Az orvostörténeti szakirodalom Daniel Le Clerc (1652–1728) francia orvost tekinti az orvostörténelem, mint új szaktudomány megalapozójának. A Genfben élt Le Clerc 1704-ben jelentette meg nyomtatásban a Histoire de la medicine című alapvető munkáját, amelyben az orvostudomány fejlődését koronként és vallásonként tárgyalta, összefüggéseket keresett az orvosi és politikai történelem kapcsolataira. Figyelmen kívül hagyta a távoli népek és más földrészek orvosi kultúráját, csak az európai és közel-keleti területek medicináját vizsgálja, összhangot teremtve az ókori népek gyógyítási kultúrája, az arab és a keresztény orvostudomány között. Le Clerc hatására sorra jelentek meg az anatómia és a sebészet fejlődését feltáró feldolgozások, megindult az egyetemi orvosképzés kutatása, bár az első „orvostörténészek” még izoláltan fejtették ki tevékenységüket. Azonban a 18. század végére kialakultak az orvostörténelem művelésének első „központjai”, elsősorban a francia és német egyetemi városokban. Itt kell említenünk Albrecht Haller Artis medicae princeps (Lausannae, 1772) című munkáját, amelyben a kiváló orvos saját koráig áttekinti azon orvosokat, akik a legtöbbet tettek a medicina fejlődéséért. Az új szaktudomány megerősödését jelentette, hogy 1795-ben a párizsi egyetem orvosi karán a kötelező tantárgyak sorába iktatták be az orvostörténelmet. Igaz, az orvostörténeti tanszéket csak 1819-ben szervezték meg, de addigra már Európa több egyetemén siker koronázta az orvostörténelem oktatásáért és a tanszékek megszervezéséért indított törekvéseket. A pesti egyetem – jó két évtizedes lemaradással – csak 1836-ban iktatta be a rendkívüli tárgyak sorába az orvostörténelmet. Előadói előbb rendkívüli, később magántanárok voltak, a tanszék felállítására soha nem került sor.

A 19. században a francia, az olasz és a német orvostörténeti iskolák gyakoroltak hatást az európai orvostörténeti kutatásokra. A francia és az olasz iskola főleg az ókori és a keresztény medicina ismeretanyagát vizsgálta, kritikai kiadásban jelentette meg Hippokratész, Galénosz, Plinius stb. munkáit, behatóan elemezte a középkori kódexek és orvosi kéziratok adatait, de összefoglaló műveket csak az ókor orvostudományáról és saját hazájuk orvosi fejlődéséről jelentettek meg. A francia iskolából Emil Littré (l801–1881), a kiváló Hippokratész-kutató és az ókori görög orvostudomány kiváló szakértője emelkedett ki. Nyomdokain haladt Charles Victor Daremberg (1817–1872), a dijoni, később párizsi egyetemi tanár, az Orvostudomány története című könyvében az addig feltárt ismereteket az indián és hindu gyógyítási ismeretekkel egészítette ki.

A francia iskolához hasonló elveket vallott az olasz orvostörténetírás is: bár a klasszikusok elemzésén túl inkább a kereszténység korai és középkori gyógyító kultúráját kutatták. Salvatore De Renzi (1800–1872), Francesco Puccinatti (1794–1872) és Alfonzo Corradi (1833–1892) munkái alapvetésnek számítanak e területen, kiváló forráskiadványokat jelentettek meg a salernoi iskola kézirataiból, az arab és keresztény orvosok munkásságát már a modern orvostudomány tükrében elemezték.

A magyar és általában Közép-Európa orvostörténetírására leginkább a német orvostörténeti kutatások gyakoroltak hatást. A módszeres és minden adatot külön mérlegelő kutatási stílus a göttingeni egyetemről indult ki. Eugen Baldinger és Friedrich Osiander hatására már a 18–19. század fordulóján majdnem minden német egyetemen foglalkoztak orvostörténelemmel. A német iskolára a pragmatikus feltárási módszer, a történelmi, a didaktikus és a pedagógiai elvek együttes érvényesítése a legjellemzőbb. 1821-ben jelent meg az első egyetemes jellegű összefoglalás. A hallei Kurt Sprengel (1765–1833) öt kötetben – Versuch einer pragmatischen Geschichte der Arzneykunde – felvázolta az orvostudomány fejlődését, amelynek értékét semmivel sem csökkentette a vitalizmussal kapcsolatos elfogultsága sem. A német területen Halle, Berlin, Jéna és Lipcse lett az orvostörténeti kutatás központja, elsősorban Karl Hecker (1796–1861), August Hirsch (1817–1872), Ludwig Choulant (1791– 1861), Karl August Wunderlich (1801–1878) és Heinrich Haeser (1811–1884) jóvoltából, akik részben összefoglaló munkák megírásával, részben forráskiadványok, adattárak közlésével és az oktatás pedagógiai módszereinek kidolgozásával vetették meg végleg az orvostörténelem alapjait hazájukban. Irányt mutattak a további kutatásoknak. E hatásra született meg Bécsben is az orvostörténelem egyetemi előadása és kutatása, amelyek kiemelkedő egyéniségei Theodor Puschmann (1844–1899) és Robert Törply (1856–1947) voltak.

A német orvostörténeti iskola – ide sorolható a bécsi is – nagy erénye, hogy elsőnek teremtette meg a szaktudomány peridikáit: 1790-től Nürnbergben megjelent az Archiv für Geschichte de Arzneykunde, majd Sprengel szerkesztésében a Beitrage zur Geschichte der Arzneykunde című folyóiratok, ezek megszűnése után pedig Breslauban a Janus, ezek nemzetközi jelleggel és közlési lehetőséggel rendelkeztek.1