A reneszánsz és a humanizmus emberközpontú szemlélete a tárgykör iránti figyelmet keltette fel, a reformáció pedig az anyanyelvű kultúra kibontakozása előtt nyitotta meg az utat. Az európai művelődéssel, a tudomány új eredményeivel való lépéstartást a magyar orvosok, természettudósok külföldi iskolázása biztosította, hazai egyetem hiányában ugyanis csak Európa más országaiban tudtak diplomát szerezni, az akkori tanulmányi rendnek megfelelően a természettudományi ismeretek mellett legtöbbjük bölcseleti, teológiai vagy jogi stúdiumokat is folytatott, mindez írásaikon erősen érződik.

A külhoni tanulmányok, illetve hosszabb-rövidebb idejű külföldi tartózkodások kényszerű és tényszerű eredménye, hogy a 16–17. századi legjelentősebb magyar orvosi szakirodalomról szólva számos olyan, külföldön kinyomtatott munkáról kell megemlékeznünk, amelyek egyértelműen a magyar orvoslás történetének jelentős állomásai. Jordán Tamás (1539–1585) a törökök elleni harcokban tábori orvosként tevékenykedett, ahol a később morbus hungaricusnak nevezett kiütéses tífusz számtalan esetével találkozott, erről a témáról jelent meg Morbus Brunogallicus címen Frankfurtban, 1577-ben az a műve, amelyben elsőként írta le a betegség legfőbb jellemzőit. A korszak másik rettegett, fertőző kórjával, a pestissel is foglalkozott, Pestis phaenomena… című írása szintén Frankfurtban, 1575-ben jelent meg. A vallási és politikai villongások áldozatává vált – Prága főterén, kegyetlen módon kivégezték – Jeszenszky (Jessenius) János (1566–1621) sokoldalúságát könyvei témaválasztása is alátámasztja. Kiváló anatómusként és nagyszerű sebészként írta könyveit: Universalis corporis humani contemplatio… Wittenberg, 1598. – Pro anatome… Wittenberg, 1600. – Anatomia Pragae. Wittenberg, 1601. – valamint a jóval halála után kinyomtatott Anweisung zur Wund-Arznei… Nürnberg, 1674. – hogy csak a legfontosabbakat említsük. Zsámboky (Sambucus) János (1531–1584) orvos, filológus, könyvkiadó, korának híres könyv- és műgyűjtője volt. Emblemata című munkája az antwerpeni Plantin nyomda termékeként került az olvasók kezébe 1564-ben, mint az akkor oly divatos szimbolikus költészet jellegzetes darabja, de Zsámboky értelmezésében, gazdagságával, költőiségével, és az illusztrációk mesteri színvonalával átlépte a műfaj kereteit. A könyv numizmatikai függeléke a szerző saját gyűjteménye alapján készült. Híres orvosok, filozófusok, és más történelmi személyiségek arcképeit gyűjtötte össze Icones veterum et aliquot recentiorum Medicorum et Philosophorum című (Antwerpen, Plantin, 1574.) művében, amelyet az első orvostörténeti munkaként is szoktak említeni, mivel számos orvos portréját is elhelyezte, a munkásságukat dicsőítő versekkel egyetemben, jellegzetes humanista alkotást hozva létre. Működésének igen fontos része könyvkiadói tevékenysége. A reneszánsz sajátossága az ókori szerzők művei felé fordulás, a fennmaradt kéziratok felkutatása, a szövegvariánsok gondos feldolgozása, a tudomány újabb eredményeivel való kiegészítés, kommentárok hozzáfűzése. Ennek a nagy tudást igénylő tevékenységnek volt egyik elismert mestere Zsámboky János. Szövegkiadásai közül kiemelkedik Diogenes Laertius: De vita philosophorum-ának feldolgozása, Antwerpenben, 1566-ban, de igen keresett volt Publius Vegetius ókori állatorvos Artis veterinariae sive digestorum mulomedicina (Basel, 1574), vagy Pedanius Dioscorides botanikai-gyógyszerészeti művének kommentált kiadása (Frankfurt, 1598), utóbbiban hat kéziratot vetett össze és dolgozott fel Zsámboky.

Sokoldalú egyéniség a felvidéki Weber János (1613–1686) is, orvos, gyógyszerész, politikus, Eperjes főbírája volt egy személyben. Több évig börtönben sínylődött a Wesselényi-féle összeesküvésben való részvételéért. Nevezetes orvosi műve a pestissel foglalkozó, amely Bárfán jelent meg 1644-ben (Amuletum. Das ist Ein kurtzer und Nothwendiger Bericht zur Zeit der Pestilentz). A politikum és az orvoslás kapcsolódik össze a Lőcsén, 1662-ben, pompázatos küllemmel kinyomtatott kötetében (Janus bifrons seu Speculum Physico-Politicum).

Wéber János munkássága kapcsán már lépést tettünk a ténylegesen itthon tevékenykedő és szakirodalmi munkásságot is folytató orvosok megismerése felé. A hazai nyomdákból kikerült kötetek is többnyire latinul, esetleg németül íródtak. A tudomány nyelve ekkor még egyértelműen nem a magyar volt. A magyar nyelv használata egyes vélemények szerint a szerző alacsonyabb szintű tudására (az idegen nyelv hiányos ismerete) is engedhet következtetni, ennél azonban valószínűbb a tudatos „ismeretterjesztő” szándék. A magyar nyelven kiadott művek jelentős része az orvosi-botanika (Méliusz Juhász Péter: Herbárium az Fáknak, Füveknek nevekről, természetekről és hasznakról. Kolozsvár, Heltai Gáspárné, 1578. – Beythe András: Fives Könyv. Német-Újvár, Manlius János, 1595. – Lippay János: Posoni kert. 1–2. köt. Nagyszombat, 1664. – Bécs, 1665.), illetve az egészségtani, vagy kisebb betegségek házi gyógyítására vonatkozó tanácsokat tartalmazó (Frankovith Gergely: Hasznos és felette szükséges könyv, Monyorókerék, 1588. – Felvinczi György: De conservanda bona valetudine… jó egészségről való megtartásnak módjáról… (Lőcse, Brewer, 1694.) latinból fordított tankölteménye.) A későbbi korokra is jelentős hatású, műfajt teremtő munka, Pápai Páriz Ferenc: Pax corporis-a, igen sok kiadást ért meg. Első ízben, 1690-ben, Kolozsvárott nyomtatták ki. Méltán megilleti az orvosi kézikönyv elnevezés, hiszen a szerző rendszerezte az empíriára támaszkodó ismereteket, a gyakorlathoz pedig elméleti alapokat fogalmazott meg. A terápián kívül útmutatást adott a diagnosztikához és a betegségek egymástól való megkülönböztetéséhez is. A könyv rendkívüli népszerűségének titka, hogy Pápai Páriz mondandóját „az ügyefogyott szegényeknek, akinek nincsen mindenkor kezek ügyében értelmes orvos” szánta, és „nagy részént házuknál feltalálható szereket” ajánlott a bajok orvoslására. A könyv értéke továbbá, hogy hasznos életviteli tanácsokat tartalmaz, rámutat a tűrhetetlen közegészségügyi, higiénés viszonyok és a betegségek (elsősorban a járványok) kialakulása közötti összefüggésre.

A felsorolás nem csupán a magyar nyelvű orvosi irodalom korai klasszikusaira irányítja a figyelmet, de egyben a magyar nyomda- és kiadástörténet értékes emlékeire is.

A kéziratos művek az orvosló irodalom szerves, nélkülözhetetlen részét alkotják a 16–17 században, a nyomtatott irodalom kiegészítéseképpen töltötték be szerepüket. Számuk még csak megközelítőleg sem határozható meg.

A 16. század utolsó harmadából maradt ránk a korszak szinte egyedülállóan magas színvonalú, csaknem 1000 ívrét terjedelmű orvosi kézirata, az Ars Medica, amely Lencsés György, számos udvari tisztséget betöltött, magas rangú úr munkája. Bizonyos források arra engednek következtetni, hogy orvosi tanulmányokat is folytatott, de oklevele megszerzéséről már nincsenek hiteles adatok. Az összeállítás az emberi szervezet kóros állapotait tárgyalja – több korabeli könyvhöz hasonlóan – „a fejtől a lábig”, a betegség magyar és latin megnevezése után ismerteti annak „okait”, „jeleit”, „tanúságait”, majd felsorolja a javasolt gyógyszereket. Nem ritkán negyven-ötven féle orvosságot is megnevez, de legalább tízet biztosan. Orvosi ismeretanyaga és szemlélete kiemelkedő jelentőségűvé teszi, a felhasznált korabeli szakirodalom egyértelmű hatását is kimutatták a kutatók: elsősorban Jean Fernel és Leohard Fuchs műveinek ismeretét, de találunk hivatkozásokat Pietro Andrea Mattioli és Petrus Bayrius műveire, az általuk alkalmazott szerek receptjeire is. Nem tudjuk, hogy miért nem nyomtatták ki Lencsés összeállítását, de korabeli közismertségére és terjesztésére mégis bizonyíték a jelenleg számon tartott három másolati példány, a legkorábbi – feltehetően az eredeti – az 1590 előtti évek valamelyikében íródhatott. A kutatások mai állása szerint az Ars Medica az első, nagy terjedelmű, magyar nyelvű orvosi mű.

A borbély-sebészi tartalmú feljegyzések általánosságban meghaladják a házi orvosságos könyvek tartalmi-szakmai színvonalát, gyakorlati munkájuk során szerzett sok tapasztalatuk, az empíria, az őket oktató céhek tudás anyaga, a megkövetelt ismeretanyag tükröződik bennük. Receptjeik is a sebészi munkájukra utal, elsősorban külsőleg alkalmazott szerek tárháza, de – bár a törvény tiltotta – belső bajok gyógyítására is találunk gyógymódokat, szereket, nem egy esetben bizonyos betegségek leírását. (A legismertebbek: Pettyeni Borbély Márton: Orvosló könyve (1683–1701), valamint Ponyikai Johann: Liber medicinarum (1693).)

Számban lényegesen meghaladják ezeket, az un. házi orvosságos és receptes könyvek, feljegyzések, amelyeknek lejegyzői papok, nemesek, nemesasszonyok, esetleg főrangúak, akik a saját családjuk, vagy szűkebb környezetük számára gyűjtötték össze, amit szükségesnek véltek. Jellemzőjük, hogy a ház körül található anyagokból (általában növényi alapú), egyszerűen, különösebb eszköz nélkül előállítható szerek receptjeit tartalmazzák. Többnyire a betegségek, panaszok (sokszor csak tünet) alapján „osztályozzák” a medicinákat, főzeteket. A saját használat iránti igényre utal az a tény is, hogy egyéb házi teendőre (méhészet, állattenyésztés, kerti és mezei munka, halászat, borászat stb.) vonatkozó tanácsot is tartalmaznak ezek a kéziratok. Forrásaikat illetően is találunk utalásokat, hiszen nem egyszer az általuk olvasott könyvre, vagy az ismerőseikkel, barátaikkal váltott levelezés közléseire hivatkoznak.

A 18. század a kultúra, a szellem, a tudományok „megvilágosodását” hozta el Magyarországon is. A felvilágosodott abszolutista uralkodók törekvése arra irányult – nem minden érdek nélkül –, hogy a lakosság minden rétege a foglalkozásához szükséges ismereteket megszerezze, továbbá az ország közegészségügyének intézményes rendezése és a nép egészségnevelésének segítségével biztosított legyen a kellő lélekszámú, munkabíró népesség. Mindehhez elengedhetetlen segítség, eszköz, háttér volt a könyv, mégpedig a kinek-kinek anyanyelvén hozzáférhető, szerényebb külsővel, tehát olcsóbban kinyomtatott, hasznos könyv. Mindez azt az üzenetet hordozta, hogy a tudomány a társadalom egészét hivatott szolgálni, ezért a könyvnek a mindennapok elemévé kell válni.

Az orvostudományi és egészségügyi könyvek feladata elsődlegesen a gyógyításban munkálkodó szakemberek korszerű ismeretekkel való ellátása volt, hiszen tanulnia kellett az orvosnak, a kirurgusnak, a bábának, a gyógyszerésznek egyaránt. Ugyanakkor oktatni kellett a lakosságot is az egészség megőrzésére, a járványok terjedése elleni védekezés – akkori ismeretek szerinti – lehetséges módjaira, a kisebb betegségek egyszerű, ártalmatlan szerekkel való gyógyítására, így is gátat vetni a kuruzslásnak. Az egészségnevelésben különböző műveltségűek vettek részt. Egyfelől fontos volt a falusi értelmiség – tanítók, papok – felvilágosítása, oktatása, hiszen a hétköznapok gondjait elsődlegesen velük osztotta meg a lakosság. Emellett rendkívüli felelősség hárult ebben a folyamatban az orvosokra, a kirurgusokra és a bábákra is. Az orvosokra hatványozottan igaz ez a megállapítás, hiszen az ő illetékességükbe tartozott a gyógyításba bármilyen módon bekapcsolódó személy ellenőrzése, oktatása, tanácsokkal való ellátása. Ennek megfelelően csoportosíthatjuk a megjelent szakirodalmat, hiszen az orvosnak és a többi gyógyítónak egyaránt jól használható segédeszközre kellett támaszkodnia munkája során. A népszerű egészségnevelésben eddig egyeduralkodó kalendárium mellett – azt kissé háttérbe szorítva – ebben az időszakban egyre hangsúlyosabb feladatot kapott az oktató-nevelő irodalom különféle válfaja. A 18. század második felében az orvos-egészségügyi szakirodalom fontos jellemzője a magyar nyelv térnyerése, összefüggésben a magyar szakterminológia létrehozására irányuló igyekezettel. A másik figyelmet érdemlő jellegzetesség, hogy kezdetben javarészt neves külhoni szerző művei, külföldön népszerű könyvek honi adaptálásai láttak napvilágot. Az orvos fordítók ugyanis saját gyakorlatuk tapasztalatait, kutatásaik eredményét is beleszőtték a mondandóba, mint megfogalmazták „hazánk állapottyához” igazították az idegen nyelven olvasottakat. Az önálló kutatásokra alapozott, eredeti magyar kézikönyvek, tankönyvek csak a század utolsó évtizedeiben jelentek meg a hazai tudós világ nagy örömére.

A 18. században a szülések levezetését szinte kizárólagosan a bábák végezték, csupán végveszély esetén kérték a tanultabb kirurgus vagy az orvos segítségét. Az igen magas szülési mortalitás, illetve a csecsemők korai elhalálozásának gyakori oka a babonákkal, hiányos szakmai ismerettel vajákoskodó bábák közreműködésével volt összefüggésben. Érthető tehát az orvosok arra irányuló igyekezete, hogy a szülőanyákat és az újszülötteket biztos kezekre és szakmai tudással felvértezett bábákra bízzák. Ennek érdekében – oktatásuk intézményes formában való megszervezése kiegészítéseként – nagy számban láttak napvilágot a bábakönyvek, bár fontos megjegyezni, hogy jó ideig még gondot okozott a bábaképzésben az írástudatlan bábák tanítása, ezért nagy figyelmet fordítottak a könyvek szemléletes ábráira.

A magyar nyelvű bábakönyvek sorát a Weszprémi István (1723–1799) tolmácsolásában megjelent Bába mesterségre oktató könyv (Debrecen, Margitay, 1766) nyitotta meg, amely Johann Nepomuk Crantz művének fordítása. Weszprémit a császárnő befolyásos udvari orvosa, Gerard van Swieten ösztönözte a munka elkészítésére, még a szerző támogatását is megszerezve. Az eredetileg illusztráció nélküli művet a két jeles külhoni orvos, Lorenz Heister, illetve Hendrich Deventer könyveinek illusztrációival egészítették ki. A bábakönyv szükségességének és sikerének bizonyítékaként a kiadvány hamarosan ismert és használt lett a bábák körében. Domby Sámuel 1772-ben káté-szerű, kérdés-felelet formában állította össze „bábáinknak együgyüségekhez és tehetségekhez alkalmaztatott” könyvét, mégpedig azért, hogy a kötelezővé tett vizsgának eleget tudjanak tenni. A kötet a bábahivatás számos etikai normáját is megfogalmazta. (Bába Mesterség, melly irattatott, kérdésekben és feleletekben foglaltatott. Tekintetes Nemes Borsod Vármegyei Bábáknak Hasznokra. Pest, Landerer, 1772.) Szeli Károly 1777-ben, nyomtattatta ki Bécsben, a Schultz-féle nyomdában Magyar bábamesterség címmel a szülészet bécsi előadójának, Johann Steidelének a könyvét, magyar nyelven. A rendkívül szép kivitelű illusztrációkkal is oktatást kívánták szolgálni, csakúgy, mint a leggyakrabban használt anatómia kifejezések magyar nyelvű magyarázatával. A kötet terjedelme miatt azonban inkább az oktatók számára nyújthatott segítséget. Mocsi Károly: Bába mesterségnek eleji (Pest, Trattner, 1784.) címmel egy meg nem nevezett német szerző munkáját adta közre magyarul, amelynek tartalma és előadásmódja a bábák és borbélyok számára volt alkalmas, hiszen a német bábák is ebből készültek az „exámenre”, mint megtudjuk az előszóból. A könyv egyik fontos fejezetében felsorolja mindazokat az eszközöket, amelyeket a bábának a szüléshez magával kell vinni. Nem csupán a bábák és bizonyos esetekben a szülésnél segédkező sebészekre gondoltak, de az érintett asszonyokra is, a terhes, szülő és gyermekágyas anyák helyes életviteli szabályainak megfogalmazásával. Ezek a kiadványok a dietétikai szemléletre jellemző gondolatokat tartalmaztak. (Steidele műve Gellei Mihály fordításában Magaviselésre rendmutató regulák a terhes, szülő és a gyermekágyas asszonyoknak hasznára (Buda, Landerer, 1789.), valamint Lange Márton erdélyi orvos és Gödri János lelkész közös munkájaként Heirich Georg Marschall könyvének fordítása (Kolozsvár, 1791.) „…a nehézkeseknek, az anyáknak és gyermekeknek az ő különös nyavalyájokban… a leányoknak, anyáknak és gyermekeknek orvos-asszonyjok…” kissé hosszú címmel.)

A külhoni orvosok az 1700-as években komoly lépéseket tettek a gyermekorvoslás területén, különösképpen a gyermekkorban fellépő fertőző betegségek kórisméje, diagnosztizálás és terápiája területén, ezért a század utolsó évtizedeiben már sok gyermekgyógyászati könyv került kiadásra. Ezek részben az egészséges csecsemő és gyermek táplálásával, gondozásával, másrészt a gyermekbetegségekkel foglalkoztak. Magyarországon is előrelépés történt, az eddig meglehetősen elhanyagoltnak mondható gyermekápolási, gyermekgyógyászati irodalom több magyar nyelvű kiadvánnyal gazdagodott.

A gyermekgyógyászati irodalom első igazi honi gyöngyszeme Weszprémi István tehetségét dicsérve A’ kisded gyermekek nevelésekről való rövid oktatás (Kolozsvár, Páldi, 1766.) címmel jelent meg. Nem kizárólag orvos-egészségügyi munka, hiszen általános pedagógiai tanácsokat is tartalmaz Locke és Rousseau neveléselméleti hatása nyomán. Kihangsúlyozza az egészséges életmódra nevelést és a megelőzés jelentőségét gyermekkorban is, utóbbi vonatkozásában a himlőoltás fontosságára hívta fel a figyelmet. Csapó József néhány évvel később adta ki Kis gyermekek isputálja (Nagy-Károly, Pap, 1771.) című munkáját, amelyben a legfontosabb elv „a természet helyes regulái” szerinti életmód. A gyógyszerek között a falusi szegények számára is könnyen elérhető, a környezetükben megtalálható alapanyagú (főként gyógynövények) medicinák alkalmazását ajánlja. A század végén Domby Sámuel lefordította Nils Rosen von Rosensteinnek, a svéd király háziorvosának gyermekgyógyászati könyvét (Orvosi tanítás a’ gyermekek nyavalyáiknak meg-esmérésekről és Orvoslásokról… Pest, Landerer, 1794.) Nem egyszerű fordításról van szó, hiszen Domby sok helyen beleszőtte saját tapasztalatait, hazai vonatkozású megjegyzéseit. Érdemes figyelmet szentelni néhány betegség magyar nevének, amelyek feltehetően Domby nyelvújító tevékenységeként jöttek létre, pl. a croup „csikorgó” vagy „zúgó megfojtás”, valamint a pertussis „sikoltó hurut” elnevezése hatásos.

A 18. század második felében az anyanyelvű orvosi felvilágosító irodalom jelentős hányada a dietétika, vagyis az egészséges életmódot, az egészség megtartását biztosító életvitel szabályait egyszerű nyelvezettel megfogalmazó kiadvány. A dietétikai művek egy része szintén nem eredeti magyar munka, hanem külhoni szerző sikeres könyvének fordítása. A francia Simon André Tissot nevezetes írását fordította magyarra Marikovszki Márton (A’ néphez való tudósítás, Miképpen kellyen a’ maga egészségére vigyázni. Nagy Károly, Pap, 1777.), a szerző és a fordító szándéka szerint a falun lakó, orvosi segítséget nélkülöző, szegény sorsú embereknek szólt. Bár tudták, hogy az egyszerű „tselédes gazda” el sem tudja olvasni, de talán a pap, a tanító, vagy az irgalmas szívű uraság közvetítésével eljut a tanács mindazokhoz, akinek szüksége van rá. Christian Wilhelm Hufeland Makrobiotikája Kováts Mihály fordításában jelent meg, címe Az emberi élet meg-hosszabbításának mestersége volt, Pesten 1798-ban, majd ugyanabban az évben Kolozsvárott is megjelent. Kováts jelentősen változtatott, bővített Tissot munkáján, házi és úti patika összeállításával, illetve első segélyre vonatkozó tanácsokkal egészítette azt ki. A 18 századi egészségtani irodalom csúcsa Kibédi Mátyus István (1725–1802) nevéhez fűződik. A kétkötetes Diaetetica (Kolozsvár, Páldi 1762.) valamint a hatkötetes Ó- és Új Diaetetica (Pozsony, Landerer, 1787.) a műfaj e századi magyar klasszikusává avatták a szerzőt. A tudományos igényű megfogalmazás, valamint a terjedelem miatt is elsődlegesen a szakembereknek szólt Mátyus műve. A kultúrtörténeti értéket növelik a természethistóriai leírások, a burkolt társadalomkritika, a helyismereti, néprajzi kitérők, a szinte szépírói vénát mutató fejezetek. Weszprémi István a klasszikus dietétika szempontjai szerint („a levegő-ég”-re vonatkozó megállapítások, az evés-ivás, és a pihenés-testmozgás helyes arányai, a test tisztulásai és a lélek indulatai) építette fel az e témakörben közreadott könyvecskéje tartalmát, minden vonatkozásban a mértékletességre helyezve a hangsúlyt. (Az egészségnek fenntartására és a’ hoszszú életnek megnyerésére tartozó szükséges Régulák. Kolozsvár, 1760. és Pozsony, 1799.) Iskolai tankönyvnek szánva állította össze Kiss József (1765–1830), Széchényi Ferenc nagycenki orvosa katekézisét (Egészséget tárgyazó katekézis. Sopron, Szisz, 1796.) Tartalmilag kevésbé színvonalas, ám annál népszerűbb volt Rudolf Becker vegyes tartalmú (a hátköznapi élet minden területét magában foglaló) művének Kömlei János (1756–1802) református lelkész általi fordítása (Szükségben segítő könyv. Pest Stáhel és Kilián, 1790.).

A gyógynövények kultusza és terápiás alkalmazása a 18. századi orvoslást sem hagyta érintetlenül. A szakemberekhez szólt Csapó József: Új füves és virágos magyar kert (Pozsony. Landerer, 1775.) című, a magyar botanikai szaknyelv megalkotásának egyik fontos állomásaként is számontartott kiadványa. A nép körében sűrűn forgatott volt Juhász Máté minorita szerzetes Házi különös orvosságok (Kolozsvár, Jézus Társaság, 1768.). Szentmihályi Mihály egri kanonok azonos című (Vác, 1791), valamint Nediliczi Váli Mihály, állítólag orvosi végzettségű szerző Házi orvos szótárotska (a kiadás helyének megnevezése nélkül, 1797) könyvecskéi, amelyek valós értékét azonban mind a kortársak, mind a későbbi kutatók számtalanszor a vizsgálódás tárgyává tették.

Sebészeti könyvek viszonylag kisebb számban jelentek meg. A „chirurgiát tanuló ifjaknak” okulására Miskoltzy Ferenc (1697–1771) győri orvos Erhard Norre többször kinyomtatott könyvét fordította le magyarra (Manuale Chirurgicum… Győr, Steibig, 1742). Milesz József 1778-ban fordította le Anton Störck tábori és falusi borbélysebészeknek írott munkáját (Orvosi gyakorlati oktatás… címmel), 1782-ben pedig Rácz Sámuel (1744–1807) fordításában jelent meg Joseph Plenck szintén borbélysebészeknek szánt műve A borbélyságnak eleji (Buda és Pest, Weingand és Köpf.). Utóbbi két kiadványt már valóban a korszerűbb vizsgakövetelmények teljesítéséhez igazodva állították össze. Az 1794. esztendő nagy jelentőségű a magyar orvosi irodalom szempontjából, ekkor jelent meg Rácz Sámuel: A borbélyi tanításoknak első és második darabja című magyar nyelvű tankönyv. Az egész magyar gondolkodó világ nagy örömmel üdvözölte a magyar nyelvű, de nem idegen nyelvből fordított könyv megjelenését, nem csak a pályatársak, de írók, költők is ünnepelték a szerzőt. A könyv beköszöntő verseit többek között Ányos Pál, Földi János, Kármán József és Csokonai Vitéz Mihály írták.

A 18. században még mindig időről-időre szedték áldozataikat a legkülönfélébb fertőző, nagyméretű járványokat okozó betegségek, ezek között is a legfélelmetesebb, a pestis. A század folyamán életbe léptetett – regionális, majd általános érvényű – rendelkezések mellett a felvilágosító, meggyőző erejű könyveknek is fontos szerepe volt. Míg a század első felében még az orvosoknak írott könyvek is csak a kórokozóval és a terjedéssel kapcsolatos bizonytalanságokra, félelemre engedtek következtetni (értelmetlen minden rendszabály, hiszen a betegség Isten büntetése), a század második felében már az ésszerű, tapasztalatokra támaszkodó tudásanyag írásos közreadása, a rendkívül szigorú rendszabályok betartásának ellenőrzését lehetővé tevő személyi és intézményi háttér léte volt a jellemző. A hazai szerző által írott pestis-irodalom történetében fordulópont az 1755-ös esztendő, ugyanis ekkor jelent meg – igaz Londonban és latin nyelven – Weszprémi István: Tentamen de inoculanda peste című műve, amelyben a pestis elleni oltás lehetőségét tárgyalta. Gondolatfelvetése a kortárs orvosi irodalomban – és gyakorlatban is – a megelőzés újfajta lehetőségét jelentette, a himlő elleni védekezés ismert és alkalmazott módjára (a variolisatio) épülve. A magyarországi – elsősorban az erdélyi – pestisjárványok elleni küzdelemben nagy érdemeket szerzett a luxemburgi születésű, a bécsi udvar által ide rendelt, Adam Chenot (1721–1789), aki a nagy járványoknál szerzett tapasztalatait foglalta össze könyveiben (Tractatus de peste. Vindobonae, Trattner, 1766. – valamint Historia pestis Transilvaniae… Budae, typ. Reg. Univ. 1799).1

Egészen a himlőoltás általános, kötelező bevezetéséig – az 1876. évi közegészségügyi törvénnyel – magas morbiditási és mortalitási következményekkel volt jelen a himlő. A 18. század azonban még jórészt a felvilágosítás és meggyőzés (orvosé és lakosé) ideje volt, mert bár a variolizáció – az élő, emberi kórokozó bevitele – régóta ismert volt, a bizalmatlanságot nehéz volt legyőzni. A Jenner-féle védőoltás elfogadtatása sem okozott kevesebb nehézséget. (Lissoviny Sámuel: Epitome historiae variolarum. Viennae, Ghelen, 1772. – Benkő Sámuel: A’ hójagos himlőről való tanáts-adás. Kassa, Landerer, 1781. – Báthi János: Az hójagos és veres himlőnek gyógyítására és béoltásűra való útmutatás. Kolozsvár, Páldi, 1785. – Bene Ferenc: A’ himlő veszedelmei ellen való oktatás. Pest, Wigand és Eggenberger, 1800. – Nyulas Ferenc: Kolosvári tehén himlő. Kolozsvár, Hochmeister, 1802.)

Nem lenne teljes képünk a felvilágosodás századának orvosi könyvkiadásáról, ha említés nélkül hagynánk, az un. orvosi topográfiákat, illetve az abból önálló műfajjá alakuló balneológiai szakirodalmat. A „helyismereti mozgalom” törekvése Magyarország természeti értékeinek, ásványi kincseinek feltárása és hasznosítása volt, ennek keretében indult meg az ország gazdag ásványtartalmú és gyógyerejű vizeinek felkutatása, elemzése és gyógyászati felhasználásának népszerűvé tétele. A felmérésekre és elemzésekre ösztönöztek a városi és megyei főorvosok számára meghatározott időközönként kötelezővé tett jelentések összeállításai, amelyeknek a fenti vonatkozásokat is tartalmaznia kellett, a terület demográfiai adatain, az előforduló betegségeken és járványokon túlmenően. Az orvosi helyleírások közül kiemelkedik Torkos Jusztusz János műve (Bericht von der Königlichen… Frey-Stadt Pressburg… Pressburg, Landerer, 1764), Benkő Sámuel példa értékű összeállításai (Topographia oppidi Miskoltz historico medica. Kassa, 1782. – valamint orvos-meteorológiai ephemeridesei, amelyek az 1780–1801 közötti évek adatait tartalmazzák.) Magyarország két régiójában végeztek jelentősebb gyógyvíz-elemzéseket: a Felvidéken és Erdélyben, amelynek oka nem csupán a területek ásványos vizekben és természetes melegforrásokban való gazdagsága volt, de itt jöttek létre olyan tudós társulások és egyéb intézményi háttér (pl. a selmeci bányászati akadémia, a Kolozsvári Tanintézet kémiaimetallurgiai tanszéke), amelyek ezt a munkát elősegítették. Fontos kutatások és kiadványok fűződnek Torkos Jusztusz János (Schediasma de thermis Pöstheniensibus. Posonii, Royer, 1745. – Thermae Almasienses. Posonii, Royer, 1746. – Sal minerale alcalicum… Posonii, Landerer, 1763. – Balneum aquae ducis… Pressburg, Landerer, 1765.), az erdélyi területen Hatvani István (Thermae Varadienses… Viennae, Graeffer, 1777.) nevéhez. E szakterület magyar nyelvű irodalma előtt nyitotta meg az utat Varasd megye luxemburgi születésű főorvosa, La Langue János (1743–17999, amikor a hazai gyógyvizekről szóló összefoglaló munkáját kiadta (A’ magyarországi orvosi vizekről és a’ betegségekbenn azokkal való élésnek szabott módjáról. A’ szegényeknek kedvekért. Nagy-Károly, Károlyi Antal, 1783.). Nyulas Ferenc (1758–1808) 1800-ban adta közre Erdély orvosi vizeiről szóló háromkötetes munkáját, amely az első magyar nyelvű kémiai tankönyv és az első kémiai szakkönyv is, harmadik kötete a népszerűsítő könyvekre jellemző stílusban a fürdőzéssel és az ivókúrákkal foglalkozik. (Az Erdély országi orvos vizeknek bontásáról közönségesen. Kolozsvár, Hochmeister, 1800.)

A történelmi események, új szellemi áramlatok mindig éreztették hatásukat a tudományok, a művelődés vonatkozásában. Azok a törekvések, és célkitűzések, amelyeknek gyökereit a felvilágosodás idején már megtaláljuk, új lendületet a reformkorban kaptak, számos területen a megvalósulás örömét és eredményeit is kamatoztathatta a tudományos élet. A reformkori orvosi szakkönyvkiadás jellemzője – hasonlóan az előző századéhoz – a külföldi szerzők nagy sikerű műveinek magyar nyelvű kiadása, szoros összefüggésben az orvoslás szaknyelvének most már valóban elodázhatatlan létrehozásával. Az időszak nyelvújító tevékenysége elsődlegesen Bugát Pál nevéhez fűződik, aki igen sok tapasztalatot szerzett Chelius sebészetének (1835– 1844), Hampel bonctudományának (1828), Tscharner tapasztalati természettudományának (1836-37) fordításai során. Ebben az időben bontakozott a 19. századi első „nagy nemzedék” szakírói tevékenysége, a már említett Bugát Pál mellett, Schöpf Merei Ágoston belgyógyászati és gyermekgyógyászati, Balassa János, Réczey Imre, Flór Ferenc, Lumniczer Sándor sebészeti, ifj. Bene Ferenc, Markusovszky Lajos és az akkor még orvosként tevékenykedő Toldy (Shedel) Ferenc egészségtani művei segítségével, de természetesen még folytathatnánk a sort. A magyar orvosi szakkönyvkiadás ekkor már nem csak orvosaink egyéni erőfeszítései nyomán, de a sorra alakuló orvos- természettudományi társaság hatásos támogatása segítségével is intenzívebb fejlődésnek indult. A Budapesti Királyi Orvosegyesület (alakulás: 1837), a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók (1841), a Királyi Magyar Természettudományi Társulat (1841) már az alapítás pillanatától fogva – az alapszabályban rögzítve – feladatának tekintette a magyar orvosi szakkönyvkiadás ügyének támogatását. Egyéni pénzadományokra támaszkodva, az intézményesség szakmai és erkölcsi hátterével sorra meghirdetett pályázataik eredményeként is jelentősen szaporodott a kiadványok száma. Nagy jelentősége volt a Markusovszky Lajos és köre által 1863-ban életre hívott Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulatnak, amely a kezdeti években kiváló külföldi szerzők (Felix Niemeyer, Theodor Billroth, Adolf Albrecht Erlenmeyer, Albrecht Graefe, Max Pettenkoffer stb.) munkáinak magyar fordításait adta közre, nem érdektelen megjegyezni, hogy a fordításokat az orvosi szakmai hazai kiválóságai készítették, ezzel is garantálva a művek szakmai hitelességét és színvonalát. A tervek között szerepelt az eredeti, magyar nyelven írott, hazai tapasztalatokra támaszkodó tankönyvek és összefoglaló kézikönyvek kiadása is. Az első megvalósult kötet Böke Gyula: A fülgyógyászat tankönyve tanulók és orvosok számára címmel 1868-ban jelent meg. Az 1880-90-es évektől pedig sorra jelentették meg az eredeti magyar nyelvű tan- és kézikönyveket, a tudományág legkülönbözőbb területeit feldolgozva. Az Orvosi Könyvkiadó Társulat 1893–1899 közötti években adta ki a század legjelentősebbnek mondható összeállítását, hat vaskos kötetben A belgyógyászat kézikönyve címűt, amelynek szerkesztői Bókay Árpád, Kétly Károly és Korányi Frigyes voltak, de az egyes fejezetek megírásában a korszak valamennyi jeles orvos-szerzője képviseltette magát. A Könyvkiadó Társulat 1948-ig – megszűnéséig – közel 200 munkát jelentetett meg. A század utolsó harmadában – hasonlóan a szakma erőteljes szakosodásához – egyre speciálisabb területek feldolgozása látott napvilágot az orvosi szakkönyvkiadásban. (Balassa plasztikai sebészeti, Batizfalvy Sámuel és Dollinger Gyula ortopédia, Navratil Imre fül-orr-gégészeti, Rózsay József gerontológiai-geriátriai, Poór Imre, Schwimmer Ernő és Nékám Lajos bőrgyógyászati, Halász Geyza közegészségügyi, Tauffer Vilmos és Temesváry Rezső nőgyógyászati-szülészeti könyvei, és még nem beszéltünk Korányi Frigyesről és Sándorról, Hőgyes Endréről, Hirschler Ágostról, Müller Kálmánról és a többiekről.)

A 19. századi orvosi irodalom alakulásában fontos esemény volt az önálló, kizárólag az orvostudomány művelését szolgáló folyóiratok létrejötte. Az orvostársadalom igényét a hazai tudományos időszaki sajtó létrehozására már a 18. századi törekvések jelezték, nem csak az egyéni próbálkozások utaltak erre, de a hosszabb-rövidebb ideig munkálkodó társaságok mindegyike célul tűzte ki folyóirat, évkönyv kiadását. Bár a kizárólag orvosi közleményeket közreadó folyóirat akkor még nem valósult meg, rövidebb lélegzetű orvostudományi témájú írások mégis megjelentek az általános tartalmú időszaki sajtóban.

Az első – részben az orvostudományra irányuló – lap az 1803-ban, Sándorffy József (1767–1824) által szerkesztett Orvosi és Gazdasági Tudósítások volt, igaz ennek csupán három száma jelent meg. 1831-ben Bugát Pál (1793–1803) és Toldy (Schedel) Ferenc (1805–1875) munkálkodása nyomán megjelent az Orvosi Tár, az első önálló, magyar nyelvű orvosi folyóirat. Az 1831–1833 között kiadott évfolyamokra az útkeresés, a hazai igényeknek megfelelő arculat kialakítására való törekvés volt jellemző. A szerkesztők az elsődleges feladatnak – a szakmai, tudományos tájékoztatáson túl – a magyar orvosi szaknyelv megalkotását és folyóiratuk általi propagálást tekintették. Különösen a második időszak (1838–1848) jellegzetessége az orvosi közélet felé fordulás, az orvostársadalom érdekeiért fellépő mozgalmak, kezdeményezések és a sorra alakuló orvosi társaságok munkájáról szóló tudósítások fórumaként. Schöpf-Merei Ágost (1804–1858) próbálkozásai a szakosodás iránti igényt jelezték (Magyar Orvos-Sebészi ’s Természettudományi Évkönyvek (1842–1845), valamint a Sebészi Almanach (1843)).

A szabadságharc leverése utáni időszak nem adott lehetőséget magyar nyelvű lap kiadására, ezért „szükségmegoldásként” jó szolgálatot tett az orvostudományi tájékoztatásban Wachtel Dávid (1807–1872) német nyelvű lapjának közreadása. Az 1850–1860 közötti években szerkesztett Zeitschrift für Natur- und Heilkunde in Ungarn. Az egyetlen ma is létező, 19. századi alapítású orvostudományi szaklap a Markusovszky Lajos (1815–1893) által 1857-ben életre hívott Orvosi Hetilap. Az 1861-ben, Poór Imre (1823–1897) szerkesztésében kiadott Gyógyászat tudatosan vállalta az orvosi érdekvédelem ügyének képviseletét, utolsó évfolyama 1944ben jelent meg.

A 19. század utolsó harmadában tömegesen induló orvostudományi szakfolyóiratok az orvostudományon belüli szakosodáshoz, specializálódáshoz alkalmazkodtak tematikájukban. Kiindulópontként a nagy lapok (Orvosi Hetilap, Gyógyászat) mellékleteiként váltak külön, majd önállósodtak, kielégítve a szemészet, szülészet, nőgyógyászat, gyermekgyógyászat, honvédorvoslás, közegészségügy, államorvoslás stb. iránt érdeklődő szakembereket. Az Orvosi Hetilap szakmellékletei közül a leghosszabb életű a Szemészet volt, 1864–1944 között jelent meg Hirschler Ignác, Schulek Frigyes, Grósz Emil szerkesztésében. Az Orvosi Hetilap mellékletei voltak még: Közegészségügy és Törvényszéki Orvostan 1865–1897 között Fodor József szerkesztésében, a Nő- és Gyermekgyógyászat 1864–1865-ben (szerk.: Semmelweis Ignác), a Gyermekgyógyászat 1898–1905 (szerk.: Bókay János). A Gyógyászat mellékletei: Államorvos 1869–1886 (szerk.: Poór Imre és Dulácska Géza), Honvédorvos 1888–1914 (szerk: Szénásy Sándor), Medikus 1893–1914 (szerk.: Schächter Miksa) stb.

Számos ekkortájt alapított folyóirat nem bizonyult életképesnek és 1-2 év után megszűnt, ennél azonban sokkal több a sikeres lapalapítás, sok 19. század végén induló szakfolyóirat évtizedekig megjelent. Több folyóirat egy-egy szűkebb szakterület tudományos egyesületének szándéka nyomán jelent meg (Bábakalauz (1894–1937 szerk.: Dirner Gusztáv, – Balneológiai Értesítő (1894–1937) szerk.: Preysz Kornél, – Egészség (1887–1944) szerk: Fodor József, a meglehetősen hosszú életű Közegészségügyi Kalauz (1879–1914), amely a tisztiorvosok első jelentősebb sajtóorgánum a volt, – a Szülésznők Lapja (1893–1944), amely Dirner Gusztáv szerkesztésében jelent meg.)

A népszerűsítő jellegű, vagyis a köznép egészségügyi felvilágosításának szándékával megjelentetett lapok között a legszínvonalasabb és a leghosszabb életű a Pete Zsigmond által szerkesztett Egészségi Tanácsadó (1864–1870) volt, amely „az ember és a házi állatok bajaiban… szükségben a lehető önsegedelemről” kívánt szólni. Hazánkban ekkor még újdonságnak számítottak a referáló lapok. A német nyelvterületről ismert kiadványtípus a 19. század végén kezdett el nálunk is teret nyerni. Az Orvosi Heti Szemle (1886–1914) (szerk.: Flesch Nándor és Heltai Manó), és a Magyar Orvosi Revue (1897–1904) (szerk.: Mahler Gyula) rövid referátumaival, tematikus elrendezésben a külföldi szakirodalom megismertetésére vállalkozott, folyóiratcikkeket, könyveket és elhangzott előadásokat is referált. A tudásukat gyarapítani akaró orvosok nagy lelkesedését váltotta ki a két lap. Érdemes megemlíteni, hogy a főként gyakorlati tudományokra összpontosító szakirodalom-figyelést tartalmazó lapok kiadói a medikusoktól az előfizetési árnak csak a felét kérték, ezzel is a minél sokrétűbb ismeretszerzést segítve.

1892-ben indult az Magyar Orvosi Archivum, amely szintén a hosszú életű folyóiratok közé tartozott. A Bókai Árpád, Klug Nándor és Pertik Ottó által szerkesztett folyóirat feladata az volt, hogy a magyar orvosi szakirodalmat közvetítse a külföld felé. Két egymástól elkülönített változatban jelent meg, a magyar nyelvű változat a hazai olvasóknak itt készült, a külföld tájékoztatását szolgáló német-francia nyelvű kiadás Wiesbadenben jelent meg. A más folyóiratokban megjelent cikkek kivonatait lehetőleg a szerzővel írattatták meg, de magyar könyvek recenzióit is megtaláljuk a lapban, amelynek munkatársai Bókay János, Dollinger Gyula, Fodor József, Hőgyes Endre, Korányi Sándor, Nékám Lajos voltak.

A 19–20. század fordulójára – kb. 70 év alatt – az orvostudományi szakfolyóiratok rendkívül széles skálája alakult ki, és számos olyan lap is elindult, amely a 20. század első felében is fontos tájékoztató feladatot látott el.

Az Anya- és Csecsemővédelem – címváltozás után Anya- és Gyermekvédelem – 1928–1944-ig jelent meg az Országos Stefánia Szövetség szerkesztésében. Ezzel csaknem egyidőben – szintén a Stefánia Szövetség gondozásában – indult a Gyermekvédelem (1929–1944). A lakosság egészségügyi helyzetének és a közegészségügy fejlesztésének érdekében fáradozott több lap is: a Népegészségügy 1920 és 1944 között (Gortvay György, Győry Tibor stb. szerkesztésében). A lakosságot leginkább megtizedelő betegségekkel és egyéb egészségkárosító körülmény leküzdésével foglalkozott az Egészségügyi Lapok 1908–1918 között, alcíme szerint: „Az alkoholizmus, a tüdővész és a nemibetegségek elleni védekezés tárgyában egészségügyi előadások által a közfelvilágosítás terjesztését célzó népművelési munkásvédelmi, társadalom-egészségügyi és közegészségügyi folyóirat „volt.

Szűkebb szakterület érdeklődését elégítette ki 1923–1944-ig a Bőrgyógyászat, Urológia és Venerológiai Szemle, a Fogorvosi Szemle (1908–1938), a Magyar Vöröskereszt (1900–1944).

A 19. századi alapítású, általános lapok közül az Orvosi Hetilap további mellékletekkel bővülve (Orvosi Gyakorlat Kérdései, Orr- Gége- Fülgyógyászat, Gynaekologia, Orvostudományi Közlemények, Újabb Gyógyszerek és Gyógymódok, Elme- és Idegkórtan), valamint a Gyógyászat kiadása folyamatos volt Ezekhez csatlakozott még néhány, nagy népszerűségnek örvendő folyóirat.

A 20. század első felében megjelenő lapok között jelentős volt a Budapesti Orvosi Újság (1903–1944), Ángyán Béla, Schuschny Henrik Barabás Zoltán és Frey Ernő szerkesztésében. Előzménye az 1901–1903 közötti Magyar Orvosok Lapja volt. Számtalan melléklapjával (Bőr- és Bujakórtan, Fülészet, Fürdő- és Vízgyógyászat, Gégészet, Germekorvos, Közegészségügyi és Törvényszéki Orvostudományi Szemle, Diaetás és Physikai Gyógymódok) a gyakorló orvosok minden területre kiterjedő érdeklődését ki tudta elégíteni, beleértve az érdekvédelmet is, hiszen orvosi közügyekkel és a vidéki orvosok problémáival egyaránt foglalkozott. Hasonló célokat tűzött ki az Orvosi Továbbképzés Központi Bizottságának lapja 1911–1944 között Orvosképzés címmel (szerk.: Burger Károly, Darányi Gyula, Grósz Emil, Julán István, Scholtz Kornél és Simonovits István), amely fontosnak tartotta, hogy „a legszegényebb vidék legszegényebb orvosainak is alkalmat kell adni, hogy betegeit a tudomány legjobb s legújabb vívmányainak áldásaiban részesíthesse”.

Speciális érdekvédelmi feladatkörrel indult meg az Országos Orvoskamarai Közlöny (1937–1944), az Országos Orvosi Kamara hivatalos orgánumaként, Bakács György szerkesztésében.

Ha a két világháború közötti folyóiratok alakulását nagy vonalakban áttekintjük, három fordulópontját lehet kiemelni, az 1914, 1937 és 1944-es esztendőt, mivel ezek a dátumok jelentik jó néhány folyóirat megszűnésének idejét, a külső, kényszerítő, politikai okok, valamint a szoros összefüggésben lévő financiális nehézségek következményeként.

1945 után ismét egy új szempontok szerint alakuló helyzet jött létre. Tudományos társaságok szűntek meg, az anyagi finanszírozás szempontjai megváltoztak stb. Számos nagy múltú folyóirattól végleg búcsút kellett a szakembereknek venni (pl. Gyógyászat, Budapesti Orvosi Újság, Orvosképzés stb.). A lassanként erőre kapott tudományos életben a Magyar Tudományos Akadémia a természettudományok és az orvostudomány területén is vezető szerepet töltött be. Ezt bizonyítandó indította meg az Acta-kat az 1951–1952-es években, csaknem valamennyi orvostudományi részterületre is. Néhány vezető lap természetesen továbbra is megjelent: az Orvosi Hetilap, az 1938-ban indított Magyar Nőorvosok Lapja, az 1908-ban alapított Fogorvosi Szemle, a Népegészségügy stb. Újabbak is léptek a tájékoztatás szolgálatába: Magyar Belorvosi Archivum (1947), Magyar Sebészet (1948), Ideggyógyászati Szemle (1948). Tuberkulózis és Tüdőbetegségek (1948), Magyar Radiológia (1949), Gyermekgyógyászat (1950), Munkavédelem (1955), Fül- Orr- Gégegyógyászat (1955), Egészségtudomány (1957), Magyar Onkológia (1957), Rheumatológia, Balneológia, Allergológia (1960), Radiológiai Közlemények (1961), Szemészet (1964) stb.2

Az 1990-es évek változásai – társadalmi, politikai, gazdasági – sok tekintetben befolyásolták a tudományos szaksajtó alakulását. Ezek a hatások tartalmi módosulást ugyanúgy eredményeztek, mint a financiális viszonyok miatt sorra megszűnő lapokat. Idővel pedig a szerkesztőségek, kiadók munkájának anyagi háttereként igénybe vehető egyéb pénzügyi lehetőségek (alapítványok, pályázatok, a szponzorálás legváltozatosabb formái) segítségével ismét hosszabb-rövidebb életű időszaki kiadványok jelentek meg. A nagy változást természetesen a világháló használatának robbanásszerű elterjedése hozta. Néhány folyóirat papíralapú megjelentetése ugyan megszűnt, de a nagy múltú, korszerű tudományos értéket közvetítő folyóiratok hagyományos formában való kiadása folyamatos. Számos folyóirat közleményeinek idegen nyelvű (elsősorban angol) tartalmi kivonatát is közli, egyben az írás tartalmát, kifejező tárgyszavakat is megadja több nyelven. Fontos eredmény a több mint másfélszáz éve megjelenő Orvosi Hetilap angol nyelvű változatának közreadása.

A kutatás, a tájékozódás fontos alappillérei a különféle bibliográfiák: a folyamatos tájékoz-tatást szolgáló un. kurrens szakbibliográfiák (az adott időszakban megjelenő kiadványok „naprakész”, többnyire tematikus elrendezésű jegyzéke) és a történeti kutatás elengedhetetlen kiindulópontjai, a retrospektív bibliográfiák (egy bizonyos régmúlt időszakban megjelent, vagy egy adott időszak eseményeit feldolgozó munkák jegyzéke). A kurrens bibliográfiák közül olyan példákat említünk elsőként, amelyek megjelenésük idején a legújabb szakirodalomról tájékoztatták az orvosokat, a mai történeti kutató számára azonban már a múlt feltárásához nyújtanak segítséget. A kolozsvári Orvos-Természettudomány Értesítő 1879–1902 között minden évben közreadta az előző év hazai szakirodalmának jegyzékét, szakrendi csoportosításban, A magyar orvosi szakirodalom …-ban címmel. Időben csaknem közvetlen folytatása a Magyar Orvosi Archivum című lapban, Győry Tibor szerkesztésében megjelentetett Magyar orvosi irodalom című bibliográfia, az 1904–1910 közötti években. Az előzőtől sokban különbözik, legfontosabb ismérve, hogy referáló összeállítás, az egyes szakterületek közleményeit a legjelesebb szakemberek ismertették. Folyóiratcikkeken kívül feldolgozta a könyveket is, jól áttekinthető szakrendszert alkalmazott. 1899–1929-ig jelent meg A hazai orvosirodalom az … évben című bibliográfia, hasonlóan az előzőekhez egy időszaki kiadvány (Magyarország orvosainak évkönyve és címtára) keretén belül. Az önállóan megjelent műveket és a folyóiratok közleményeit egyaránt tartalmazta. Az 1957-től folyamatosan megjelenő Magyar Orvosi Bibliográfiát azért nem hagyhatjuk ki a felsorolásból, mert a különböző orvostudományi szaklapban megjelenő történeti témájú cikk adatait is tartalmazza.

A magyar orvostörténeti kutatások első, máig legnagyobb vállalkozásnak tekinthető „segédlete” Weszprémi István: Succinta medicorum Hungariae et Transylvaniae biographia (Lipcse – Bécs, 1774. 1787) című négykötetes életrajzi gyűjteménye, amely a bemutatott személyek írásainak bibliográfiáját, sőt nem egyszer részletes ismertetését is tartalmazza. Weszprémi István műve kétnyelvű (latin-magyar) változatban is napvilágot látott 1960–1970 között, lehetővé téve a latinul nem, vagy csak kevéssé tudók számára is a használatot. A 19. századból nem tudunk Weszprémihez hasonló feldolgozást említeni. Egy-egy történeti feldolgozás ugyan a históriai elemzés során – szövegen belül, nem elkülönített jegyzék formájában – felsorolja az adott kérdéskör szempontjából fontosnak tartott irodalmat, ún. Rejtett bibliográfia formájában (pl. Fekete Lajos: A magyarországi ragályos és járványos kórok rövid története (Debrecen, 1874.) vagy Demkó Kálmán: A magyar orvosi rend története (Bp., 1894.)). A huszadik század igen gazdag választékát adja a történeti bibliográfiáknak, van közöttük a magyar orvosi irodalom korábban megjelent összes művének feltárására vállalkozó (Győry Tibor: Magyarország orvosi bibliographiája 1472–1899. Bp., 1900.) csakúgy, mint egy-egy orvosi részterület meghatározott időszakban megjelent közleményeinek jegyzéke (Temesváry Rezső: Magyar gynaekologiai bibliographia és repertorium 1900-ig. Bp., 1904. – Zsakó István: Magyar ideg- és elmeorvosi bibliographia 1831–1935. Bp., 1936. – Novák Ernő: A magyar sebészirodalom bibliográfiája 1900–1938. Bp., 1939. – Gortvay György: A magyar kórházügyi szakirodalom bibliográfiája 1887–1937, amely a Magyar Kórház című folyóirat 1939-es évfolyamában jelent meg, – Preisich Kornél: A magyar gyermekgyógyászati irodalom száz éve. Bp., 1950. – Sándor Róbert: A magyar balneológiai irodalom jegyzéke 1900–1956. Bp., 1957. – az orvosképzés történetének feldolgozásához szinte elengedhetetlen fontosságú Réti Endre: Egykori doctori dissertatiók (1772–1848). Bp., 1974.) – Dörnyei Sándor: A magyar orvostörténeti irodalom 1715–1944 című (Piliscsaba -Bp., 2002.) összeállítása már az utóbbi évtized gazdag orvostörténeti kézikönyv irodalmának fontos darabja. A bibliográfia tárgyidőszakának folytatása – az 1945–160 között megjelent orvostörténeti írások jegyzéke – sajátos módon sokkal korábban (1961-ben) jelent meg annak a bibliográfia-sorozatnak tagjaként, amely az 1945–1960 között közreadott orvosi közlemények tematikus összeállítására vállalkozott. 3