Hellászban az első orvosok ugyanúgy varázslók, javasemberek és tudósasszonyok lehettek, mint más kultúrákban, és a tudományos gyógyítás kezdetei is ugyanúgy a valláshoz, a különféle szentélyekhez, templomokhoz kötődtek, mint akár Egyiptomban, akár a Közel-Kelet más országaiban. Görögországban azonban már a Kr. e. 6-5. századra kialakult, elsősorban Apollón és fia, a félisten Aszklépiosz szentélyeiben, főként Knidosz és Kósz szigetén az egyiptomi hatásokat őrző orvosi tudomány, amelynek alapja a megfigyelés, illetve e megfigyelések rögzítése és logikus elemzése volt. A Hippokratészi gyűjtemény néven fennmaradt 52 (más rendszerezés szerint 48 vagy 57) mű, bizonyosan nem egyetlen orvos munkája volt: hippokratikus szemléletű orvosok több generációja hozta létre a Kr. e. 5. és a Kr. e. 1. század között. A hippokratészi munkák azonban hiába születtek főként templomi közösségekben, érdekes módon – és ez volt forradalmian új vonásuk – nem vallási dogmákon, titkos hagyományokon, hanem a görög természetfilozófusok sok tekintetben materialista elméletein alapultak. Ekkoriban születetett meg az a nedvkórtani szisztéma is, amely a következő kétezer évben, legalábbis Európában, meghatározta a gyógyítás gyakorlatát.

A nedvkórtani elméletet a Kr. u. 2. században élt Galénosz munkái alapján az arab Hunain ibn Ishak (9 sz.) öntötte végső formájába. A nedvkórtani elmélet lényege a következő: A világot négy őselem alkotja: a tűz, a víz, a föld és a levegő. A négy őselem keveredéséből jönnek létre a dolgok, élők és élettelenek egyaránt. Az emberi testben ezek az őselemek nedvek alakjában is megjelennek: a levegő nedve a vér (görögül: haima), a tűzé az epe (kholé), a vízé a nyák (phlegma), a földé pedig a fekete epe (melaina kholé). Ezek a nedvek természetesen nem tekinthetők teljesen azonosnak a vérrel, a nyirokkal, vagy az epével – az ereinkben keringő vér például csupán legjellegzetesebb megjelenési formája a „vér” nevű testalkotó nedvnek. A nedvek egyensúlya, a szünkrászia egészséget, egyensúlyuk felborulása pedig, a düszkrászia, betegséget eredményez. A betegségek ezek szerint négy fő osztályba sorolhatók: „véresek”, „epések”, „fekete epések” vagy „nyákosak”. Az orvos dolga az, hogy megállapítsa, melyik nedv a ludas a bajban, illetve az, hogy a nedvek egyensúlyát megtartsa, vagy helyreállítsa. Ezt a célt úgy érheti el, ha csökkenti a túlsúlyba került nedvet, vagy szaporítja a vele ellenkező nedv mennyiségét.

A nedvek elméletét az egyes nedvekre jellemző qualitás-(minőség)-párok (meleg-nedves, meleg-száraz, hideg-nedves, hideg-száraz) teóriája is kiegészítette. A qualitások egyensúlyát – amelyet az egészség föltételének tekintettek – a velük ellentétes minőségek erősítésével, a contraria contrariis (ellentétest az ellentétessel) elvének alkalmazásával igyekeztek elérni.

A teljes szünkrászia, a tökéletes nedvegyensúly és egészség azonban szinte elérhetetlen cél, hiszen minden ember szervezetében, születésétől fogva – ma úgy mondanánk, „genetikusan” – egy-egy nedv uralkodik. Ezért beszélhetünk alkatokról. Az olyan ember, akinek szervezetében a vérből van több a kelleténél, szangvinikus lesz (latinul a vér neve sanguis), akiben viszont az epe teng túl, kolerikus, akiben a fekete epe melankolikus, akiben pedig a nyák van túlsúlyban, flegmatikus lesz egy életen át. Az ember alkata ráadásul nem csak testi tulajdonságait, de lelki hajlamait és érzelmi életét is befolyásolja.

A görög orvosok ennek megfelelően, elsősorban állati és növényi eredetű orvosságokkal, vagy még gyakrabban az életmódot, táplálkozást, mozgást befolyásolva – diététikus módszerekkel – próbálták a nedvek és minőségek rendjét helyreállítani vagy megőrizni. A görög orvoslásban, a sebészet gyermekcipőben járt, ami nem csoda, ha meggondoljuk, hogy a fájdalomcsillapításra, vagy az altatásra kevés volt a lehetőség, és bizony a görögök a hügiénét sem ismerték.

A sebészet fejletlensége adhat magyarázatot arra is, hogy a görögöknél egy-két alexandriai orvos, pl. a tudásszomjában eleven embert is boncoló Hérophilosz vagy Eraszisztratosz próbálkozásai ellenére, nem alakult ki fejlett anatómia. (Ez az oka egyébként annak, hogy bár az orvosi nyelv szavainak többsége görög eredetű, az anatómiai terminusok ma is mind latinok.)

A Kr. e. 4-3. századra már igen magas szintre emelkedett a gyógynövények ismerete. A görög orvos általában a természet három országából, a növények, állatok és ásványok világából szedegette össze orvosságait, amelyekből már nem csak az egyneműeket ismerte. Olyan, rendkívül sikeres összetett gyógyszereket készítettek ekkoriban, amelyek évezredekig használatban maradtak. Ilyesféle orvosság volt a Mithridatész, pontoszi uralkodóról elnevezett Mithridatum nevű ellenméreg, vagy a rejtélyes thériaka, amelyet a magyar népi gyógyászat terjék néven ismer. A görög gyógyszerészeti szerzők közül különösen az anazarbai Dioszkuridész (1. sz.) bizonyult sikeresnek A görög orvosok azt is felismerték, hogy nem gyógyítani, hanem megelőzni érdemes a betegségeket: ennek érdekében sajátos étrendet, tornagyakorlatokat, sőt szexuális technikákat is kidolgoztak. Természetesen az egészséges életmódot csak a szabadok, és közülük is csak a jobb módúak engedhették meg maguknak – sajnos a helyzet azóta sem változott sokat.

A görög medicina kiváló orvosok sorát adta a világnak, köztük az ókor egyik legnagyobb orvosát, a többnyire csupán mások utalásai alapján ismert Dioklész Karüsztioszt (Kr. e. 4. sz.). A nőgyógyászati munkáiról híres, ám más területeken is jelentőset alkotó Szóránoszt (1. sz.), a már említett alexandriai Eraszisztratosz, Hérophiloszt, Ruphosz Epheszioszt (3. sz.), vagy a nagy összegzőt, Galénoszt (2. sz.), aki a hippokratikus és alexandriai eredményeket próbálta egységes rendszerré alakítani, s akinek munkáin később az arab és a nyugat-európai orvostudomány alapult.

A tudományos orvoslás mellett azonban Hellászban a legsötétebb gyógyítással kapcsolatos babonaságok is éltek és virultak. A népi gyógyítók, kenőcsárusok, gyökérszakértők, kuruzslók tömege mellett viszonylag alacsony lehetett a tanult orvosok száma. Az ókor folyamán ugyanis sehol nem létezett sem szervezett orvosképzés, sem államilag ellenőrzött gyógyítói engedély (az állami egészségügy fogalmát sem a görög, sem a római társadalom nem ismerte). A nők betegségeivel, a szülés levezetésével, illetve a fogamzásgátló és abortív szerek előállításával elsősorban a bábák, maiák, foglalkoztak. Virágzott Hellászban a templomi gyógyturizmus és az evvel összekapcsolt álomkúra intézménye is: az Apollón- és Aszklépiosz-szentélyeket felkeresőkkel igen gyakran álmukban közölte az istenség a teendőket, vagy a szentély papjai az elmesélt álmokat értelmezve döntöttek a kezelés módjáról. A görögök azonban előszeretettel alkalmaztak ráolvasásokat, amuletteket, nyak köré kötözendő, varázshatalmú periaptonokat és gyűrűket, gyakran folyamodtak fekete mágiához és elhárító vagy bűvölő varázslathoz is – minderről számtalan szöveg, régészeti lelet, felirat tanúskodik.

A görög orvostudomány központja a Kr. e. 3. századtól a Nagy Sándor által alapított Alexandria lett. Alexandriában a különféle kultúrák, nyelvek, népek, hagyományok találkozása, és nem utolsó sorban a sok jómódú páciens az orvoslás soha addig nem látott fejlődését tette lehetővé. Itt kezdődött az a specializáció, az orvostudomány szakmákra bomlása, amelynek mindmáig isszuk a levét, és itt jelent meg a színen az igazán jól kereső – és pénzéhes – orvos alakja is, amelyet már a korabeli komédiák is kifiguráztak. Itt kezdett továbbá vagyonilag is tagozódni, kasztosodni az orvostársadalom. (Alexandriában nem csak férfi, hanem női orvosok is működtek már.) Mikor a 7. században Alexandriát az arabok meghódították, a továbbra is itt működő görög orvosoktól vették át azt a tudást, amelyet majd évszázadokkal később Európának visszaadtak. De a még a 14. századig virágzó bizánci orvostudomány is Alexandria örökségére alapozta saját gyógyító gyakorlatát.