követték, s terjesztették Aristoteles tanait, sőt az orvosoknak komoly szerepük volt a Stagirita írásainak elterjesztésében. Az orvosi fakultások többségén így vált az aristotelesi életmű a kötelező tananyag részévé. A szerző úgy véli, hogy „1500 és 1650 között az Aristoteles-stúdiumok expanzióját az egyetemek valamennyi, de leginkább az ars és az orvosi fakultás curriculumában nyomon lehet követni. Jóllehet az orvosok szerepe a filozófia történetében a kezdetektől fogva igen figyelemreméltó, ebben a korszakban működésük az egyetemeken meghatározó.”

Prof. Schultheisz Emil szintetizáló munkája mindenképpen egyedülálló az e témakörben közreadott művek sorában, a középkori és koraújkori medicina stúdiumairól nem sokan írtak azok közül, akiknek módjuk volt arra, hogy a klasszikus szerzők alkotásait a legjobb szövegkiadásokban olvassák, s akiknek módjuk volt arra, hogy az orvosi gondolkodás elemeit beillesszék a filozófia, a vallás, az oktatási előírások keretei közé, figyelvén az iszlám áramlatok jelentőségét, az egyházatyák működését, a tankölteményeknek a szerepét, koncentrálván a tankönyvek és a nagy professzorok kommentárjainak fontosságára. Egy sokoldalú, rendkívül tájékozott, s széles alapokon nyugvó műveltséggel rendelkező tudós művét tartja kezében az olvasó, s bízunk benne, hogy a kötet áttanulmányozása, e nem könnyű olvasmány sokak számára élményt nyújt.

Dr. Gazda István

a Magyar Orvostörténelmi Társaság alelnöke

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 702 0

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

Egy szaktudomány hőskora – A magyar medicina történeti emlékei és forrásai (Kapronczay Katalin) – Az orvostudomány története a görögöktől a reneszánszig (Magyar László András) – A hazai egészségügyi igazgatás története – A közegészségtan területánek története – A hazai kórházügy, az orvosképzés, az ápolónőképzés.... – A gyógyszertári kultúra és még sorolhatnánk a fejezeteket.

„Az orvostörténelem az orvostudomány dinamikusan fejlődő ága. Az átfogó művelődéstörténet része. Művelése tudományos igényű alkotó folyamat. Az orvosi hivatás gyakorlásához szükséges tudás megalapozásának fontos építőköve. Ortega írja: „A medicina történetének ismerete az orvosi műveltség alapja; nélküle a gyógyító nem orvos, csak »szakbarbár«"

Véleményével egyetértve azt is meg kell állapítanunk, hogy letűnőfélben vannak a polihisztorok, a sokoldalú, az egyetemes tudás összefüggéseit ismerő, kiemelkedő személyiségek. Schultheisz Emil professzort munkásságának összegzése alapján méltán sorolhatjuk közéjük. Könyvével egy orvostudós munkáját veheti kezébe az olvasó. Elemezhetjük annak orvostörténeti, mint filozófiai tartalmát. A szerző általános érvényű üzenetet közvetít. Azzal tünteti ki olvasóját, hogy megajándékozza a szellemi tudásgyarapodás érzésével. Az orvostörténeti kutatásainak vezérfonalát, az adja, hogy az oktatás történetét a történelem változásainak tükrében idézi elénk.” (prof. dr. Sótonyi Péter)

Hivatkozás: https://mersz.hu/schultheisz-europai-orvosi-oktatas//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero