A racionális felfogás szerint a betegségeknek előbb az okát kell földeríteni, csak ezután kezelhető a baj (kauzális, etiologikus, patogenetikus kezelés). Az empirikus irány viszont az okok meg ismerését részint lehetetlennek, részint az esetek egyedisége miatt értelmetlennek tartotta és úgynevezett szimptomatikus (tüneti) kezelést alkalmazott előszeretettel. A metodizmus (methodosz – ’középút’) Celsus leírása szerint a két irányzat közti középutat jelentette, hiszen elméletet alkotott ugyan, de ez csak a terápiára szorítkozott. A galénoszi szintézisig (2. század) a római orvostudomány a jelek szerint e két terápiás irányzat, elvrendszer vitájával volt elfoglalva.

A római orvostudomány másik jellegzetessége szintén a terápiával kapcsolatos. A három lehetséges gyógyítási módozat – tudniillik a kézzel (kheirurgia), gyógyszerekkel (farmakeutika) vagy élettevékenységek szabályozásával (diététika) való gyógyítás – egyenlőtlenül jutott szerephez benne. A sebészet és a gyógyszerészet ugyan fejletlennek semmiképp sem volt nevezhető – a császárkorban például már erős szakosodás mutatható ki – de az étkezés, alvás, ürítkezés, szerelmi élet, mozgás szabályozásával, fürdőkkel, hadhajtással, gimnasztikával, táplálékokkal gyógyító diététika uralma az ókor, sőt egészen a középkor végéig egyértelmű maradt. Az ókori diététikus terápia és fogalomrendszer – arab közvetítéssel és rendszerezéssel – a 18. század végéig eleven életet élt Európában.

Az ókorban azonban képzett orvost csak a jobb módúak alkalmazhattak. Többnyire, mint már említettük, a hagyományos népi gyógyítók kezelték tehát az embereket, gyógyszerekkel, terápiával az egészségüzletágban dolgozó kereskedők – unguentarii rhidzotomoi, müropolai, pharmakopolai, pantapolai, aromataii – látták el őket. A népi gyógyászati eljárások a „komoly” tudományos munkákban is jelentős szerepet játszottak.

A római orvostudomány harmadik jellemzője az elmélet szoros kapcsolódása a filozófiához, pontosabban a görög természetfilozófiához. Sajátos módon a keresztény világban tovább elő antik orvosi hagyománynak – a nedvkórtan középkorban már egyed uralkodó rendszerén keresztül – mindvégig sikerült fenntartania kapcsolatát a pogány természetfilozófiával. Az orvostudomány speciális, szinte kivételezett helyzete a középkori oktatásban és gondolkodásban részint éppen ennek a kapcsolatnak köszönhető. A klasszikus – valójában az ókorban soha egyértelműen meg nem fogalmazott, de gyakorlatilag minden orvosi szövegben legalább elemeiben jelen lévő – nedvelmélet (négy nedv, négy minőség, négy elem) kapcsolódásai és variációi s az ezek alapján kombinált terápia) szintén e természetfilozófia terméke volt.

A negyedik s általában figyelmen kívül hagyott jellemző – noha ez voltaképpen a tudományra nem., csupán a gyógyításra vonatkozik – a gyógyító kultuszok, a különféle vallások és hiedelmek kiemelkedően fontos szerepe. Itt nem csupán az aszklépeionokra, gyógyforrásokra vagy az Aelius Aristides által leírt templomi kúra turizmusra gondolunk, hanem arra az általánosnak nevezhető felfogásra, amely szerint a betegségek különféle ártó numenek tevékenysége folytán érik az embert, s e numenek kiengesztelésével, illetve egyéb numenek, esetleg mágikus módszerek segítségével küzdhetők le. (Lásd például Ammianus Marcellinus elbeszélését a Valens császár idején, vagyis a keresztény időkben hasgörcsét ráolvasással gyógyító, s ezért kivégzett ifjúról) Annak, hogy a ránk maradt orvosi tárgyú iro dalomban ennek a szemléletnek aránytalanul kevés nyomát lelhetjük, egy felől nyilván e hagyományt elnyomó, illetve saját kultuszaiba építő kereszténység, illetve iszlám térhódítása az oka. Az ókori görögrómai gyógyítás kultikus-mágikus rétegének jelentőségét másfelől a reneszánsz, majd a felvilágosodás is (előbbi kereszténysége, utóbbi racionalizmusa miatt) természetszerűen kisebbíteni igyekezett, noha a vallások hoz, hiedelmekhez kapcsolódó gyógyít ó kultuszok a mindennapi gyógyító tevékenységben, az ókorban mindvégig fontos szerepet játszottak, bizonyára sokkal fontosabbat is, mint a teljes hippokratikus-galénikus tudomány, valamennyi nagyságával együtt. (Gondoljunk csupán arra, hogy a racionalitásáról és empirizmusáról nevezetes görög orvoslás, két szülőhazájában, Knidoszon és Kószon egyaránt templomokban, kegyhelyeken jött létre.)

Elmondhatjuk, hogy bár az orvosi tudomány magában a Városban soha nem vált igazán honossá, az egészség ügye és az orvostársadalom a birodalom fönnállása alatt mélyreható szerkezeti átalakuláson ment át: Róma számos olyan intézményt hozott létre, amely utóbb az orvosi oktatás, az orvosi rend és az egészségügyi szervezetek kialakulása szempontjából igen fontosnak bizonyult, a görög orvostudománynak pedig lehetőséget adott a fejlődésre, a szintézisre és a továbbélésre.