A másodfokú közegészségügyi hatóság a vármegyékben az alispán és a törvényhatósági közgyűlés. (A városokban a polgármester és a városi tanács.) Az alispán (polgármester) felügyeleti és intézkedési jogkörrel rendelkezett a közegészségügyi törvénykezések betartása területén. A törvényhatósági közgyűlések (és mellettük működő tanácsadó Közegészségügyi Bizottság) szabályzatalkotási jogkörrel rendelkezett, míg ez adott engedélyt a letelepülő orvosok működésére, meghatározta a közegészségügyi kerületeket stb. Az előbb említett Közegészségügyi Bizottság mindenkori tagja a tiszti főorvos, a megyei fő állatorvos, több hatósági orvos, az itt állomásozó katonai alakulat főorvosa, egy mérnök, építész, gyógyszerész. A vármegyei főorvos a másodfokú közigazgatási hatóság közegészségügyi szakértője is volt, aki az alispán nevében gyakorolja a felügyeleti és igazgatási jogkört a közegészségügy területén.

Az ország közegészségügyének irányítója a belügyminiszter, aki irányító és felügyeleti jogkörét a BM egészségügyi osztályán keresztül gyakorolja, tanácsadó testülete az Országos Közegészségügyi Tanács. Rendeleteket és intézkedéseket ad ki, évente beszámolási kötelezettsége van az országgyűléssel szemben. A törvény lényeges különbséget tett a közegészségügyi és törvényszéki orvosi ügyekben, de ennek tanácsadó szervezetét (az Országos Igazságügyi Orvosi Tanácsot) csak 1891-ben állították fel. Az orvosi gyakorlatot végzettséghez kötötte, a működésre az engedélyt az elsőfokú hatóság javaslatára a másodfokú hatóság adhatta meg. A XIV. tc. értelmében minden város vagy település 6000 lakosig 1 orvost köteles tartani, a kisebb települések közösen is alkalmazhatnak körorvost. A községi körorvosok (hatósági orvosok) díjazás ellenében kezelik a lakosságot, a szegényeket ingyen, de ennek költségeit a törvényhatóságok megtérítik. Köteles a járványok megelőzésére és elhárítására intézkedéseket tenni, ellátja az orvos rendőri vizsgálatokat, a halottkémlelést, figyelemmel kíséri az adott körzet közegészségügyi állapotait, felügyel a rendelkezések betartására. Felettese a járási orvos, aki hasonló, de nagyobb területen, feladatkörökkel és jogokkal rendelkezik, fegyelmi elöljárója a községi-körorvosoknak. Minden 1500 lakos után egy vizsgáztatott bábát kellett alkalmazni, aki az elsőfokú közegészségügyi hatóság fegyelmi és felügyeleti körébe tartozott.

A kórházak és gyógyintézetek létesítése belügyminiszteri engedélyhez kötődött, aki egyben az ország összes kórházának felügyelője volt, de felügyeleti jogát átruházta a másodfokú és országos egészségügyi hatóságokra, akiknek kötelessége lett a XIV. tc. foglalt kórházakra vonatkozó rendszabályok (illetve külön kiadott rendeletek) betartatása. Külön rendeletben szabályozták az elmebeteg-, a gyógyszertári, a temetői ügyeket. Ezt kiterjesztették az ipar- és munkaegészségügyre, a közlekedésre, a vasutakra, a mezőgazdasági tevékenységekre is, bár más tárcákkal kapcsolatos ügyekben a belügyminiszter az adott szakterület miniszterével közösen rendelkezett. A törvényt nemcsak az igazgatás, hanem a megelőzés gondolata is irányította, kerettörvény volt, amely olyan kérdésekkel is foglalkozott, amelyek éppen kialakulóban voltak. Továbbra is tisztázatlan maradt az orvos-állam viszonya, hiszen az orvosok többségét (eltérő fizetéssel) választották, nem kinevezték, így nem köztisztviselők voltak. Az 1880-as években kiépült az ipar- és munkaegészségügy, az 1890-es években az iskola-egészségügy szervezete, a 1900-as évek éveiben a gyermekvédelem intézményrendszere, ami az 1876. évi XIC. tc. 1908. évi (XXXVIII. Tc.) módosítását jelentette. Ez egyes rendelkezéseket korszerűsített, kiegészített és az 1876–1907 között hozott intézkedéseket építette be az egységes közegészségügyi törvény keretei közé. Az 1908. évi módosítás újból rendezte az elsőfokú közegészségügyi hatóság feladatkörét, illetményeit, kimondva azt, hogy a hatósági orvosok állami alkalmazottak, nyugdíjképes köztisztviselők. A törvény az orvostartás lélekszámát 5000 főben jelölte meg, valamint a községek a lélekszámtól függetlenül kötelesek lettek okleveles bábát fogadni, akire rábízták a gyermekvédelmi feladatokat, az anya- és csecsemővédelmet. A törvény ideális állapotoknak megfelelő helyzetet kívánt teremteni, amelyhez igazodni kellett az orvosképzésnek, a bábaképzésnek, az ápolónőképzésnek stb. Az orvosképzés felgyorsulását jelentette az 1872. évi rendelkezés, amely Kolozsvárott orvoskart létesített, a hallgatói létszám megemelésével jelentősen növekedett a hazai orvosok létszáma. Viszont a városokban mindig az igényeket meghaladó létszámban éltek orvosok, míg vidéken jelentős orvoshiány mutatkozott. 1890ben a vidéki körorvosi és hatósági orvosok száma közepesnek volt mondható, a hatósági orvosi állások mintegy 40%-a betöltetlen maradt. 1896-ban 35%, 1900-ban 33%, 1905ben 30%-a betöltetlen volt. Az orvostartás alsó határának leszállítása nem hozott lényeges változást, hiszen 1909-ben a betöltetlen vidéki állások 34%-os arányt mutattak. Az orvoshiányt úgy pótolták, hogy a községi orvosok még körorvosi feladatkört is vállaltak, tették azért is, hiszen a biztosítási rendszer fejletlensége miatt vidéken az orvosok komoly megélhetési gondokkal küzdöttek, sőt az 1900-as évektől ők vállalkoztak elsőként a biztosítótársasági orvosi feladatkörökre.1

Az első világháborút lezáró polgári demokratikus forradalom és a Tanácsköztársaság egészségügyi igazgatása lényegében nem változtatott az 1876-ban kialakult szakigazgatási formán, bár az 1918. évi IV. sz. néptörvény kimondta a Munkaügyi és Népjóléti Minisztérium felállítását. A törvény szerint: „…a munkaügyi és népjóléti miniszter hatáskörébe tartozik a munkaügy egész terjedelmében az összes termelési és foglalkozási ágakra nézve, továbbá a munkásbiztosítás és általában a kisebb jövedelmű néposztályok biztosítási ügye, a közsegélyezés ügye, a hadigondozás, nevezetesen a rokkantak, a hadiárvák és hadiözvegyek gondozása, a munkaügyi és népjóléti statisztika.” A kormány az 1919. január 21-én kelt 6625/1918. M. E. Sz. rendeletével részletesen kialakította az új minisztérium hatásköreit. Viszont az egészségügy teljes közigazgatása, a közegészségügy és az orvosi kérdések továbbra is a Belügyminisztérium feladatkörében maradt, csak a szociálpolitikai vonatkozások kerültek az új minisztérium feladatkörébe.

Az új minisztérium 1919. márciusának végéig gyakorlatilag a szervezés szintjéig jutott el, de csak a tervezés szintjéig jutott el az egészségügyi igazgatás reformja, amelynek lényeges vonatkozása: a BM-on belül külön államtitkár foglalkozzon az egészségügy-közegészségügy irányításával, lehetőleg orvos legyen. Terveket készítettek a nép- és munkaegészségügy szélesítésére, előbb az anyagi kereteket kellett ehhez megszervezni. A Tanácsköztársaság egészségügyi-szociális kormányzata az előbb vázolt szerkezetet vette át, ebből kísérelte meg megszervezni az igazgatás alsó-, közép- és felső szintjét. Az Országos Közegészségügyi Tanács feladatkörét az Országos Egészségügyi Tanácsra ruházták át, amely nem a belügyminiszter, hanem a munkaügyi és népjóléti népbiztos tevékenységét és döntéseit segítette. E népbiztosság feladata lett az egészségügy segítése, hiszen általános és ingyenes betegellátást és orvosi-kórházi kezelést biztosítottak mindenkinek. Elég ellentmondásos helyzet alakult ki: a betegellátás általános kérdéseivel a Munka- és Népjóléti Népbiztosság, az egészségügyi közigazgatással viszont a Belügyi Népbiztosság foglalkozott. Ezt az ellentmondást volt hivatott feloldani az 1919. július 1-jével megalakult Népjóléti és Közegészségügyi Népbiztosság, amely az egészségügy, a közegészségügy, a betegellátás és biztosítás egész területére kapott felhatalmazást, ennek rendelték alá az első- és másodfokú egészségügyi hatóságokat, ez irányította volna országosan a megelőző és végrehajtó tevékenységet, sőt ide csatolták a szakmai képzés (orvosképzés) területét is. Valójában a tervezés és a szervezés szintjén mozgott a Munkaügyi és Közegészségügyi Népbiztosság felállítása, amikor megbukott a Tanácsköztársaság. A látványos és sokáig „iránymutatónak” tartott intézkedések valóban egy önálló minisztérium, a más tárcáktól átvett és függetlenített szakigazgatás lehetőségét vázolta fel, de a négy hónap idő túl rövid volt ahhoz, hogy a látványos rendelkezéseket nemhogy végrehajtani, de kellő módon előkészíteni lehetett volna.

A Tanácsköztársaság bukása után működött elismert (vagy el nem ismert) kormányok az egészségügyi kormányzást elválasztották a Belügyminisztériumtól, 1919. december 7-én előbb a Népegészségügyi Minisztériumhoz, majd 1920. évi I. tc. szerint a Népjóléti és Munkaügyi Minisztérium hatáskörébe utalta. Ez utóbbi 1932-ig működött, a nagy gazdasági válság idején – takarékossági problémákra hivatkozva – feladatkörét ismét a Belügyminisztériumhoz csoportosították, gyakorlatilag visszaállították az 1876. évi állapotokat. Az 1920. évi I. sz. tc., a Népjóléti és Munkaügyi Minisztériumhoz csatolta a kereskedelemügyi, a pénzügy és földművelésügyi minisztériumból a munkásbiztosítást, a Miniszterelnökségtől a hadigondozást, a Belügyminisztériumból az egészségügyi igazgatást és a gyermekvédelmet. Ugyancsak idekerült a Honvédelmi Minisztériumtól a nem hivatásos állomány (hadirokkantak, hadiözvegyek és árvák) ellátását, a Belügyminisztériumtól a közjóléti és alapítványi ügyeket, az Igazságügyi Minisztériumból a lakásügyet és menekültügyet, 1921-ben pedig ide csatolták az Országos Tisztviselői Betegsegélyező Alapot (OTBA), 1922-ben viszont a mezőgazdasági munkások biztosításának kérdéseit ismét a Földművelésügyi Minisztérium hatáskörébe helyezték vissza. A minisztérium felső és az alsó szintekig irányítója lett az egészségügynek, egy tárcán belül kezelte a szociálpolitikát.2

A minisztériumon belül az egészségügyet (egyben az orvosi szakigazgatást is) Fáy András, Scholtz Kornél, végül (1924-től) Johann Béla államtitkár vezette. Már 1887-től a tisztiorvosoknak ún. Tisztiorvosi vizsgát kellett tenni, csak így lehettek, illetve ilyen képesítéssel lehettek az egészségügyi közigazgatás másodfokú hatósági vezetői. 1922-ben Fáy András államtitkár felállíttatta az ország négy közegészségügyi felügyelőségét, a másod- és elsőfokú igazgatási hatóságoknál külön részlegek foglalkoztak a köz- és járványügy kérdéseivel. A kerületi közegészségügyi felügyelőségek hatáskörébe került a közegészségügy irányítása, a járványügy ellenőrzése, a helyi intézkedések megtétele. Kormányprogram foglalkozott a hazai kórházügy átszervezésével, a területi elcsatolások miatt beállt kórházi ágylétszám pótlására, a kórházügy területén tapasztalható aránytalanságok és hiányok helyreállítására. Ennek keretében új megyei kórházakat emeltek, felépítették a debreceni és szegedi klinikai telepeket, megszervezték a pécsi orvosi kar betegellátási infrastruktúráját. Jelentős intézkedések születtek az iskolaegészségügy kiépítésére, a gyermekvédelem fejlesztésére, a szanatóriumi rendszer kiépítésére, a biztosítási rendszer kiterjesztésére, az ipar- és munkaegészségügy törvényes és gyakorlati rendszerének kiterjesztése. A központi irányító és végrehajtó minisztériumon belül általános szakigazgatási osztályok foglalkoztak az egyes területekkel, amelyeknek vetülete megtalálható volt a másod- és elsőfokú egészségügyi hivatalokban. Ugyanakkor lépések történtek a minisztérium keretein kívül szervezett, de annak alárendeltségében működő intézmények felállítására is, amelyek a hivatali ügyintézés megkötöttségei nélkül közvetlenül irányították és ellenőrizték a rájuk bízott szakterületeket. Ez az intézmény az 1925. évi XXXI. tc. által létrehozott Országos Közegészségügyi Intézet lett, amelynek alárendeltségében vidéki – területi – állomások működtek. 3

1932-ben a Belügyminisztérium vette át a Népjóléti és Munkaügyi Minisztérium egészségüggyel és szociális gondozással kapcsolatos összes feladatkörét, mint önálló területet államtitkár irányított. A belügyminiszter (illetve a szakmai államtitkár) tevékenységét segítette az Országos Közegészségügyi Tanács, míg a szakmai-etikai kérdések elbírálásában és minősítésére, életre hívták az Országos Orvosi Kamarát (1936), amelynek feladatkörébe tartozott az orvosi nyilvántartás. Kamarai tagság nélkül nem lehetett orvosi gyakorlatot folytatni, magánpraxist kezdeni. A képzés, továbbképzés feladatköre továbbra is a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumhoz tartozott, viszont a szakorvosi vizsga a két tárca közös feladatkörébe tartozott.

1945 tavaszán a második világháború magyarországi harcai következtében szétzilálódott közigazgatás helyreállításának része lett az orvosi-egészségügyi igazgatási ág rendezése is. 1944. december 21-én Debrecenben megalakult az ideiglenes kormány – az ideiglenes nemzetgyűlés döntése értelmében – életre hívta a Népjóléti Minisztériumot a 9/1945. (I. 10.) M. E, rendelettel, amelynek végrehajtása a 335/1945. (II. 17.) M. E, rendelettel történt meg. Az ideiglenes közigazgatással kapcsolatos rendelkezés – 14/1945./4. – ugyan életre hívta a helyi nemzeti tanácsokat, de ezek a korábbi igazgatási egységekre építettek. A Népjóléti Minisztérium felügyelete alá kerültek az orvos-egészségügyi, illetve a közegészségügyi igazgatási szervezetek.

Az egészségügyi kormányzat e rendelkezések végrehajtásával a megyei tiszti főorvosokat bízta meg. A Népjóléti Minisztérium a rendkívüli helyzetre való tekintettel az egészségügyi igazgatás átmeneti decentralizálását rendelte el. Az országot hat egészségügyi felügyelői kerületre (Budapest, Debrecen, Miskolc, Pécs, Győr, Szeged) osztotta fel és minden kerületben a teendők elvégzését egy-egy közegészségügyi főfelügyelőre, bízta, akiknek elsődleges feladata a fertőző-járványos betegségek megelőzése, a járványok leküzdése feltételeinek megteremtése lett. E munkát segítette az 1945. május 5-én újjáalakult Országos Közegészségügyi Tanács is, amely a miniszter tanácsadó szervezeteként működött. 1945. május 10-én a népjóléti miniszter elrendelte, hogy helyi egészségügyi helyzetének rendezése érdekében minden nemzeti tanács – a vármegyei, a városi és községi törvényhatóság mellett alakítsák újjá a közegészségügyi bizottságokat. Elrendelték a háborús károk felmérését, a kormány Budapestre történt áthelyezése után az Országos Közegészségügyi Intézet újjászervezését. A Népjóléti Minisztérium az Újjáépítési Minisztériummal közösen 1946 elején programot dolgozott ki a hazai kórházügy, az egészségügyi ellátás legszükségesebb feltételeinek megteremtésére, erre külföldi – a nemzetközi és más vöröskeresztes szervezetek révén – segítséget vett igénybe. E programhoz tartozott a nyomorenyhítés érdekében külföldi élelmiszer- és gyógyszerszállítmányok behozatala. Az országban jelentős szociálpolitikai intézkedésekre volt szükség, így 1945. március 31-én újból szabályozták a Nép- és Családvédelmi Alap, a Közjóléti Szövetkezetek működését, a nyomorenyhítés céljaira történt felhasználását rendelték el. 1945. május 30-án lépések történtek a nem biztosított személyek társadalombiztosításának megszervezésére, így augusztus 14-én minden munkavállalónak általános biztosítást rendeltek el. A 11200/1945. (XI. 27.) M. E. rendelet általános balesetbiztosítást rendelt el, amelynek költségeit részben az OTI, átmenetileg az állam vállalta magára. A 12350/1945. (XII. 30.) M. E. rendelet bevezette a fertőzés veszélyének kitett egészségügyi személyzet részére a veszélyességi pótlék biztosítását. A 6130/1945. (VI. 6.) M. Ezzel a rendelettel elindították a hazai gyógyszer, kötszer és kórházi felszerelések gyártását, ideiglenesen másoknak is adtak ilyen megbízatást. 1947-ben bővítették a Népjóléti Minisztérium hatáskörét: ide került az iskola-, a sport-, az ipar- és munkaegészségügy teljes területe. A 4980/1948. (IV. 30.) Kormányrendelet pedig egységes mentőszolgálatot állított fel, elrendelte a helyi mentőszervezetek államosítását, a felállított Országos Mentőszolgálat alá vonásukat. A gyermekvédelem érdekében felállították az 1948. augusztus 24-én – az Országos Ifjúság és Gyermekvédelmi Tanácsot, amelynek feladta a Népjóléti Minisztérium ilyen jellegű tevékenységének segítése lett. 1948. november 21-én – a 11630/1948. Korm. rendelet – a fürdőügyet is a Népjóléti Minisztérium feladatkörébe emelték, elrendelték az Országos Fürdőügyi Igazgatóság és az Országos Balneológiai Kutató Intézet megszervezését.

Az országos feladatköröknek a Népjóléti Minisztérium hatáskörébe történő átcsoportosításával egy időben megindult – szovjet mintára – a társadalombiztosítás különböző formáinak megszüntetése, egységes rendszerbe történő megszervezése. Az 1948. évi rendelkezés – a 12380/1948., a 13060/1948., a 3390/1949. stb. – sorra megszüntette az Országos Társadalombiztosító Intézet kivételével az összes biztosító intézetet (MABI, OTBA, MAHART). A vagyonukat államosította, feladatkörüket az OTI-hoz utalta, bár az OTI vagyonát is állami kezelésbe vették, egységes biztosítási rendszert vezettek be, az intézményeiket (kórházak, rendelők, szanatóriumok, beteggondozó szociális intézmények stb.) beépítették az állami egészségügy rendszerébe, 1949–50-ben idekerültek a feloszlatott szerzetesrendek kórházai, szociális intézményei. Az 1947–1949-ben végrehajtott hároméves terv során sikerült a háborús károkat helyreállítani, de az államosítások következtében kialakított egészségügyi ellátási rendszerben a szovjet típusú „mennyiségi” mutatók szerint tették meg intézkedéseiket: a betegágyak számát a kórházi infrastruktúra szempontjainak figyelmen kívül hagyásával látványosan emelték, ami ugyan igazodni látszott az ország lakosságának számához, csupán zsúfoltságot eredményezett. 1949-ben – a tanácsi rendszer bevezetésével – módosították az egészségügyi-közegészségügyi kormányzás formáit: az Országos Közegészségügyi Intézetet a 2820/1949. (III. 26.) kormányrendelettel újjászervezték, de a tanácsi rendszer bevezetésével a tisztiorvosi hivatalokat osztályként besorolták a tanácsokba (községi, járási, megyei, városi, fővárosi), amelyek szakmai elöljárója ugyan a Népjóléti Minisztérium, illetve szakmai szervezetei lettek, segítőjük a területi alapon kiépített közegészségügyi-járványügyi állomások voltak, de az egész igazgatási rendszerre az erős centralizálás volt jellemző. Az intézményrendszerben külön helyet foglaltak el az állami intézmények (magasabb költségvetési tételekkel), míg az intézmények jelentős hányada a megyei tanácsok (városi, járási, fővárosi) kezelésébe került át. A különböző biztosítók államosítása, az egyes feladatköröknek a Népjóléti Minisztériumba kerülése után kialakították az egyes országos intézményeket, így felállították az Országos Munkaegészségügyi Intézetet (1949), az Országos Élelmezéstudományi Intézetet (1950). A biztosítótársaságok államosítása után – az 1949. évi új alkotmányban a munkához, a pihenéshez, a gyógykezeléshez való jogok biztosításával – rendezték a nyugdíjjogosultság és a betegellátás kérdéseit, a nyugdíjat nem a biztosítók, hanem az állam nyújtotta, annak törvényes rendelkezéseit hajtották végre e vonatkozásban is. Az állami költségvetés biztosította azon pénzügyi kereteket, melyek e lehetőségeket biztosították. 1949-ben a Népjóléti Minisztérium feladatkörébe utalták a középszintű egészségügyi szakképzést (nővérképzés, szülésznő-bábaképzést, védőnőképzést stb.). 1949-ben ismét szabályozták az iskola-egészségügyet, amelynek közvetlen irányítását a NM átadta a tanácsi illetékes osztályoknak, csak felső szinten foglalkozott ezzel a kérdéssel. 1950-ban államosították a gyógyszertárakat, ezzel egy időben állami kezelésbe vették a magánkórházakat és beteggondozó intézményeket. A 79/1950. (III. 18.) M. T. Rendelet a Népjóléti Minisztérium felügyelete alá helyezte a gyermekjóléti intézményeket, egyben feloszlatta az Országos Gyermekvédelmi Liga és Gyermekszanatórium Egyesülete. Az üdülők és szanatóriumok államosításával nem minden ilyen jellegű intézmény került a Népjóléti Minisztériumhoz, az egységes – de ágazati szintre bontott – szakszervezeti mozgalommal a szanatóriumok egy része SZOT, másik része a Népjóléti Minisztérium hatáskörébe került.4

Az 1950. 36. tvr. rendelet egységes állami társadalombiztosítást rendelt el, amelyből kimaradt az önmaga után biztosítást nem fizető magánszektor, az 190/1950. (VII. 25.) M. T. felállította az Országos Nyugdíjfolyósító Intézetet, elrendelte az ellátási díjak központi folyósítását az állami költségvetés terhére. A 288/1950. sz. MTE rendelet ugyancsak az egészségügy feladatának nyilvánította a fogyatékosok (siketek, vakok, mozgáskorlátozottak stb.) szakoktatását, a 237/1950. (IX. 17.) M. T. rendelet az állami állatorvosi szolgálatot teljes mértékben elválasztotta az állami egészségügytől.

A MNK Alkotmányának 1950. évi IV. tc. módosítása életre hívta az Egészségügyi Minisztériumot, amely 1951. január 1-jén a Népjóléti Minisztériumból formálódott ki, leszakítva róla a szociálpolitika részlegeit, amelyek az akkor életre hívott Minisztertanácsi Hivatal feladatkörébe, illetve a Munkaügyi Minisztérium referenciájába kerültek. Az Egészségügyi Minisztérium feladatkörét a 30/1951. (I. 31.) MT. rendelettel bővítették, amikor az egyetemek átszervezése következtében önálló egyetemekké szervezték az orvosi karokat (Budapest, Pécs, Szeged, Debrecen), így az orvos- és orvos-továbbképzés, valamint a gyógyszerészképzés az Egészségügyi Minisztérium referenciája lett. 1954-ben visszaadták az Egészségügyi Minisztériumnak a szociális kérdésekkel való foglalkozás ügyét, egyben az egészségügyi statisztikának irányítását, az egészségügyi könyv- és lapkiadás felügyeletét, az igazságügyi orvosi kérdésekkel kapcsolatos állásfoglalást is ide irányították. 1951-ben az Országos Közegészségügyi Tanács helyébe szervezték az Egészségügyi Tudományos Tanácsot, amelynek az egészségüggyel és orvosképzéssel kapcsolatos kérdésekben véleményezési és kezdeményezési joga lett. E bizottság tevékenységét egészítette ki az etikai kérdésekkel foglalkozó másik bizottság, mivel az Egészségügyi Minisztérium felügyeleti körébe tartozott – (Ugyanis 1945-ben feloszlatták az Országos Orvosi Kamarát, melyhez az etikai ügyek mellett az országos orvos-nyilvántartás is tartozott.) – az orvosnyilvántartás és a rendtartás, valamint az etikai ügyek intézése.5

Különös helyzet alakult ki a magángyakorlattal kapcsolatban, a szovjet érdekszférához tartozó országok között egyedül hazánkban maradt meg a magángyakorlat lehetősége, bár az 1950-es években több alkalommal próbálták megszüntetni, de az elhatározás kinyilvánításán kívül más intézkedés nem történt. Viszont az egészségügy területén elnézték – a bérek alacsony színvonala miatt is – az orvosok és egészségügyi szakszemélyzet „borravaló rendszerét”, sőt az 1950-es évek derekán ennek gyakorlata miatt nem változtattak a bérezésen. A szovjet típusú központosított egészségügyi irányítás elsősorban Ratkó Anna (1951–1954) minisztersége alatt érvényesült, akinek nevéhez az első (1951) népszaporodást elősegítő ún. Abortusz-törvény fűződik. A népesség növekedése miatt csak egészen kivételes esetekben engedélyezték a magzatelhajtást, amely ugyan megmutatkozott a születések számának ugrásszerű növekedésében, de ezzel párhuzamosan növekedett az állami gondozott gyermekek száma is. A szakmai irányítás előtérbe kerülését Zsoldos Péter (1954), majd Román József (1955–1956. október 24.) minisztersége jelezte, akik orvosi gyakorlatból kerültek az egészségügy irányításának élére.

1956. október 23-i magyar forradalom és felkelés idején a magyar orvosi és egészségügyi ellátás magas szinten teljesítette kötelességét, maga is a harcok idején komoly személyi veszteségeket szenvedett. 1956. október 25.–1956. október 31. között kormánybiztosként Drexler Miklós – addigi miniszterhelyettes – irányította az egészségügyet, 1956. november 1-jén az átalakított Nagy Imre kormányban Babics Antalt nevezték ki egészségügyi miniszternek, aki valójában el sem foglalta hivatalát. 1956. november 4.–1956. november 18. között ismét Drexler Miklós – mint felmentett kormánybiztos, de kinevezett miniszterhelyettes – irányította az Egészségügyi Minisztériumot. 1956. november 19.–1957. május 15. között Simonovits István, mint kinevezett első miniszterhelyettes állt a minisztérium és a magyar egészségügy élén. 1957–1966 között Doleschall Frigyes irányította – kinevezett miniszterként – az Egészségügyi Minisztériumot. E korszak valójában folytatása volt az 1956 előtti éveknek, bár 1957-ben az általános beteg- és balesetbiztosítást kiterjesztették a mezőgazdasági szövetkezeti tagságra, korlátozott mértékben a magánparasztságra, 1957-ben a kinevezési jog úgy módosult, hogy az Egészségügyi Minisztérium hozzájárulásával lehetett alacsonyabb hatóságoknál orvosi-egészségügyi vezetőt kinevezni. 1959-ben gyorsították az ipar- és üzemegészségügy fejlesztését, az iskola-egészségügy vonatkozásában a körzeti gyermekorvosi hálózatot összekapcsolták a tanintézetek orvosi szolgálatával, kiépült az iskolafogászat, bővítették a gyermekgyógyászati rendelő- és betegellátás intézményeit, a gyermek-gyógyszanatóriumi hálózatot. Az 1960-as években a vidéki közegészségügyi hálózat szakmai hálózatát szervezték át, bár ezek az átszervezések mindig kötődtek az ötéves tervekhez, valójában az adott anyagi lehetőségek mellett a szakmai színvonal és működési szervezettség emelését jelentették. Pozitív eredményként kell elismerni, hogy az 1950-es években világszínvonalon győzte le a hazai orvos- és egészségügy a gyermekbénulási és tbc-járványt, megfelelő színvonalú szanatóriumi hálózatot létesített. A lehetőségeknek és a követelményeknek mindig határt szabott, hogy az egészségügy és szociális gondoskodás egész területe az állami költségvetés „maradékából” részesült, bár az emberek egészségvédelme mindig a hangzatos kormány- és pártprogramok középpontjában állt.

Doleschall Frigyes halála után Szabó Zoltán került az egészségügyi tárca élére (1965–1974), akinek minisztersége idején történt az első kormányprogram a piacgazdálkodás lehetőségeinek, de a szocialista gazdálkodás keretei közötti megteremtésére. A gazdasági élet bizonytalan átszervezésének korszakában ugyan a költségvetés nem. Biztosított a nagyobb pénzügyi lehetőséget az egészségügy területén, de határozott lépések történtek az orvostársadalom belső feszültségeinek feloldására: visszaállították az orvostudományi társaságok működését, nagyobb külföldi szakmai kapcsolatoknak és továbbképzéseknek nyújtottak lehetőséget. Az észszerű takarékossági elvek megvalósításával felszámolni kívánták a szocialista működési formákat, jellemző pazarlást és nemtörődömséget, az intézményi rendszernek lehetővé tették a külső pénzügyi forrásokból történő kiegészítéseket stb. Mindez az alapelveken nem változtatott, bár továbbra is a lehetőségeknek megfelelő színvonalon működött a hazai egészségügy, az 1950-es évek torzulásait magával hordta, ennek következtében – elsősorban a középkáderek vonatkozásában – jelentős lett a pályaelhagyás, jelentős színvonalbeli lemaradás mutatkozott az ellátás technikai színvonalában. Az egészségügy és hatékonyságának fokozása az 1970–1980-as években történt, Schultheisz Emil minisztersége (1974–1985) idején, amikor erőteljes kórházépítési programot hajtottak végre, amelynek során felépültek a váci, a salgótarjáni, a zalaegerszegi, a ceglédi, a kecskeméti stb. kórházak. Megvalósították az integráció elvét, amely az addig egymástól elkülönülve működő kórházi és rendelőintézeti tevékenységet egy szervezeti egységbe egyesítette, reformokat hajtottak végre az orvos- és gyógyszerészképzésben, megteremtették a továbbképzés egyetemi formáját. Az Orvostovábbképző Intézetet Orvostovábbképző Egyetemmé szervezték át, a középkáderképzésnek megvalósították főiskolai szintű formáját stb. A népesség, illetve a népszaporulat emelkedése érdekében 1966-ban ugyan már bevezették a gyermekgondozási segély rendszerét, de ennek továbbépítése és különböző módozatainak kidolgozása az 1970-es években valósult meg. A fejlődésnek az 1980-as évek legelején határt szabtak a magyar gazdaság régóta lappangó bajaiból eredő állandó irányváltozások, az ország gyorsuló eladósodása. Medve László minisztersége idején (1985–1986) az Egészségügyi Minisztériumot Szociális és Egészségügyi Minisztériummá nevezték át, külön reformtitkárságot hívtak életre az egészségügy- és a szociális gondozás területén szükséges reformtervek kidolgozására. Az 1980-as évek végén éles formában tapasztalható volt e terület elmaradása a világszínvonaltól, a tervgazdálkodás következtében keletkezetek szociális feszültségek is. Csehák Judit (1980–1990) minisztersége idején következett be mindaz a válsághelyzet, amely 1989-ben a kerek asztal tárgyalásokhoz vezetett, s 1990-ben – a szabad választások után – a rendszerváltozást eredményezte. 1988-ban az orvos- és a gyógyszerésztársadalomban felerősödött az érdekvédelem, formáinak kialakítására 1989-ben került sor az Orvos- és a Gyógyszerészkamara megalakulásával, a központilag irányított orvostársadalmi közélet új formáinak és fórumainak megalakulásával. Az első szabadon választott országgyűlés módosította a minisztériumok felsorolását, a Szociális és Egészségügyi Minisztérium helyébe a Népjóléti Minisztérium került. Az Antall-kormányban a Népjóléti Minisztérium a KDNP-t képviselő Surján László (1990–1994) miniszter irányítása alá került, amelynek feladata lett a piacgazdálkodás feltételei között működő betegellátás és egészségügyi kormányzás kereteinek kialakítása. Feladata lett a társadalombiztosítás megteremtése, az orvosi és szakmai érdekvédelem összehangolása a kormányzati elvekkel stb. A kórházi ellátás új lehetőségeit jelentette a magán- és alapítványi kórházak működésének engedélyezése, tevékenységük segítése, míg az állami költségvetés kiegészítése érdekében nagyobb lehetőségeket biztosítottak az alapítványi és külföldi segítségeknek. Az önkormányzati rendszer helyreállítása után létrehozták a helyi Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Intézeteket, mint az adott terület (megye, város, önkormányzati egység) közegészségügyének és egészségügyi ellátásának hálózatát, országos szinten megteremtették az országos tisztiorvosi tisztséget. A privatizáció és kárpótlás vonatkozásában az egyházak ismét szabad működési teret kaptak az egészségügy területén, viszont 1950-ben államosított vagyonukat csak ötesztendős programban – egyes vonatkozásokban 10 éves viszonylatban – kaphatták vissza. A kórházi ellátás vonatkozásában jelentős gondot képezett, hogy a tényleges betegellátási ágyak „keveredtek” a krónikus és elfekvő betegek gondozási ágyszámával. Felmérések szerint a 90 ezer betegágy mintegy 25–30%-án krónikus, sokszor szociális gondozást igénylő betegek feküdtek, csökkentve a kórházi ellátás lehetőségeit. Új formák alakultak ki a működtetés pénzügyi vonatkozásaiban: az általános betegbiztosítás csak az aktív keresőkre, az ilyen viszonnyal rendelkezett munkanélküliekre, a nyugdíjasokra és az előbbi kategóriák családtagjaira terjedt ki. A társadalombiztosítás önkormányzati formáinak megteremtése, a biztosítási összegekkel való gazdálkodás, az Országos Társadalombiztosítási Központ által az egészségügy, a betegellátásnak folyósított összegek gyakorlatának kialakulása nem volt zavarmentes, sőt az államnak 600 milliárd forintértékű vagyontárgyat kellett a Társadalombiztosításnak átadni a zavartalan működéshez. (Ebből 1994-ben 340 milliárd forintértékben biztosítottak.) A háziorvosi rendszer megteremtése ezen a társadalombiztosítási elven nyugodott, amely mellett széles teret kapott a magánpraxis, ezzel kapcsolatban felerősödtek az érdekvédelmi mozgalmak. 1993-tól az Országos Orvosi Kamara engedélye és bejegyzése nélkül senki nem folytathat sem, köz- sem magángyakorlatot. Más helyzet alakult ki a gyógyszerésztársadalom érdekvédelmi tevékenységével: lehetőség nyílt a magángyógyszertárak alapítására, amely bizonyos tőke birtoklását jelentette, de nem találtak módot az állami kezelésben levő volt magángyógyszertárak privatizációjára, bár ezek visszavételére (kárpótlási jeggyel) csak okleveles és tőkével rendelkező gyógyszerészeknek volt lehetőségük. A gyógyszertári központok privatizációja, illetve részvénytársasági formában történt átszerveződése 1992-ben már gátat vetett a gyógyszertárak ismét magánkézbe vétele elé. A magyar gyógyszeriparban jelentős szerepet kapott a külföldi tőke, a működő gyógyszergyárak részvénytársasági alapon vagy a külföldi vállalkozó beépülésével tovább tagolódtak, bár átszervezésük rendkívül tőkeigényesnek bizonyult.

Az 1990-es években az egészségügyi kormányzatnak sok gondot jelentett a kuruzslás, illetve a különböző természetgyógyászati eljárás leple alatt jelentkező sarlatanizmus elleni küzdelem. Ezen tevékenység 1989–1990-ig szigorúan tilos volt, a rendszerváltozás időszakában – a politikai szabadságjogok teljes biztosításának következtében – felerősödtek, sőt hihetetlenül népszerűek lettek. A felvilágosításra új szervezetek ugyan még nem alakultak ki, de rendkívül nehéz helyzet teremtődött.6