Ugyanebben az időben természetesen Bizáncban sem szűnt meg az élet. A kor jelentős bizánci orvosainak munkái nyugaton, Itáliában, Provence-ban, Hispániában is ismertek voltak. Közéjük tartozott Meletiosz a fríg szerzetes (9. sz.), aki Nemesziosz mintájára keresztény szellemben írt egy érdekes könyvet az emberi testről. Ugyancsak szerzetes lehetett az a 10. századi, Merkuriosz nevű orvosi író, akinek pulzustana Salernoban is a tananyaghoz tartozott. A magyar történelemből jól ismert Konsztantinosz Porphürogennétosz császár köréhez tartozott Theophanész Nonnosz (10. sz.), aki a teljes orvostudomány kivonatát írta meg bizánci elődjei, Oeibasziosz, Paulus Aegineta, Tralleiszi Alexandrosz és mások nyomán. A polihisztor Mikhaél Pszellosz (11. sz.), a császár nevelője több diététikai és diagnosztikai művet is hagyott hátra. A ő kortársa volt Szimeón Szeth, császári főorvos, aki diététikai tárgyú művét Mkhaél Dukasz császárnak ajánlotta. Nyugaton is nagyra tartották az alexandrai születésű Nikoláosz Mürepszoszt (13. sz.), a Dünamerón című gyógyszerrecept-gyűjtemény összeállítóját (amelyet hamarosan latinra, majd olaszra is lefordítottak), Ioannész Aktuariosz (13. sz.), bizánci császári tanácsos, aki a vizeletről és a diagnosztikáról írt Salernoban is sűrűn forgatott munkákat. Démetriosz Pepagomenosz, pedig solymászati és kutyatenyésztési szakmunkák mellett a köszvényről is írt egy eredeti tanulmányt.