Az előbbi rendtartások megszerkesztésében és megfogalmazásában egyértelműen kimutatható Gerard Van Swieten (1700–1772) szellemi hatása, aki mintának az 1725-ben kiadott porosz Rendtartást tekintette. Teljes szakaszokat vett át az 1753-ban kiadott porosz Orvosi Rendtartásból is, amit később a Birodalmi Rendtartásba is „átemelt.” Van Swieten 1745-ban lett Mária Terézia udvari orvosa, de hatásköre jóval nagyobb lett. Közigazgatási szerepét 1749. február 7-től az uralkodónő azzal hangsúlyozta, hogy az állam képviselőjeként elnökölt az egyetem orvosi karának tanácsában. Később már maga döntött minden egyetemi kinevezésről, személyesen igazolta a külföldről idetért orvosokat, sebészeket, bábákat, 1752-től önállóan járt e az orvosi kar nevében az állami hivatalokban, mellőzve az egyetem tanácsot. Biztos, hogy Van Swietennek döntő szerepe volt előbb a prágai, majd a bécsi orvosi karok megreformálásában, a magyar orvosi kar életre hívásában is. Van Swieten lényegében irányítója lett a Birodalom közegészségügyi és orvosképzési reformjainak, ez érződött a Prágai Rendtartásban is, amikor pontosan meghatározták a prágai Károly Egyetem orvosi karának közigazgatási jogosítványait, később e részt átvették a Birodalmi Rendtartásnak a bécsi egyete3mmel kapcsolatos fejezetébe is. Különben ez a szabályzat sorolta fel pontosan azon végzettségeket, amelyek az orvosi és betegellátásban működhetnek) orvosdoktor, egyetemen végzett sebész, szülészmester, céhen belül kiképzett sebészmester, fürdős, gyógyszerész, hivatalos bába, valamint egy „vegyes” kör: vegyiárú kereskedő, alkimista, párlatkészítő, ékességkészítő, szeszégető, gyógyfüves.

A Birodalmi Rendszabályba az 1755-ben kiadott un. Trieszti Rendszabály, mint Közegészségügyi Alaptörvény került be, amely elsősorban járványügyi szabályzatnak tekinthető, ugyanis a járványügytől független egészségügyi szolgáltatással csak két rövid helyen, és ott is csak az orvosokkal foglalkozó rendelkezések között szerepel. A Trieszti Rendszabály tizenhat fejezete részletesen intézkedik minden járványveszély esetben, az utolsó fejezetben pedig a vesztegintézet orvosának felhatalmazásait sorolja fel. Sok a tapasztalaton nyugvó ismeret (tisztaság, árukezelés, raktárak állapota stb.) található a szabályzatban, ilyen a karantén rendszer elrendelése, biztosítása stb. de a hangsúly a rendészeti feladaton és annak biztosításán volt.

A Birodalmi Rendszabály nemcsak elvi, hanem gyakorlati kérdésekben is intézkedett: az orvosok felügyeleti jogának meghatározása már feltételezi a kórházi és a gyógyszertári rendszert, azokat a lehetőségeket, hogy járvány esetén szükségkórházakat létesítsenek. A beteggondozási intézmények létrehozása nemcsak a területi egységeknek jelentett feladatot, hanem az államnak is, hiszen a hadsereg számára katonai kórházakat, mozgósítható tábori ápolási lehetőségeket és szervezeteket rendel el, amelynek megteremtése az államra várt. Az eltérő anyagi helyzetben levő területi egységek (megyék, városok) nem minden esetben voltak képesek ilyen intézményt teremteni, így ezek is az állam segítségére vártak. A Monarchia zömében katolikus állam volt, így természetes lett a betegápoló szerzetesrendek (férfi és női rendek egyaránt) bevonása és támogatása e feladatkörbe. A szegény és beteggondozásra „szakosodott” szerzetesrendeket éppen a 18. században karolja fel az államhatalom, segíti letelepedésüket, illetve intézményi rendszerük bővítését. A Monarchia szempontjából lényeges lett az Irgalmas Rend jelenléte is, amely már a 17. században megjelent a katolikus német területeken, Lengyelországban és Magyarországban. Igazi sikeres terjeszkedésük éppen a reformokat sürgető királyi hatalomnak köszönhető. 2