A gyógyszerészet-történet egyetemi vagy más szintű oktatásának kérdése az 1960-as évek elejétől minden jelentős gyógyszerészet-történeti rendezvényen szerepelt. Még annak idején, amikor 1958-ban megalakult az Orvos-egészségügyi Szakszervezeten belül az Orvostörténeti Szakosztály már, mint orvos-gyógyszerészet-történeti tudományos szervezet alakult meg, vezetőségében orvos, biológus, gyógyszerész és bölcsész végzettségű szakemberek szerepeltek. Itt is az egyik alapvető kérdés az egyetemi orvos- és gyógyszerészet-történeti oktatás bevezetése lett. Az 1960-as évek elején – a orvosi és a gyógyszerészeti karon – csak speciálkollégiumon szerepelt, vagy jeles előadók saját szakterületüket érintő történeti összefoglalókat tartottak. Az ügy támogatója Országos Orvostörténeti Könyvtár (1951), majd a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum (1962) – mint orvos-gyógyszerészet-történeti szakgyűjtemények gondozója – lett. Különös lendületet kapott az oktatás kérdése, amikor 1962-ben az egészségügyi és a művelődési miniszter közös rendeletben (1962) elrendelte az orvos-gyógyszerészet-történeti műtárgyak, emlékek, gyűjtemények fokozott törvényi védelmét. Ettől az időtől sorra alakultak a gyógyszerészet-történeti gyűjteményeket (védett és múzeumi patikákat), fokozott figyelem irányult e szaktörténeti területre. Amikor 1968-ban felavatták a soproni Patikamúzeumot, egyben gyógyszerészet-történeti konferenciát is rendeztek. Itt a Magyar Orvostörténelmi Társaság és a Magyar Gyógyszerészi Társaság megjelent szakemberei megalakították a két tudományos társaság közös „gyógyszerészet-történeti szakosztályát”, amely hivatalos keretet biztosított a gyógyszerész-történészeket.1 Lényegében ez a szakosztály lett a kezdeményezője és gondozója a gyógyszerészet-történet oktatási szakmai kérdéseinek és javaslatainak. Az ügy lendületet kapott Antall József fellépésével, aki az orvos- és gyógyszerészet-történet egyetemi oktatásának állandó szorgalmazása mellett más szinteken is komoly kezdeményezéseket tett. Így a Magyar Orvostörténeti Társaság, a Gyógyszerészet-történeti Szakosztály és a Múzeum közös szervezésében, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban (1972) elindították a gyógyszerészet-történeti továbbképzést,2 amelyen nemcsak a szakosztály tagjai, hanem minden megyei Gyógyszertári Központ egy-egy képviselője vett részt. (A gyógyszertári központokban külön megbízott munkatárs intézte a 19/1962. sz. rendelet végrehajtásával összefüggő, a gyógyszerészet-történeti nyilvántartások vezetését, területi felügyeletét stb. Idetartozott a védett patikák gondozása is. A területileg illetékes gyógyszertári központok jelentős anyagi áldozatokat hoztak a színvonalas működtetés és nyilvántartás területén. (A gyógyszerészet-történeti továbbképzés tématervét a szervező társaságok képviselői ( Antall József, Szigetváry Ferenc, Zalai Károly, Halmai János, Rádóczy Gyula stb.), jeles orvostörténészek, művészettörténészek dolgozták ki, előadói részben az érintett társaságok tagjai és a Múzeum munkatársai lettek. Az első továbbképzés sikerét jelentette, hogy a továbbképzés tematikája szolgált alapot az 1974-től a kötelező gyógyszerészi továbbképzés választható témakörében beiktatott gyógyszerészet-történeti tanfolyamnak. közé.

A Magyar Orvostörténeti Társaság, a Magyar Gyógyszerészi Társaság, a Gyógyszerészeti Szakosztályának képviselőiből alakult meg az a bizottság (1976), amely felmérte az orvos- és gyógyszerészet-történet egyetemi oktatásának hazai és külföldi helyzetét, javaslatot tett az orvos- és gyógyszerészet-történet egyetemi képzésével kapcsolatban. Az utóbbival kapcsolatban bizonyos „kettősség” mutatkozott: egyrészt a gyógyszerészettudományi karon belül történő képzést nem kívánták átalakítani, de az orvostörténeti tanszéken belül is meg akarták szervezni a gyógyszerészet-történet oktatását. Ez nem állt ellentétben egymással, sőt mindegyik saját szakmai jellegzetességgel bírt.

Az imént említett bizottság 1985-ben a következő javaslatot terjesztett fel az Egészségügyi Minisztériumnak, amit elvileg elfogadtak, csak megvalósítására nem került sor.