Bécs a birodalmi tervek megvalósítása közben figyelemmel kísérte a porosz királyság hasonló folyamatait is. Minden kétséget kizárva, az ausztriai jogalkotók a poroszországi forrásokból merítettek. A legfontosabb forrás Frigyes Vilmos brandenburgi választófejedelem (1640–1688) 1685-ben kiadott Medizinaledikt (Orvosi Rendelet) volt, de ezt vették mintának a közép-kelet-európai uralkodók is. Az előbbi Rendeletet fejlesztette tovább I. Frigyes Vilmos porosz király (1713–1740) is. A választófejedelemség 1701-ben porosz királysággá alakult át, amelyben I. Frigyes Vilmos Európa legkorszerűbb államszervezetét hozta létre, amit a kontinens első katonai nagyhatalommá emelte. Az államigazgatás reformja felölelte nemcsak a közigazgatás, hanem a gazdaság, a művelődésügy és az egészségügy területén is teljes átalakulást eredményezett. Első lépésként 1723-ban összevonták a pénzügyi és katonai közigazgatást a Generaldirektorium nevű központi hatóságba, amelynek öt osztálya részben területi, részben szakmai elvek szerint szerveződött. E hivatal alá szervezték a területi közigazgatás hálózatát. A felső és alsó igazgatási szervezet egymás tűkörképe lett.

A következő lépésben – az egészségügyi állapotok rendezése érdekében – 1725-ben kiadták a Medizinaledikt néven (pontosabban a Porosz királyi és Brandenburgi választófejedelmi, általános és átdolgozott Orvoslási Rendtartás) a királyi törvényt. Ez teljes egészben szabályozta az ország közegészségügyét, a szolgáltatásokat, a képzési formákat, az orvosi igazgatás szervezetét, formáit, felügyeleti rendjét, olyan formában, hogy az ezekkel foglalkozó jogszabály ne csak jámbor óhaj, hanem kötelezően végrehajtandó és ellenőrizhető kötelező törvény legyen. Alapelvként itt is jelentkezett, hogy a hatósági orvos a szegényeket, gyermekeket, életveszély esetén mindenkit térítés nélkül köteles ellátni, akár otthonában, akár ilyen célra kialakított kórházban. A többi beteg térítést fizet a szolgáltatásokért. A közigazgatási egységek (városok, területi hatóságok, falvak) kötelesek orvost, sebészt és bábát foglalkoztatni, akik munkájukért fizetést kapnak, ezért kötelesek a szegényeket ingyen, a vagyonnal rendelkezők „ártábla” (taxa) szerint fizetni. Az orvost a díjszabás vonatkozásában az iparűzők csoportjába helyezi, hasonlóan a sebészekhez és patikusokhoz. „Annak érdekében, hogy minden orvos, sebészmester és patikus tudja, hogy az általa végzett sokféle munkáért és gondosságért milyen összeget kérhet és fizettetheti ki magának, és a betegek ne panaszkodhassanak a túlzott megterhelés ellen, megerősíthetjük a már használatban levő taxát.” A rendelethez csatolták a hivatalos árjegyzéket, bár ettől eltérően a gazdagok nagyobb összegeket is fizethettek. A szegénybetegellátásnál a hatóság az orvosnak megtérítette a betegségnél feltüntetett összeget, amelynek fedezetét kincstár biztosította.

Ugyancsak figyelemre méltó, hogy a porosz Rendtartásban szerepel a gyógyítással kapcsolatos (orvos, sebész, bába) személyek, a gyógyszerészek és gyógyszerkészítők, valamint a kuruzslók pontos felsorolása, valamint az, hogy ezek tevékenységét milyen hatóság engedélyezheti, illetve a kuruzslókkal és a vándorgyógyítókkal (pld. Szemgyógyítók, foghúzók stb.) kapcsolatban kik léphetnek fel. Intézkedést hoztak a gyógyszerek elkészítésének módjairól, a hatóságilag engedélyezett készítményeket felsoroló ún. pharmacopeák (gyógyszerkönyvek) szükségességéről, kiadásáról és szakmai ellenőrzéséről is.1