Diététika. Az arab diététika mindenekelőtt Galénosz Peri trophón dünameón (A táplálékok tulajdonságairól) című könyvén, illetve egyéb hippokratikus és galénikus iratokon alapult. Már Mesue egy külön könyvet szentelt a kérdésnek, Hunain ibn Ishak „Eiszagogé”-jában pedig klasszikus formájában jelenik meg az a hat „res non naturalis” (alvás-ébrenlét, mozgás-pihenés, ürülés-telítődés, étel-ital, levegő, lelki folyamatok), amelynek szabályozásával az egészség fenntartható, s amely később egészen a 19. századig az európai dietétikáknak is alapja lesz.

E szakterület legfontosabb arab könyveit Rhazes (Abú Bakr Muhammad ibn Zakarijjá ar-Razi – 865–930 körül), illetve Szulaiman al-Iszraíli (kb.880– 955) írta. Jelentős Ibn. Zuhr, vagyis Averroes (1126–1198) Kitab al-Adzsdíjja című diététikai és hügiénikai munkája, amely már nem csak a táplálékokkal, hanem egyebek közt a fürdés vagy a szeretkezés egészségtanával is foglalkozik. (Az arab fürdő- és hügiénékultúra – különösen a Cordóbai Kalifátusban – sokkal fejlettebb volt a korabeli nyugatinál. Granadában például a 13. századi lakóházakban olyan vízöblítéses vécék működtek, amilyenek nyugaton csak a múlt század második felében terjedtek el.). A rendkívül kiterjedt arab diététikai irodalom alkotásai közül Európában a legnagyobb hatást mégis Ibn Butlán (11. sz.) Taquím asz-szihha (Az egészség almanachja) című, a helyes életmódról szóló könyve gyakorolta, amely könnyen áttekinthető táblázatokba, s memorizálható versikékbe foglalta a tudnivalókat: Ez a könyv Tacuinum Sanitatis címen, nyugaton is elterjedt, s a salernói regimen-irodalom mintájává vált.

Az arab diététika tehát – hasonlóan az ókori göröghöz – nem pusztán a táplálékokkal, hanem minden olyasmivel is foglalkozott, ami befolyásolhatja az egészséget: tisztasági szabályoktól a szükséges mozgásmennyiségen át egészen addig, hogy milyen legyen a megfelelő fekhely s az a személy, aki a fekhelyet megosztja velünk.

Sebészet. Ami a diététika szempontjából oly hasznosnak bizonyult – a görög hagyomány továbbélte – a sebészet tekintetében hátrányt jelentett. A galénikus és eraszisztratoszi anatómia hiányosságait az arab medicina néhány – pl. a vérkeringés vagy a szem anatómiája terén tett – nagyszerű felfedezés ellenére sem tudta igazán pótolni. Pontos anatómiai tudás híján pedig a sebészet sem léphetett előre, így hát az arab sebészeti könyvek, pl. al-Kirbiljáni (+ 1322), asSirazi (1311), al-Akfani (1348) munkái inkább csak részletkérdésekkel, daganatok, kiütések, törések kezelésével, érvágással foglalkoznak, vagy nagyobb munkák kiegészítő részei. (Lásd Avicenna Kanún-jának sebészeti fejezeteit.). Két jelentősebb sebészeti munkát ismerünk e kultúrkörből az egyik al-Quff (1233–1286) műve, amely a therápiák leírása mellett élettani, anatómiai, pathológiai ismereteket is nyújt, s külön fejezetben foglalkozik a kauterizációval. A másik, ennél fontosabb mű El-Zahraví (Abú l’Kaszím, vagyis Abulkasis 912–961), a cordóbai orvos „Kitab al-Tasrif” című enciklopédiájának 30. fejezete, amely önálló könyvként is megállja helyét, s amelynek fennmaradt példányaihoz újfajta műszereket (pl. szülészeti fogókat, vaginatükröt) ábrázoló, eredeti illusztrációk is tartoznak. Abulkasis könyve tulajdonképpen nagyrészt Paulosz Aigineta, 7. századi bizánci orvos azonos tárgyú könyvének átirata, s három részből áll. Ezek közül az első a kauterizációval, a második érvágással, köpölyözéssel, amputációkkal s különféle műtétekkel, a harmadik pedig a törésekkel és a ficamokkal foglalkozik. Abulkasis szakszerű és a gyakorlatban is rendkívül jól használható műve nyugaton Gerardus Cremonensis fordításában nagy karriert futott be, s a sebészet 16. századi megújulásában is még fontos szerepet játszott. Abulcasis másik, nyugaton szintén nagy népszerűségnek örvendő munkája, a Liber Servitoris (Kb.: Az asszisztens könyve), a sebész és az orvos segédszemélyzetének feladatait ismertette magas színvonalon.

Gyógyszerészet. Az arab gyógyszerészet – akár csak az európai a 17. századig – gondosan elkülönítette az orvosságok tudományának két ágát: az összetett gyógyszerek, illetve az egynemű gyógyanyagok tanát. A gyógyszertan és a gyógyszerészet olyannyira külön állt, hogy egyetlen műben, a legritkább esetben fordult elő egyszerre a kettő. (Avicenna „Kanún”-ja is egymástól igen távol tárgyalja őket.) Az egynemű gyógyanyagok (latinul: simplicia) tanát az arab orvosok inkább a botanika vagy az ásványtan részének tekintették – az igazi orvosi művészet e simplicia eredményes keverésében, vegyítésében és az így nyert orvosságok helyes alkalmazásában állt.

Az arab gyógyszerkönyveket – a görög graphidion ’tanulmányocska’ szó alapján – aqrabádín-nak nevezték. A gyógyszereket – Galénoszt követve – vagy a beteg testrészek, szervek sorrendje, vagy pedig a gyógyszerek típusai szerint rendszerezték. Ez utóbbi felosztás általában a gyógyszerállagán, vagy alkalmazási módján alapult. Tartalmukban ezek a gyógyszerkönyvek szinte kivétel nélkül Galénosznak De compositione medicamentorum címen ismert munkáját utánozták, mégpedig meglehetős szolgaian. A gyógyszerkönyvszerzők közül említésre méltó Tabari (810–855), al-Kindi (+ 870 körül), ibn Zaid (9.sz.), Rhazes, al-Madzsúszi (10.sz.), ibn at-Tilmid (+ 1165). A legjelentősebb arab gyógyszerészeti tankönyv Mesue (Juhanna ibn Maszavaih) neve alatt maradt fönn – ám csak latin fordításban, úgyhogy eredete az óta is vita tárgya. Az arab gyógyszerkönyvek egyébként mértékegységül – sokszor nehezen azonosítható alakban és néven ugyan – de a bizánci görög mértékegységeket használták.

Az összetett gyógyszerek (latinul: compositiones vagy composita) irodalmának sajátos műfaját képezte a parfüm-irodalom. Ez a műfaj is görög gyökerű – a Kr. e. 4. századi Theophrasztosz írta az első ismert traktátust az illatszerekről – ám a Közel-Kelet világában, ahol az illatoknak oly nagy a szerepük, a műfaj új jelentőséget nyert. A legkorábbi parfüm-könyvet egy bizonyos Ibrahim al-Mahdi írta, aki 839-ben hunyt el Szamarrában.

A compositiones irodalmának másik igen gazdag alműfaja a toxikológia, a méregtan és ellenméregtan volt. Több obskúrus görög méregtani munka fordítása keringett közkézen (Andromakhosz, Mithridatész, az Epheszoszi Rufus és Pszeudo-Galénosz különféle állítólagos művei), de ismertek voltak keleti munkák is, pl. Sánák vagy Csanakja talán indiai eredetű és sokat idézett Méregkönyve. A fent említett gyógyszerészeti művek is tartalmaztak általában toxikológiai részt – ezekben, a fejezetekben az eredeti arab receptek gyakoribbak, mint egyébként – s szinte nem akadt nevesebb arab orvos, aki ne szentelt volna legalább egy rövid írást a témának.

Itt kell megjegyeznünk, hogy a arab orvostudomány fő „ágai” mellett, rendkívül fejlett specialitások is léteztek már ekkoriban. Az arab világban különösen a szemészet, a pszichoszomatika, a szexuálhügiéné, a gyógyszerészet és az orvostörténet fejlődött magas szintre – részletes tárgyalásukra azonban e helyt nincsen módunk.