Hispánia a 12–13. században élte virágkorát: a kiváló zsidó és arab orvosok mellett ekkoriban alkotott a kor egyik legsokoldalúbb orvosegyénisége, a katalán Arnaldus Villanovanus (megh.: 1311). Szenvedélyesen galénista Hippokratész-kommentárjai mellett egy sor gyógyszerészeti, teológiai, filozófiai, sőt talán alkimista munkát is írt. Főműve a Speculum medicinae, illetve az Aragónia királyához írott Regimen sanitatis című tanácsadó volt. Arabtudása és filozófiai képzettsége folytán Arnaldus nagy szerepet játszott az arab orvostudomány európai elfogadtatásában.

A pestis hatása. A mi középkori orvostörténeti összefoglalásunk, mint jeleztük már, a nagy pestissel zárul. Az 1340-es években Európára törő pestis a kultúra minden területén óriási változásokat eredményezett, az orvostudományra azonban különösen megrázóan hatott. Hatását öt területen fejtette ki: 1. Megteremtette a nemzeti nyelvű tudományos orvosi irodalmakat; 2. Szembesítette a korabeli nyugat orvostudományt teljes tehetetlenségével, így előkészítette a talajt a reneszánsz tudományos forradalma előtt; 3. Megnövelte a tanult orvosok iránti igényt és az orvosokat a városi polgárság soraiba emelte; 4. Olyan súlyos társadalmi, vallási és filozófia következményekkel járt, amelyek közvetve az orvoslás történetére is hatottak; 5. Új műfajt teremtett: a pestis-traktatus 18. századig népszerű műfaját.

Mikor a Fekete Halál első hulláma Itáliára tört, a pestis-traktatus egy csapásra az egyik fő orvosi szakirodalmi műfajjá vált. A sort Gentile da Foligno 1348-es, Dionisio da Colle és Tommaso Garbo 1349-es, illetve Franciscus de Gianellis 1351-es írása nyitotta meg, s a század végéig még számos hasonló munka látott napvilágot (Giovanni de’Donde (1371), Cardo da Milano (1378), Niccoló di Burgo (1382), Pietro Tossignano (1398) stb. művei. A 14–15. sz. fordulóján Bolognában és Padovában a Torrignano és a Santa Sofia orvoscsalád tagjai voltak meghatározóak: Giovanni, Galeazzo és Bartolomeo da Santa Sofia is írt pestis-tanulmányt. Ugyancsak ismert a neves Giovanni da Nato – humanista nevén Aurispa – 1398-ban írott pestis-consiliuma és Michele Savonarola „volgare”, azaz toszkán nyelvű traktátusa is. De a pestisről – ha nem is mind külön műben – megemlékezik írásaiban a kor legtöbb neves olasz orvosa, így Falcucci, Jacopo della Torre, Arquelata, Benzi vagy Antonio Cermisone is.

A pestisirodalom természetesen nem csak Itáliában, hanem más országokban is virágzott ekkoriban. Gondoljunk a párizsi orvoskollégium által 1348-ban kiadott Compendium de epidemia-ra. Valószínűleg első pestistanulmány szerzőjére, a spanyol Jacme d’Agramontra (1348), a német Johannes von Glogau (1372), Bernardus de Francofordia (1381), a cseh Heinrich Ribbenicz (1370), a spanyol Valescus de Taranta (1401), a katalán Johannes Jacobi (1373), az angol Uxio Costoffori (14.-sz. vége). Úgyancsak a cseh, illetve ragúzai – de több szempontból hazánkkal is kapcsolatban álló – Sigismundus Albicus (1400 körül), illetve Squarcialupis de Plumbino (1430 körül) pestistraktátusaira. Mindez azonban csak néhány példa: a Sudhoffs Archiv – XVII/1925 266-272. – kb. 300, 14–15. századi, azonosítható pestistraktátust sorol föl!

Nem szabad azonban elfeledkeznünk az arab világról sem, mégpedig nem csupán az arab – elsősorban andalúz – orvostudomány korabeli fejlettsége és a járvány ottani egyidejű megjelenése miatt, hanem amiatt sem, mert némelyik 14. századi arab pestistraktátus mind formájában, mind mondanivalójában meglepő egyezéseket mutat a nyugati parallelekkel. Így pl. Abi Dzsafar 1348-as pestistanulmánya, sem különbözik sokban – tartalmában, szerkezetében – még Ficino 1478-as írásától sem.

E 14–15. századi pestistraktátusok egyik nagy újdonsága az volt, hogy szerzőik, gyakorlati okokból a nagyközönséghez kívántak szólni bennük: épp ezért gyakran – s ez a kor orvosi irodalmában szokatlan – nemzeti nyelven írták őket. Noha a középkor orvosi szakirodalmára a gyakorlatiasság jellemző, az anyanyelvűség ritka, s inkább csak az orvosi kéziratok alsó rétegére jellemző. Talán nem túl merész hát az a föltételezés, hogy a nemzeti nyelvű, tudományos igényű orvosi irodalmak megszületésében (ez a folyamat a 14. és a 18. század közt ment végbe) a kétségtelenül „demokratikus” pestis is fontos szerepet játszott. A pestis-irodalom másik sajátossága, hogy szorosan kapcsolódik két középkori orvosi műfajhoz, nevezetesen a regimen, illetve a consilium műfajához, mégpedig olyannyira, hogy a legkorábbi pestistraktátusok vagy egyszerű consilium-ok voltak, vagy pedig felépítésükben, megfogalmazásukban, sőt gyakran tartalmukban is az európai ősregiment, a Regimen Salernitanum-ot követték. A korai pestistraktátusokat gyakran nem csak másolták, hanem röpcédula alakjában is terjesztették: így próbálták mind nagyobb közönség számára hozzáférhetővé tenni a benne foglaltakat. A pestisirodalom egyébként nem csak prózai, hanem – éppen a verses regimenek hatására és talán a jobb megjegyezhetőség végett – verses munkákat is felölelt.

A nagy pestisjárvánnyal lassan lezárult az európai orvostörténet középkora. A 15. században alapvető változások következtek be (az orvostudomány válsága, nemzeti nyelvű orvosi irodalmak kialakulása, a bizánci tudósok Európába menekülése, a felfedezések megindulása, nyomtatás megjelenése, az antik örökség filológiai feldolgozása. Az anatómia fejlődése, neoplatonikus elméletek terjedése stb.). Ezek alapjában változtatták meg az orvostudomány szemléletét és ismeretanyagát, és amelyek megalapozták azt a 16. és 19. századi fejlődést, amely mai egészségügyünk és tudományunk, illetve medicina-szemléletünk kialakulásához vezetett.