Schultheisz Emil

Az európai orvosi oktatás történetéből

A középkori orvosi fakultás curriculuma és tankönyvei

Medicina dividitur in duas partes,

id est theoricam et practicam

Az egyetemtörténet terjedelmes irodalmát vizsgálva feltűnő, hogy a formális működést, szervezeti felépítést, a tanulók, tanárok összetételét, a fokozatok megszerzésének módját, a promóció különböző formáinak ismertetését tárgyaló írásokon túlmenően, az oktatás tartalmi kérdéseinek részleteivel, a tananyag struktúrájával és annak kialakulásával, a tankönyvek és főként a tananyag fejlődésével aránylag kevés tanulmány foglalkozik. Különösen igaz ez a természettudományi-orvosi oktatás tananyagaira, annak ellenére, hogy a medicina, a természettudományok és a természetfilozófia ókor óta ismert kapcsolata, a diszciplínák összefüggésének módja, a medicina és a természettudományok kapcsolatának metodológiai vitái, évtizedek óta képezik vizsgálatok tárgyát. A hagyományos oktatástörténet erősen statikus és diszciplináris jellegű, bár bizonyos specificitásra törekszik. Ez a tendencia figyelhető meg a természettudományok, főként a ma biológia címszó alatt összegezhető tárgyak, valamint az orvostan oktatástörténeti tanulmányaiban is. A részletes adatok ismertetése ugyan általában jó képet ad magáról a tárgyról, de alig mutatja be azokat a folyamatokat, melyek a tárgyak alakulását, azoknak az oktatás egészébe való beilleszkedéseként, majd továbbfejlődéseként tárná fel.

Az általános egyetemtörténet nagy irodalma ellenére ezért úgy tűnik, nem felesleges néhány új adatot tartalmazó és bizonyos, alább kifejtendő szempontokat ismertető áttekintést adni az európai középkor orvosi stúdiumairól, különös tekintettel a tankönyvekre és a tananyagra. Azoknak a rövid életű magyar egyetemeknek, melyeknek bizonyosan volt orvosi fakultása, mint Óbuda ill. valószínűleg volt orvosi kurzusa, mint az Academia Istropolitanának, a curriculuma – a középkori egyetemek jellegénél fogva – azonos kellett hogy legyen a jól ismert európai egyetemek curriculumaival.1

A középkori medicina kutatása elsősorban magára az orvostanra, részben a gyakorlatra vonatkozik. Jóval kevesebbet tudunk az orvosok kiképzéséről, kisebb számú az erről szóló forrás, de kisebbnek tűnt az érdeklődés is. Az egyházi társadalom kiképzésének pontos útját jól ismerjük,2 a jogi értelmiség tanulmányairól is teljes képünk van.3 Az orvosok képzéséről kevés írást találunk, ezek is zömmel a tanulmányok formai elemeire utalnak. Hiányosak eddigi ismereteink a középkorban a curriculumot meghatározó, tankönyvként használt írásokat illetően. Az erre vonatkozó kutatások eredményei nem egységes szempontok szerint rendezettek.

A középkori egyetemi orvosképzés ismerete nélkül nehéz igazán jól megérteni a 18. századi orvosi fakultás működését, az orvosképzés fejlődését. Azok az összefüggések, melyek a megelőző századok orvosi stúdiumainak tartalmát és jellemzőit mutatják, annak a kontinuitásnak és diszkontinuitásnak a képét adják, melyek az orvosképzést tulajdonképpen – elveiben – ma is meghatározzák. Nem teljesen tisztázott maga a képzés tartalma sem. Sokat tudunk ugyan a medicináról, annak elméleteiről, mint diszciplínáról, gyógytanról: keveset ennek tanításáról.4

Az egyetemek keletkezését, funkcióját, működéstörténetét tárgyaló monográfiák foglalkoznak ugyan a képzés tárgyával és tartalmával, de kevésbé részletesen, mint a működéssel az organizációval és a formai elemekkel. Ez alól kivétel az artes fakultás tananyaga, melyet tantervi szempontból is többen vizsgáltak. A septem artes liberales és az orvosi tanulmányok közötti kapcsolatra vonatkozó ismeretek azonban nem teljesek. Jelentős irodalma van a teológiai és jogi stúdiumoknak, mind a stúdium célját és tartalmát, mind pedig a tananyagot és a használatos kéziratokat, könyveket, illetve azok szerzőit illetően.5

Az orvostörténelmi kutatás elsősorban a medicina fejlődéstörténetének szempontjából vizsgálta a középkori forrásokat, beleértve az egyes diszciplínák kialakulását, továbbfejlődését. A medicina virágzásának korszakaiból származó írások vizsgálata elsősorban azt igyekszik bemutatni: mit tudott a már kész orvos, mit használhatott a diagnosztika és terápia céljaira. A középkori auctorok egyes munkáinak vizsgálatánál több szerző csak utal arra, hogy az ismertetett mű szerepelt vagy szerepelhetett a curriculumban.

A tankönyvnek a középkori orvostanban meghatározó szerepe van. A középkori medicina ugyanis a személyes autoritás formájában gondolkodik, ami arra készteti, hogy az autoritatív szövegekhez igazodjék, ezeket magyarázza, vizsgálja a szövegeknek a legrégibb ismert írásokhoz való viszonyát, egybevesse a legrégibb auctorok textusaival, megítélje az ellentmondásokat s egy bizonyos fokú összhangot teremtsen kommentárjaiban. Ez természetesen nem jelentette a hagyományos ismeretek kritikátlan átvételét, de jelentős szövegkorrektúrával csak a középkor végén – a humanizmus kezdetén találkozunk, jóllehet a korai tankönyvekben sem ritka a kritikus, korrigáló megjegyzés.

Galenosról tudjuk, hogy a középkor megdönthetetlen tekintélye, hogy a galenizmus még a 17. században is része az orvosi gondolkodásnak, hogy Galenost évszázadokon át csaknem istenítették („vir, qui flatu divinitatis electus… medicinam conscriptis…”), s talán nem indokolatlanul nevezték még a 15–16. században is „prudentissimus doctissimus vir”-nek, kritikus megjegyzések mégis érték műveit már a 15. századot megelőzően is. Averroës és Rhazes Galenos-kritikája, Berengario da Carpi igaz, „cum pavore” előadott kritikus megjegyzései már Vesalius előtt olvashatók. De ehhez azt is hozzá kell fűzni, hogy Galenos tekintélyét még Vesalius sem vonja kétségbe, mikor tévedéseit feltárja. Mindezek folytán érthető, hogy a gondolkodás központjában a tankönyv és a tankönyvi kommentár állott. A szövegek értelmezésének módja variabilis, vagy egyszerű szövegmagyarázat, parafrázis, illetve glossza formájában, vagy gondos analízis, a szöveg felépítésének megvilágítása. A 14. századi és későbbi kommentárok pedig már a tartalom szakmai kérdéseire is választ keresnek. Így alakul a tankönyv az eredeti szöveg, a szövegkommentár, ill. a lectio kapcsán előadott kommentár és a disputatio (quaestiones disputatae) együtteséből Summává, ill. Corpussá.

A középkori egyetemek orvosi tankönyvei az egyetemes tudomány jegyében minden egyetemen érvényesek és használatosak voltak. A kivétel ritka, és inkább az olyan, az oktatásban is felhasznált művekre vonatkozik, melyek egy-egy orvosi fakultás nagynevű tanárának mintegy speciális írása volt, amilyen pl. a ’Punctata medicine’ (sic!) egy tancélra is használt, a Montpellieri egyetem orvosi karán a 15. században sokat forgatott orvosi enciklopédia.6

A középkor orvosának működését és egyetemi tanulmányainak összefüggését nem minden ellentmondás nélkül tárgyalják. Ennek egyik oka az orvosok akkori gyakori kettős – orvosi és teológiai képzettsége, ill. kettős, gyakran hármas funkciója. A későókor gyakori orvosi-közigazgatási együttes működése a koraközépkorban nemritkán még papi hivatással is bővült. A klerikus és laikus funkcióik betöltése egyazon képzett személy által magától értetődővé vált.7 Hogy miként jutott a címéhez, lektori, esetleg jóval magasabb és jövedelmezőbb állásához a klerikus, s milyen egyetemi ismeretek elsajátítása révén – vagy éppen anélkül – tudjuk. Mint ahogy ismerjük mind a teológia, mind pedig mindkét jog tantervét, előadási anyagait és tankönyveit.

Számunkra a kérdés az, hogy milyen tananyagra épült a kor orvosának tudása? A középkori orvosi fakultás tanára mit adott elő, milyen szellemben és milyen rendszerben? Milyen irodalmat használt előadásaihoz, s végül milyen előírt, milyen engedélyezett tankönyvek és egyéb, csak tolerált írások voltak használatban, hogyan alakult a curriculum?

Az európai középkor és a koraújkor folyamán az orvosképzés több fejlődési fázison megy keresztül és curriculumát semmiképpen nem szabad statikus sémaként felfogni. Már az előtanulmányok sem teljesen egységesek, jóllehet az artes liberales stúdiuma mindig és mindenütt előfeltétele a későbbi egyetemi orvosi tanulmányoknak, a koraközépkori orvosi stúdium hol lazábban, hol szorosabban, többnyire fakultatív módon kapcsolódik az arteshez a káptalani iskolákban. Ritkábban, mint a quadriviumhoz csatolt tárgy „ars octava”, többnyire azonban függelék gyanánt, mint a quadrivium appendixe.

Mindmáig úgy hisszük, hogy az általános műveltséggel rendelkező, a tudomány és literatúra minden ágában járatos, képzett ember, a l’uomo universale a reneszánsz embere. Tény, hogy a fogalom ekkor születik. Az általános műveltségre való törekvés régebbi időre nyúlik vissza. A törekvés az ókori az enkyklios paideiat követően a középkortól már Nyugaton is jól nyomon követhető, még a medicina elméleti ismereteinek elsajátítását illetően is. Ilyen céllal a medicina már a korai középkorban része az iskolai oktatásnak, éppen nem az orvoslás céljából, nem általánosan és nem mindenütt, s csupán néhány káptalani iskolában. Nem az orvosképzést, hanem az általános műveltséget szolgálta az a tanulmány, amit Ahlvin említ Nagy Károly udvarában, a schola palatinában, a 9. század elején (806), azzal a céllal, „…ut infantes in artem medicinalem discere mittantur”.8

A koraközépkor első évszázadaiban a tanult orvosok száma igen kevés.9 Az viszont tény, hogy Ravennában és Rómában a 6. században orvosi schola graeca működött. Rómában ennek tanára volt egy ideig az ismert bizánci orvos, Alexander de Trallianus.10 Ezek az iskolák azonban orvostörténeti szempontból nem a középkor kezdetét, hanem az ókor végét jelentették. Éppen a Ravennában működött iskolából származik több, görögből latinra fordított ókori kézirat. Simplicius, a ravennai iatrosophista, archiater Agnellus munkája alapján megkísérelte a Corpus Hippocraticum egyes részeit és azok bizánci kommentárjait az oktatás céljára hozzáférhetővé tenni, latinra fordítani.11 Nagy jelentőségük ezeknek a későbbi egyetemi oktatásban nemigen lehetett. Nem találkozunk ezekre a kéziratokra való utalással az egyetemi könyvlistákon sem.

A Merovingok udvarában több „tanult” orvosról esik szó. A nyugati gótok törvénye (ebben a korban ez az egyetlen germán törvény) külön szabályozta az orvos működését, de itt iskoláról, képzésről és képzettségről nem történik említés. A helyzet nem változik egészen a rendalapításokig, amikor is a kolostorokban nem csak a másolás, de a közvetlen, bár nem nagyon magas szintű fordítási munka is megindul. A kolostorokban a medicina iránti érdeklődés azáltal, hogy Nursiai Benedek a rend szabályzatába iktatta a beteg rendtársak ápolását, ismét feléled (Regula 36). Ezzel egy időre meg is szabta a medicina helyét. Az orvosi ismeretek átadásának a helye is a kolostor lett. Ez azonban nem az egyetemi szintű oktatást jelentette. Sőt még azt sem, hogy a középkorban itt orvosdoktorok működtek volna.12

A középkori egyetemi oktatást megelőzően a nyugati orvosképzés teoretikus alapját bizonyos mértékig praxisát és a rá vonatkozó irodalmi hátteret a bizánci, ill. arab-latin medicina képezte. Részbeni helyszíne az alexandriai iskola, Athén és a kis-ázsiai városok iskolái jelentették. A koraközépkori alapvető oktatás az artes liberales és bizonyos mértékig a medicina székesegyházi, káptalani iskolákban és a kolostorokban folyt. Az antik korszak és a középkor közötti határ kérdése vitatott. A medicina szempontjából úgy tűnik a késő antikvitás és a koraközépkor egybe esik: „...a római orvostudomány harmadik korszaka valójában már a középkori fejlődés első szakaszának tekinthető...”.13

1	Ábel Jenő: Egyetemeink a középkorban (Bp., 1881); Gabriel, A.: The medieval universities of Pécs and Pozsony (Frankfurt/Main, 1969); Schultheisz E.: A hazai orvosképzés története a nagyszombati orvosi kar felállításáig. = Orvostört. Közl. 51–53 (1969) pp. 1–33.
2	Mályusz Elemér: Egyházi társadalom a középkori Magyarországon (Bp., 1971).
3	Bónis György: A jogtudó értelmiség a középkori Nyugat- és Közép-Európában (Bp., 1972).
4	A kora- és késő középkori egyetemek általános és kultúrtörténeti irodalma jelentős, a nagyszámú forrás jól feldolgozott. Mindmáig a legjobb és legteljesebb átfogó monográfia Hastings Rashdall könyve: The Universities of Europe in the Middle Ages (Oxford, 1936); New ed. in three vol. Ed. Powicke, F. M. and Emden, A. B. (1987).
5	Rashdall id. mű; Mályusz E. id. mű; Bónis Gy. id. mű
6	Szerzője az eredetileg német származású Jacobus Angeli (1390–1455), néhány évig az egyetem kancellárja. V. ö. Dulieu, L.: La médicine de Montpellier, I. 1975. 27. f.
7	Az archiatria intézménye példa arra, hogy a koraközépkorban klerikus és laikus funkció miként fonódik össze. Elpidius lyoni diakónus Theoderik keleti gót király udvari orvosa és kancelláriai tisztviselő. V. ö. Fischer, K. D.: Zur Entwicklung des ärztlichen Standes im römischen Kaiserreich. = Med. Hist. J. 14, (1979) pp. 165–175. Ugyancsak ilyen funkciót tölt be a görög Anthimus, akit ’comes’-ként is említenek. Ez a comes archiatrorumot jelenti. Vindicianus óta ismert orvosi ’felügyeleti hatóság’ vezetője, aki többek között az orvosok kiképzését is ellenőrizte. V. ö. Cassiodorus: Variae, 23, 4, Formula comitis archiatrorum. Variae 6, 19., V. ö. még Baader, G.: Die Anfänge der medizinischen Ausbildung im Abendland. In: Settimane di studio del centro italiano di studi sull' alto medioveo (Spoleto, 1972), p. 677.
8	Idézi Sudhoff: Medizinischer Unterricht und seine Lehrbehelfe im frühen Mittelalter. = Arch. Gesch. D. Med. 1929, 21, S. 28. A káptalani iskolákban, melyek prototípusának tekinthető Chartres, az előadás többnyire csak a teoretikus medicinára szorítkozik, a már említett álalános műveltséget célzó indokból. Ebben a híres káptalani iskolában olyan nagynevű tudósok oktatták a medicina elméletét mint a már említett Heribrand és kortársa Fulbert.
9	Ausonius ugyan azt írja, hogy Bordeaux-ban a 4. században az antiknak megfelelő képzés volt, ezt azonban senki nem erősítette meg. V. ö. Ausonius 5, 26, 5., valamint Baader, G.: id. mű p. 677.
10	Baader, G.: id. mű i. h.
11	Baader a ’Codex Ambrosianum G 108 Inferior’-ban bukkant erre és egy Dioscorides fordításra. V. ö. Baader, G.: id. mű pp. 685–687 és p. 691.
12	Valószínűtlennek tartom – amit Jahrig vél, hogy a gottweigi bencés apátság számadás-könyvének ama bejegyzése, mely szerint: „Item ísto anno [1453] non habuimus proprium medicum” feltétlen azt jelentené, hogy a kolostoroknak általában és rendszeresen volt egyetemet végzett saját orvosuk. V. ö. Jahrig, G.: Klösterliche Rechnungsbücher als Quelle für die Rolle der Medízin in monastischen Gemeinschaften des Spätmittelalters. In: Jahrb. des Inst. f. Geschichte der Med. der Robert Bosch-Stiftung, Bd, 9 (1990) p. 83. Éppen a kolostori terminológia az, ahol a medicus, doctor, physicus, chirurgus, minutor, cyrologus sőt balneator gyakran egymás helyett áll. Orvosdoktort többnyire csak az apáthoz hívtak szükség esetén konzíliumba. Egyetemi grádusú orvosról csak akkor lehet szólni, ha név szerint is ismerjük, illetve ha végzettségéről megbízható, egyértelmű adataink vannak. Egyetemi végzettségű orvosok nem gyakran láttak el orvosi feladatot kolostorokban, Inkább kivétel Johannes von Seligenstadt, aki 1469 és 1488 között 7 ízben volt a bécsi egyetem orvosi fakultásának dékánja. Rendszeresen látta el a gottweigi kolostor betegeit. A kolostor irataiban, mint a monostor ’saját orvosa’ szerepel. Ld. Kühnel, H.: Mittelalterliche Heilkunde (Wien – Graz, 1965). p. 78. ’Medicus monasterii... Item Johann medico nostro’, továbbá ’Stadtarchiv Gottweig’. Ebben az esetben éppúgy mint a nagynevű humanisták, Johann Tichtel vagy Johannes Cuspinianus klosterneuburgi orvos vizitjei alkalmából inkább konzíliumról, mint a kolostor betegeinek rendszeres orvosi ellátásáról lehet szó.
13	Magyar László András megállapítása.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 702 0

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

Egy szaktudomány hőskora – A magyar medicina történeti emlékei és forrásai (Kapronczay Katalin) – Az orvostudomány története a görögöktől a reneszánszig (Magyar László András) – A hazai egészségügyi igazgatás története – A közegészségtan területánek története – A hazai kórházügy, az orvosképzés, az ápolónőképzés.... – A gyógyszertári kultúra és még sorolhatnánk a fejezeteket.

„Az orvostörténelem az orvostudomány dinamikusan fejlődő ága. Az átfogó művelődéstörténet része. Művelése tudományos igényű alkotó folyamat. Az orvosi hivatás gyakorlásához szükséges tudás megalapozásának fontos építőköve. Ortega írja: „A medicina történetének ismerete az orvosi műveltség alapja; nélküle a gyógyító nem orvos, csak »szakbarbár«"

Véleményével egyetértve azt is meg kell állapítanunk, hogy letűnőfélben vannak a polihisztorok, a sokoldalú, az egyetemes tudás összefüggéseit ismerő, kiemelkedő személyiségek. Schultheisz Emil professzort munkásságának összegzése alapján méltán sorolhatjuk közéjük. Könyvével egy orvostudós munkáját veheti kezébe az olvasó. Elemezhetjük annak orvostörténeti, mint filozófiai tartalmát. A szerző általános érvényű üzenetet közvetít. Azzal tünteti ki olvasóját, hogy megajándékozza a szellemi tudásgyarapodás érzésével. Az orvostörténeti kutatásainak vezérfonalát, az adja, hogy az oktatás történetét a történelem változásainak tükrében idézi elénk.” (prof. dr. Sótonyi Péter)

Hivatkozás: https://mersz.hu/schultheisz-europai-orvosi-oktatas//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero