Salerno. Mint azt is, korában is említettük, az arab orvostudomány – Constantinus Africanusnak köszönhetően – részben Dél-Itálián át jutott Európába. A vegyes, görög-olasznormann-arab-zsidó hatás alatt álló Dél-Itália, amely a 13. századig Bizánc névleges fennhatósága alá tartozott, különösen alkalmas volt a kultúrák találkozására, nem véletlen hát, hogy Európa és a történelem első orvosi egyeteme éppen itt, Nápolytól délre, a salernoi öböl partján született meg. A monda szerint Salernót egy keresztény, egy arab, egy görög és egy zsidó tudós alapította: ez a hagyomány is mutatja, hogy az egyetem legalább négy kultúra találkozásának köszönheti létrejöttét. Salerno eleinte nem csak orvosokat képzett, csak a 11. századtól vált profiljává a medicina: a város, a Civitas Hippocratica a normann uralkodók jóvoltából, 12. századtól szinte teljes önállóságot élvezett, amelyet II. Frigyes 1240-es rendelete is megerősített később. Itt alakultak ki az orvosképzés máig érvényes keretei (5 év orvostan egy év gyakorlat), s az egyetem szabadságának bizonyítéka, hogy az előadásokat nők és zsidók is látogathatták. Az oktatás formája a praelectio, a felolvasás és az ókori görög, illetve arab szerzők magyarázata volt. A fő hangsúly továbbra is a diététikán maradt – a leghíresebb salernoi mű, a Regimen Salernitanum c verses munka is diététika volt – de Salerno holdudvarából ismeretesek bonctani munkák (Copho), gyakorlati orvostanok (Practica Bartholomaei), gyógyszerkönyvek (Nicolaus Praepositus) vagy bizánci mintájú vizelettanok és therapeutikák (Platearius, Aegidius Corboliensis) is. Az 1810-ig fennálló Salernoi Egyetem hatása mind az európai orvosképzés, mind pedig az orvosi nyelv szempontjából felbecsülhetetlen, a későbbi európai orvosi egyetemek, Padova, Bologna, Párizs, Montpellier, Oxford, mind Salernót próbálták utánozni. A „nemzeti” orvostudományok első képviselői, pl. az olasz Rolandus de Parma, az angol Robertus Grosseteste, a francia Guilelmus de Congenis, a skandináv Henricus Harpenstraeng mind Salernoban szerezték képzettségüket.

Kolostori medicina. A Benedek-rend alapítása óta (529), különösen pedig a rendek számának 13. századi megszaporodása óta nyugaton egyre több kolostorban végeztek gyógyító tevékenységet. Az – egyébként egyiptomi, közel-keleti eredetű – kolostorok a 6–12. században nem csak az orvostudomány, hanem a gyógyító- és gyógyszerészképzés központjaivá is váltak Már Benedek regulája előírta a betegek gondozását. A kolostori betegellátásnak néhol saját szabályzatai is fennmaradtak, ilyen volt például a bajor Expositio Regulae Hildemari. Mivel a szerzetes-orvosok többnyire csak a gyakorlathoz értettek, a kolostorok orvostörténeti jelentősége főként abban áll, hogy az első kórházak nyugaton ezekben, az intézményekben jelentek meg (infirmariumok, xenodokhiumok, hospitale pauperumok) és itt került sor először szervezett beteggondozásra is. „A kórházakat, vendégházakat gyakran egészítették ki gyógynövénykertek, patikák, fürdők, orvosi „rendelők”. A kolostori könyvtárakban néha orvosi kéziratok is rendelkezésre álltak: a 12. századig ezek szinte kivétel nélkül – gyakran nemzeti nyelvű – recept- vagy gyógynövénykönyvek, olykor ráolvasásokkal, mágikus formulákkal kiegészített. Aurelius, Esculapius, Serranus, Damigeron típusú „fedőneveket” viselő kompilációk, glosszáriumok, vizelet-, pulzus-diagnosztikák, mágikus gyógymódokat ajánló könyvek, vagy gyakran verses formában írt érvágási útmutatók és diététikák voltak. Az első kolostori gyógyszerkönyv kézirata 790-ből származik (Lorsch-i Gyógyszerkönyv). A jellegzetesen kolostori medicina létrehozott azonban színvonalasabb munkákat, pl. Hildegardis von Bingen, a polihisztor apátnő Causae et curae című orvosi kompediumát és Heilmittel címen ismert gyógyanyag a-gyűjteményét, vagy Walafridus Strabo Hortulusát. A kolostori medicina jelentősége azonban nem a tudományos eredményekben, hanem a betegellátás megszervezésében, a gyakorlati orvostan életben tartásában, a kórházak létrehozásában, és bizonyos ókori eljárások népi gyógyászati elterjesztésében állt.

Noha a kolostorokhoz nem törvényszerűen kapcsolódott, itt hívjuk fel a figyelmet a középkori gyógyítás-történet két jellegzetességére, a gyógyító szentek, (pl. Kozma és Damján) a gyógyerejű ereklyék, tárgyak, sírok, szentelmények kultuszára, amely az egész keresztény világban elterjedt. Nyomai mindmáig megtalálhatók, illetve a részben orvosi tanácsokat, recepteket is tartalmazó varázskönyvek (pl. Picatrix), és a „secreta” (titkok) típusú iratok hagyományára, amelyből utóbb különálló természettudományos műfaj, a magia naturalis fejlődött ki, s amely részben szintén arab előzményekre (havassz-irodalom) tekinthet vissza.