5. Klimatopszichológia – pszichoklimatológia

 

 

A pszichológiai szakirodalom álláspontja a klímaválsággal kapcsolatosan nem egységes. Fogáskereséseknek, állításoknak, cáfolatoknak és vitáknak megannyi erővonala rajzolódik ki az érdeklődő szeme előtt. Eme közleményünkben megkíséreljük felvázolni a pszichológia és a klimatológia metszéspontjait. Nem egyszerű ez a vállalkozás, mivel rendszertani, módszertani és terminológiai tekintetben is kevés az átfedés, ha egyáltalán található. A pszichológia keresi a fogásokat a klimatikus jelenségekkel kapcsolatban: patologizál, modellál, terminológiákat alkot, keresi helyét az ökológiai szemléletben. Míg a pszichológia fősodra – akár a többi diszciplína − egyre apróbb, izolált hatótényezőket tár fel, addig az ökológia a globális összefüggések tudománya. A pszichológiában is szemléletváltásra van szükség, hogy befogadást nyerjen az ökológiai szemléletbe. Az ökológiának pedig pszichológiai ismeretekre lenne szüksége, mivel változás csak a humán viselkedés módosítása által lehetséges.

 

A pszichológia patologizál. Amikor a pszichológus klimatikus jelenségekkel kezd foglalkozni, kilép a komfortzónájából, diszciplínájától idegen tájakra settenkedik. A korai pszichológiai iskolák első rutinja, hogy kórképeket rendelnek a pszichikus reakciókhoz, hiszen számos pszichológiai irányzat a pszichiátriából eredeztethető. A klímaválsággal kapcsolatos reakciókat is először adaptációs zavarként definiálja a pszichológia (szorongás, depresszió, legfeljebb énvédelem). A patologizáló megközelítés minden jelenség fonákját szemléli, például a környezetért aggódást klímaszorongásként kezeli. Eme nézőpont szerint nem a környezetrombolás a probléma, hanem az, ha felhívják rá a figyelmet (Dodds 2019). Természetesen a klímaszorongás is lehet kóros, amennyiben zavar másokat (pl. az aktivista kiszúrja a környezetszennyező autók gumijait); ha örömképtelenséget okoz (pl. a klimatikus világvége várása lehetetlenné teszi a pozitív érzéseket); ha megakadályozza az adottságoknak megfelelő teljesítmények kibontakozását (pl. kerüli az iskolát, mert a mikroműanyaggal szennyezett levegő mérgez); ha szenvedéstudattal társul (a vonatkozó érzésektől szenved). A második világháborút követően a humanisztikus-egzisztenciális iskolák kezdtek el az egészséges pszichikumról, a boldogságról, a flow-élményről és a proszociális viselkedésekről (együttérzés, igazságosság, méltányosság, kooperáció, irgalom, társas támogatás, boldogság, fejlődés stb.), valamint a klímatudatos életmódról pozitív értelemben értekezni (Maslow 2003).

 

A pszichológia modellál. Bizonyos játékelméleti modellek (pl. a közlegelők dilemmája) a környezetkárosító magatartás társadalom-lélektani hátterét, illetve a beavatkozási lehetőségeket igyekeznek feltárni. A környezetrombolás rövid távon egyéni haszonnal, egyszersmind sokkal jelentősebb közösségi károkkal jár (Mérő 1996). A környezetrombolás úgy enyhíthető, ha a károk költségeit kamatostól visszacsatolják az okozójának. Terjedelmi okoknál fogva ezt a problémát nem fejtjük ki itt.

 

A pszichológia nevesít. A ma használt pszichológiai fogalmakkal nem vagy csak alig írható le a klímaváltozással kapcsolatos viszonyunk (Gresz 2019). Amíg megnevezni sem tudjuk ezeket a jelenségeket, addig meg sem ütik a percepciónk és a problémamegoldó készségeink ingerküszöbét. Egy új szempontokat is megjelenítő nyelvi formula a klímaválság komplexebb vagy más típusú megismerését tenné lehetővé (Bickerton 2004). Az új fogalmak, neologizmák, neurolingvisztikai átkeretezés a jelenségek új aspektusait tárhatják fel. Gombamód szaporodnak a klíma és a lelki működés metszéspontjait leíró új fogalmak. A pszichológia keresi, megpróbálja megnevezni a jelenségeket. Ilyen többek között a klímaszorongás, a klímagyász, a klímadepresszió, a klímaszkepticizmus, az ökoparalízis, az ökobűntudat, az öko-nekrofília, a biofília, a biofóbia, a klimatopszichológia és a pszichoklimatológia.

 

Klímaszorongás (ecoanxiety). Az APA (American Psychology Association) 2017-ben nevezte meg a jelenséget. Egy 10 ezer fős nemzetközi vizsgálatban a minta 59%-a extrémen aggodalmaskodott a klímaváltozás miatt. A minta fele számolt be bűntudatról, haragról, tehetetlenségről és szomorúságról (Hickman et al. 2021). Míg a klímaszorongás a jövőre, a klímagyász a veszteségélményre vonatkozik. A klímadepresszió a gyászfolyamat elakadására, megrekedésére utal (Searles 2019).

 

Ökobűntudat (eco-guilt). Az az érzés, hogy nem felelünk meg a környezetvédelmi követelményeknek. Annál erősebb a bűntudat, minél inkább valljuk, hogy a klímaváltozás antropogén (Ágoston et al. 2023).

 

Ökoszégyen (eco-shame). Általában a stresszek két nagy coping mechanizmust generálhatnak: (1) problémafókuszú coping, ami viselkedésváltozást eredményez, (2) érzelemfókuszú coping, ami a szorongás, bűntudat, szégyen csökkentésére irányul. Az érzés nagy valószínűséggel énvédő mechanizmusokhoz vezet, tudatosodás és viselkedésváltozás helyett alternatív feszültségredukáló mechanizmusok alkalmazásával oldódik (Ágoston et al. 2023).

 

Klímaszkepticizmus (climate scepticism). Lélektani mechanizmus, a klímakatasztrófával való szembesülés mentális kerülését jelenti. A háttérben a kognitív disszonancia redukciójának szándéka, valamint énvédő mechanizmusok állnak. Íme néhány Facebook-bejegyzés példának: „A klímaváltozás mindig is jelen volt, a hidegebb időszakokat enyhébbek váltották.” Vagy: „Ha van is felmelegedés, az inkább geokozmikus okokra vezethető vissza (pl. a Föld tengelyének elfordulása, vulkánkitörés, naptevékenység stb.), az emberi hozzájárulás elenyésző.” „A Covid-járvány két éve alatt csökkent az utazás és a klíma gyorsan javult.”

 

Ökoparalízis (eco-paralysis). Az a lélektani állapot, amikor sem a disszonanciaoldás, sem az énvédő mechanizmusok nem segítenek. Martin Seligman, az APA egykori elnöke kutyával végzett kísérletet. Az állatot arra tanította, ha villan egy lámpa, a ketrec túloldalára kell ugrania, különben fájdalmas áramütést kap. A kutya néhány társítás után megtanulja a szabályt. Villan a lámpa, és menekül. Ilyenkor azt tapasztalja, hogy átugorva a másik oldalra, nincs áramütés. Néhány társítást követően farkcsóválva várja a villany felvillanását, mert tudja kontrollálni a helyzetet. Amikor már nagyon jól ismeri a szabályt, villan a lámpa, ugrik a kutya, és mégis kap egy fájdalmas áramütést. Néhány társítást követően soha többet nem ugrik. Behúzza fülét-farkát, sír, pedig ha újra menekülne, akkor megint elkerülhetné a fájdalmas ingert. Megtanulja a tehetetlenséget. A tanult tehetetlenség, a depresszió egyik kognitív-behaviorista magyarázata. Az ökoparalízis az, amikor a személy vagy a társadalom nem ura a sorsának, bármit tesz, a következményeket a sors, a körülmények, a vakszerencse, a klíma dönti el. Az ökoparalízis a kontrollvesztettség élménye. Minden próbálkozás kudarcos. A klímaválsággal szemben is könnyen kialakulhat tehetetlenségélmény, mivel a gazdaság, a világhatalmak szempontjai az egyéni tényezők felett állnak a hierarchiában. A tehetetlenség ökobűntudattal társul. Mi, magyarok 500 éve a tanult tehetetlenség és a depresszió kudarcára vagyunk ítélve, tekintettel arra, hogy Mohács óta a vesztes oldalra keveredtünk mindig.

 

Biofília (biophilia), avagy pozitív Föld-emóció. Az antropocén attitűd éles határt állít az ember és természet közzé. A történelemkönyvek antropocén hangvétele általános: „Az ember kiemelkedett a természetből. Legyőzte a természetet.” „Nem alkalmazkodik a természethez, hanem magához formálja azt.” (Kőváry 2019). Az antropocénnel szemben a szimbiocén világkép azt hangsúlyozza, hogy az Én a fejlődése kezdetén az egész világot magában foglalja (Freud 1986). Tehát a természetszeretet öröklött tulajdonsága az embernek, veleszületett érzelmekkel kötődik más élő organizmusokhoz. Ezt az elképzelést támogatja a természeti népek animizmusa, valamint a gyermekek állatmeséi. Az animisztikus világnézet (paleologika) szerint az élettelen természeti tárgyak lélekkel rendelkeznek. Jóllehet ezt az életszemléletet a tudományos objektivizmus háttérbe szorította, Wilson (1984) szerint az ember tudattalanja legmélyén mindig is jelen maradt a természethez való kötődése. Így a biofília a mentális egészség feltétele és integráns része. A transzperszonális pszichológia megalkotói hasonló gondolatmenetet hirdetnek, bár a természetszeretetet nem a tudattalanba, hanem a személyes fejlődés csúcsára helyezik. Míg a humanisztikus pszichológiában a szükségletpiramis csúcsán az önmegvalósítás áll (Maslow 2003), addig a transzperszonális pszichológiában az önös szükségletek meghaladása jelenti a személyiségfejlődés csúcsát. Az Én megnyílik a transzperszonális rétegek felé, a hazaszeretet, a spiritualitás, a természet felé (Maslow–Assagioli–Wilber 2006).

 

Biofóbia (biophobia). A biofília ellentéte a környezet minden természetes komponensének irtása. A gazok gyomlálásától, a pók agyonverésén át, az esőerdő kiirtásáig terjed. A civilizált ember ama tendenciája, hogy szégyellendő minden, ami emlékeztet az állati (természeti) eredetre. Az ürítés, a szexualitás, a testszag, de még bizonyos testszőrzetek is szégyenletesek. A jelenség más aspektusa a technoaddikció vagy technofília. Ezen attitűdhöz sorolható manapság a kerékpárutak terjedésének ellenzése, illetve a mesterséges, épített környezet preferálása is. Az attitűd ellentétes iránya az ellenkertészkedés, a bioszféra számkivetettjeinek felkarolása: „Ha csalán lesz, azt se bánom” (Sebeök 1991).

 

Öko-nekrofília. A természet olyan szeretete, amikor a személy kitömött állatokkal veszi körbe magát. A holt tárgyak imádata. Trófeavadászat, amelynek célja nem élelmezési, nem vadgazdálkodási indíttatású, hanem legfőbb célja a szelfikészítés. Minél nagyobb a tetem, minél védettebb és egzotikusabb az áldozat, annál mosolygósabb a szelfi (Kőváry 2019).

 

Ökológiai tudattalan (ecological unconscious). Olyan romantikus elképzelés, hogy a tudattalan ősi rétege része a természetnek, ezért az ember ab ovo környezetvédő és szerető. Az elképzelés részletesebb kifejtését és kritikáját lásd később (Roszak 2019).

 

Ökopszichológia (ecopsychology). Theodor Roszak (1990) alkotta meg a kifejezést, aki a 68-as diáklázadásokon és a hippimozgalmon szocializálódott. Az ellenkultúra hirdetője: a társadalom egészét, benne a hivatalos tudományokat egyaránt kritizálja. „A Föld nem menthető meg önmagában az emberi tudatosság nélkül.” „A környezetvédelmi mozgalmak pszichológiai ismeretei szegényesek, szűk tartományú stratégiákkal és motivációkkal dolgoznak” (Roszak 2019). Az ökopszichológia a természet animisztikus, spirituális megtapasztalását hangsúlyozza (Snell–Simmons–Webster 2011).

 

Klimatopszichológia – pszichoklimatológia. Egyrészt a klimatológiai viszonyok hatnak a lelki állapotra, ez a klimatopszichológia (Climate psychology). Másrészt a humán viselkedés hatással van a klimatikus változásra. Ez utóbbi a pszichoklimatológia.