A pesti orvosi iskola tagjainak a centralistákkal azonos politikai nézetei tették lehetővé, hogy ők adták a centralisták hiányzó egészségügyi politikáját. A prevención alapuló szociálpolitikai szemlélet könnyen találkozott az egészségügyi prevenciót valló orvosok programjával. Kapcsolatukat erősítette, hogy az Eötvös és a Trefort családoknak előbb Balassa János, halála után Korányi és Markusovszky volt a „háziorvosaik”, viszont nemcsak orvosaik, hanem egészségügyi tanácsadóik is lettek. Talán ennek is köszönhető, hogy Eötvös 1848-ban Balassa Jánost, 1867 után pedig Markusovszky Lajost bízta meg minisztériumában az egyetemi ügyek vezetésével. A centralisták is idegenkedtek az állami beavatkozástól a társadalmi élet különböző területein. Sokáig a társadalmi egyesülés és az öntevékenység alapján – az angol liberalizmus elvei szerint – képzelték el az iskoláztatás és az egészségügy megszervezését. Idegenkedek a elvilágosult abszolutizmus és a jozefinizmus progresszív irányú állami beavatkozásaitól, viszont ők ismerték fel az alkotmányos és a demokratikus állami beavatkozás létjogosultságát a haladás érdekében. Trefort Ágoston mondta ki elsőnek, hogy „közgazdasági fejlődésünk feltétele a közegészség.” Hármas jelszava a „közegészség, közgazdaság, közoktatás” volt, felismerte, hogy a közegészségügy és a közoktatás egyszersmind közgazdasági kérdés, mert meghatározza a termelés legfőbb tényezőjének, az embernek testi és szellemi állapotát. Máskor – Fodor Józsefhez, a kor jelentős közegészségtani szakemberéhez írott levelében – kimondta, hogy a népesedési mozgalomtól függ a „nemzetek politikai és közgazdasági súlya.” A népesedési mozgalom javításának egyik legfőbb feladata a katasztrofális csecsemő- és gyermekhalandóság leküzdése lett.

A kiegyezést követő években a hazai orvostársadalom elsősorban az ország közegészségügyi helyzetének törvényes rendezése, az orvosképzés reformja foglalkoztatta. Elsőnek az egészségügyi-orvosi közigazgatás szervezete formálódott ki, amelynek legfelsőbb szervezője a Belügyminisztérium egészségügyi és kórházi alapellátást irányító osztálya lett, a szakmai tanácsadó és javaslattevő, véleményező intézménye az Országos Közegészségügyi Tanács. Az orvostársadalom – a jogalkotás és a magyar egészségügyi ellátás rendezése mellett – saját helyzetének, az állammal való viszonyának tisztázását szorgalmazta. Ez már az orvosképzés reformjának és a közegészségügyi törvény előkészítésének időszakában is élesen előtűnt. Az orvosképzés reformja alapvető változást eredményezett az egyetemi oktatás területén: először is megszüntette a korszerűtlen seborvosképzést. A reform másik lényeges vonatkozása, hogy egységes vizsga és szigorlati rendet épített fel, a képzésbe bekapcsolta a magántanári kart, olyan új tanszékeket és klinikákat létesített, amelyek a korabeli modern orvosi szemléletet tükrözték.

Trefort minisztersége alatt született meg 1876-ban a közegészségügyi törvény, amely az állam legfontosabb feladatai közé emelte a közegészségügyet, egész szervezeti felépítésének létrehozását és ellenőrzését. A törvényalkotók számoltak azzal, hogy az elmaradott közegészségügyi állapotokon csak állami beavatkozással lehetséges változtatni. Bár a törvény a prevenció szellemében mindenre ki akarta terjeszteni a hatalmát, a legnagyobb „hiányossága” abban állt, hogy a törvény szelleme meghaladta a kor hazai lehetőségeit. Viszont sok olyan területnek – például az iparegészségügynek, az iskola egészségügynek, a település egészségügynek – adott kibontakozási teret, amelynek addig még jogi alapjai sem léteztek a magyar közigazgatási gyakorlatban. Azt senki nem vitatta, hogy a törvény az adott terület minden lehetséges vonatkozását felölelte, kialakította a szakmai igazgatás formáit, viszont a felügyelet kérdésében – éppen a korabeli közigazgatás jellegéből fakadóan – ellentmondást képezett. A korabeli kritika is kiemelte, hogy az állam egyik leglényegesebb területét felölető közegészségügy külön szakminisztériumot igényelne, e feladat ne a közigazgatás egész területével foglalkozó Belügyminisztériumhoz kerüljön. Ezt a felügyeletet megosztotta a megyei és a városi törvényhatóságok között, így e fontos terület szakmai tisztviselői (orvosok, gyógyszerészek stb.) az elsőfokú felügyeleti kérdésben nem szakemberek felügyelte alá tartoztak. Emellett a vidéki szakigazgatás tagjait választották, fizetésük nem volt egységes, nem jogosultak nyugdíjra, mint más állami tisztviselők. Ez az ellentmondás lett a kiinduló pontja az érdekvédelmi küzdelmeknek, illetve sok vidéki orvosi állas betöltetlen maradt. A magyar közegészségügyi törvény – beépítve az 1850-es évek gyakorlatát – a lakosság lélekszámához igazította az orvos alkalmazását, ehhez igazodott a beteggondozó intézmények létesítésének rendszere. Igaz, az utóbbihoz kötelező „normát” nem írt elő, de az állami segélyek, kórházépítési alapítványok, és kölcsönök rendszerének megteremtésével szorgalmazta, hogy a városok, a járások saját ellátásuk érdekében emeljenek gyógyintézeteket.

A törvény megszületésének pillanatától sok kritikával illetett magyar közegészségügyi törvény a korabeli Európa legkorszerűbb ilyen jogalkotása lett, alapot nyújtott a felemelkedéshez. A közegészségügyi törvény, az orvosképzés reformja, az infrastruktúra építése megnövelte a hazai orvostársadalom létszámát. Érdekes megfigyelnünk az orvosok számának alakulását: 1876-ban még 2000, 1900-ban 4811, 1914-ben 5850 orvos működött a történeti Magyarországon, de a határozott növekedés ellenére – a hivatalos statisztika szerint is – a szükségesnél közel 500 orvossal kevesebb állt a hazai egészségügy rendelkezésére. A vidéki orvoshiányt nemcsak a városokban működők aránylag nagyobb száma okozta, hanem az is, hogy jelentős számú magyar orvosok működött külföldön. A harmadik orvosi karunk hiányában sokan Bécsben és a környező államok egyetemein tanultak, végzésük után sokan nem tértek haza. Például az 1910. évi statisztika szerint Magyarországon 5192 orvosi oklevéllel rendelkező szakember közül 1159 nyert képesítést Bécsben. 1