A lét abszolút kizárólagossága ugyanakkor a valóság legsajátabb karakterjegyét fenyegeti legmélyebben, a mozgást. Egy homogén modellben minden mozdulatlan és statikus – a világról alkotott hétköznapi tapasztalat azonban korántsem ilyen. A mozgás leírásakor elsőként a létigéhez nyúlunk, primitív formában így fogalmazhatunk: lett valami, ami korábban nem volt – az egyik állapotból, eseményből, helyzetből egy másikba jutunk. A mozgás ebből a szempontból a változás szinonimája: nincs változás anélkül, hogy valami ne mozdulna, és nincs mozgás úgy, hogy valami ne változna. Vajon melyek lesznek a változás, a mozgás magyarázatának elengedhetetlen sarokkövei?

Már a mozgás elemi leírása is túlfeszíti a parmenidészi modellt. Először is, ha lett valami, ami korábban nem volt, akkor azt a valamit a korábbiakban a nemléttel kell jellemezni, ezt viszont a parmenidészi modell kizárja. Felmerülhet a mozgás és a változás egyszerű helyváltoztatásként való értelmezése, azaz úgy lett az illető valami, hogy korábban is volt, csak másutt, más formában. A mozgás eszerint egyszerű helycsere, az elrendeződés változása, a struktúra átalakulása.

A probléma súlypontja így áthelyeződik arra, amit a „lett valami, ami korábban nem volt” mondatban a „valami, ami” kifejezés jelöl. Az egyetemes lét mellett a „valami”, az „egyedi létező” kategóriáját is kezelni kell. Amikor mozgásról, változásról beszélünk, akkor nem az egyetemes lét az, ami megmozdul vagy változik, hiszen a parmenidészi létnek nincs alternatívája. Nincs honnan hova eljutni vagy változni, a létnek nincsen széle, határa, nincs valami más, ami határolná, valami tőle eltérő, amihez képest átalakulna. A mozgást és a változást ily módon a léten belül kell értelmezni, mert ha a lét egészére vonatkoztatjuk, akkor a „nem van” útjára lépünk, ahonnan „egyáltalán nem jön hír”.

Amint látható, a „nem van” valamilyen formájának a használata a mozgás és a változás magyarázatakor merült fel. Fentebb úgy tűnt, hogy a helycsere, az elrendeződés változása, a struktúra átalakulása választ nyújthat a „hogyan lett valami, ami korábban nem volt” kérdésre. A változó dolgok nem „lettek”, hanem mindig is voltak, csak másutt, más formában. A mozgást és a változást hordozó egyedi dolgok, mint a mozgás és változás előfeltételei, egy lépéssel korábbra fordítják a „nem van” értelmezésének irányát, nevezetesen a „különbség” fogalmára. A dolgok tételezése ugyanis az elkülönülés elfogadásával jár: akkor beszélhetünk önálló dolgokról, ha meg tudjuk különböztetni őket egymástól. A problémát most a „határ” mibenléte jelenti. Ahol az egyik dolog véget ér, ott kezdődik a tőle különböző – és a kör bezárult. A lét sehol sem ér véget, és sehol sem kezdődik. A parmenidészi felfogás alapgondolata a lét határtalansága. A mozgás és a változás értelmezésének kihívása az egyedi létező lehatárolásának problémájához vezetett, és mindegyik esetben tanácstalanok vagyunk egy olyan modellel a kezünkben, ahol a lét egyeduralkodó és kizárólagos. Hogyan érintkezhet két dolog, ha a lét kizárólagos és homogén? Minek tekinthető a dolog határa, ha nem a végpontjának, de hogyan lehet vége annak, ami szakadatlan? Két követelménynek kell egyidejűleg megfelelni: egyrészt biztosítani kell a lét folytonosságát, azaz el kell kerülni az „abszolút semmi” értelmezhetetlenségének fenyegetését, ugyanakkor fel kell mutatni az egyedi létezők elkülönítési alapját.