Az orvosok beilleszkedését az is gátolta, hogy Rómának voltaképpen sosem volt központilag irányított egészségügye. Az egészségüggyel kapcsolatos kérdéseket a római jog a magánjog felől, közelítette meg, a mai értelemben vett közegészségügyi intézkedések pedig a higiéné védelmében, vagy köz munkák (építkezés, csatornázás), illetve a járványok melléktermékeként születtek. A római szemlélet ráadásul nem a betegellátást, hanem az egészségesek védelmét részesítette előnyben: az állam a „civil szférában” ezért nem is alkalma zott orvost vagy egyéb egészségügyi személyzetet. Az egészségügyi képzés államosítási kísérlete is csak a késő csá szárkor fejleménye. Nero Gymnasiuma vagy Hadrianus Athenaeuma csak egyebek közt foglalkozott orvosképzéssel. Az első, kizárólag orvosokat képző állami intézmény csak Alexander Severus (222–234) alatt létesült. A 2. századig a képzés (filozófiai) magániskolákban folyt vagy egy -egy jelentősebb mester oktatott magán tanítványokat. Egészségügyi szervezetekről e korban szintén nem beszélhetünk. Csak a hadsereg és a gladiátoriskolák némelyike rendelkezett effélével (például Galénosz is egy ilyenben, kezdte pályáját), itt jelent meg első ízben az alkalmazott orvos, az egészségügyi tisztviselő orvos intézménye, és a hadsereg találta ki az egészségügyi üdültetés és a szűrővizsgálat azóta oly ismerőssé vált fogalmát is. (A közegészségügy, higiéné, csatornaügy tisztviselői azonban Rómában továbbra sem orvosok voltak!) A római kórház – eltekintve a mai hasonló intézményekre leginkább emlékeztető katonai kórházaktól – szintén sajátos funkciót töltött be, hiszen – amellett, hogy többnyire szentélyekhez kötődött – elsősorban nem a betegek gyógyítását, hanem elkülönítését és így az egészségesek védelmét szolgálta. A Columella vagy a Celsus által emlegetett valetudinariumok pedig inkább csak a mai honvédségi „gyengélkedőkre” emlékeztettek: képzett orvosok ezekben sem működtek, a kezelést kezdetben a pater familias, később segédszemélyzet végezte, s a „beteganyag” is többnyire rabszolgákból állt. A mai kórház őse csupán a birodalom keleti felében jelenik meg a kereszténység évszázadaiban: a xeno dokhium-hospitale típusú, szegénygondozási feladatokat is ellátó, s egyértelműen a keresztény valláshoz kötődő intézmények formájában. Csak a késő császárkor (3–5. század) vívmánya azoknak a város-egészségügyi szervezeteknek – valószínűleg spontán – kiépülése is, amelyek utóbb a középkori egészségügyben játszottak fontos szerepe (archiatratus, collegiumok, orvoscéh ek kezdeményei).