A római orvostudomány három nagy korszaka különböztethető meg: az első nagyjából a Kr. e. 2. század elejéig tartott – ez a latin népi gyógyászat, illetve a gyógyító kultuszok kora. Adataink e kor gyógyítására vonatkozóan jobbára közvetettek. A második periódus a görög tudomány megjelenésétől nagyjából a Kr. u. 2. századig terjed: e korszakra a népi gyógymódok és a kultuszok továbbélte mellett a hellénisztikus – csúcspontját Galénoszban és követőiben elérő – görög orvostudomány egyeduralma, illetve elsősorban a hadsereget, hügiénét és a gyógyítók hierarchiáját érintő szervezeti fejlődésjellemző. A harmadik korszakot a kereszténység térhódítása és az archiatratus intézményének kiépülése különbözteti meg az előzőtől – e korszak valójában már a középkori fejlődés kezdetének tekinthető.

A tudományos orvoslást megteremtő görög orvosok megjelenését Rómában részint a délitáliai, szicíliai gyarmatvárosok elfoglalása, részint pedig Hellász Kr. e. 2. századi meghódítása eredményezte. Lényeges azonban rámutatnunk, hogy görög eredetű gyógyító kultuszok már korábban is léteztek Itáliában. Az Aszklépiosz-Apollón-kultusz római térhódításának kezdetét – amelyről Ovidius is megemlékezik – Kr. e. 280. körülre teszi a hagyomány, noha e kultusznak már előzményei lehettek a Kr. e. 5-4. században is. A görög orvosok megjelenésének első tanúságát viszont csak a Plinius által „ősrégi szerző”-nek, vetustissimus auctor-nak nevezett Cassius Hemina szolgáltatta (Kr. e. 2. sz.). Cassiustól származik a később többek által is elismételt Arkhagatosz-történet is. E szerint Arkhagatosz, Lüszaniasz fia Kr. e. 219-ben érkezett a Városba, ahol tabernát, vagyis boltot, rendelőt nyitott, de szörnyű kezelési eljárásai miatt előbb a carnifex (hóhér) gúnynevet, majd a Városból való kiebrudalást érdemelte ki. Arkhagatosz volt valószínűleg az első iskolázott görög orvos Rómában – ezért maradhatott fönn dicstelen neve. Mély benyomást tehetett a rómaiakra, mert a görög orvosok később is igen nehezen vívtak ki megbecsülést körükben.

Az első görög orvosokkal kapcsolatos szövegek súlyos ellenérzésekről tanúskodnak. Cato például kemény vádakkal, illeti őket: Összeesküdtek, hogy orvos tudományukkal minden barbárt kipusztítanak.” Az orvosellenesség persze nemcsak a rómaiakra, és nemcsak e korra volt jellemző, ám a rómaiak gyűlölete nem volt mindennapos. Plinius, aki maga sem volt járatlan a medicinában, szinte sistereg a gyűlölettől: „Nincs nagyobb csapás, mint az orvostudomány” „Az orvoslás a tudomány rémítő kiárusítása.” „Mi lehet az orvoslásnál mérgezőbb, s mi lehet ártalmasabb a végrendeletek tekintetében?” „Aki ezek közt jól jártatja a száját, a nyilvánvalóan rögtön élet és halál urának képzeli magát.”

Még a liberális Cicero is csak a jóindulatú lenézéség jut, ha az orvoslásról szól. Az orvossal szemben érzett ellenszenv idegengyűlölettel is párosul: a parvenü bevándorló orvos gyors anyagi és társadalmi emelkedése felháborította a rómaiakat, nehezen viselhették el, hogy például Augustus háziorvosa, a libertinus, Antonius Musa, egy sikeres kezelés eredményeképpen nemcsak lovagi rangot és óriási honoráriumot, hanem még szobrot is kapott Aszklépiosz szentélyében.

A gyors emelkedés azonban önmagában még nem lett volna elegendő a gyűlölet ilyen fokának kiváltásához, csakhogy az emelkedők igen alacsonyról indultak. A Rómában működő képzett orvosok ugyanis nagyjából a Kr. u. 1. század végéig nagyrészt rabszolgák vagy szabadosok, legjobb esetben pedig polgárjoggal nem rendelkező jövevények voltak. Maga az orvosi státus nem jelentett automatikus társadalmi rangot, hiszen a 3-4. századig sem hivatalos képzés, sem pedig képzettségen alapuló szocializáció nem létezett.