Az egyetemmel nem rendelkező magyar királyság és Erdély területén Nyugat-Európához képest jóval később jelentkeztek az eredeti orvostörténeti feldolgozások, bár külhonban képesítést nyert magyar orvosok tollából – a 17. századtól – mind gyakrabban jelentek meg orvostörténeti tárgyú disszetációk. Ilyen például Monau (Monavius) Frigyes (1592–1659) Hieronymus Fabricius de Aquapendente-ről és Moller Károly Ottónak (1630–1747)

Hippokratészről írott avatási értekezése. Az előbbiektől lényegesen eltér Jeszenszky (Jessenius) János (1566–1621) Vesaliusról írott könyve, amelyben a már hírnévnek örvendő magyar orvos nemcsak értékeli, hanem Galénosz anatómiájával is összehasonlította Vesalius ismereteit.

A magyar egyetem orvosi karral történt kiegészítéséig (1769) a hazai orvosi szakirodalomban az orvostörténelem az előző évszázadot jellemző módon jelentkezett. Igaz, a már nemzetközi hírnévnek is örvendő német orvostörténeti központokban diplomát szerző magyar medikusok gyakran céltudatosan választják az orvostörténelmet disszertációjuk témájának. Témaválasztásukra jelentős hatást gyakorolt Le Clerc latinra és németre lefordított munkája, amelyre sűrűn hivatkoznak. Kiadási helyeik abból a szempontból érdekesek, hogy ezekben, a városokban körvonalazódott a német orvostörténeti iskola. Enyedi István (1719-ben, Halléban Hippokratésznek a szívről és a keringésről vallott nézeteit választotta témájának, míg 1742-ben ugyancsak itt avatták orvosdoktorrá Csernanszky Sámuelt (1716–1791) az egyiptomi és görög orvostudományról írott disszertációja alapján. Kortársuk, Zágoni Gábor 1764 Göttingenben százada jelentős orvosi felfedezéseit vetette össze értekezésében az ókori orvostudománnyal, mellékelt irodalomjegyzéke orvostörténeti tájékozottságáról tesz tanúbizonyságot.

Az orvostörténeti érdeklődés kiszélesedését jelenti, hogy Ádámi Pál (1739–1791) „Bibliotheca loimica című munkájában a járványtörténettel foglalkozott, míg Chemot Ádám (1739–1789) két kiadványban – alapos történeti bevezetővel – tárgyalta az 1755. és az 1770. évi erdélyi pestisjárványokat, a szakszerű leírásai közben alapos orvostörténeti ismereteket árul el.1

Azonban ezek az orvostörténeti munkák – sok esetben folytatással nem rendelkező próbálgatások – eltörpülnek Weszprémi István (1723–1799) Succinta medicorum Hungariae et Transylvaniae biographia c., négykötetes életrajzi munkája mellett, amely az európai orvostörténetírás szempontjából is kiemelkedő alkotásnak bizonyul, egyben a magyar orvostörténeti kutatás megalapozását is jelenti. Nem e tanulmány feladata Weszprémi munkájának teljes ismertetése, de azt ki kell emelni, hogy a Succinta egyik alapvető forrásává vált az egyetemes orvostörténetírásnak. Valóban a következő két évszázad magyar orvostörténeti kutatóinak írányt mutat, vizsgálódásaikhoz nélkülözhetetlen segédletet ad Hatása alól még a múlt század végén sem szabadultak meg a hazai orvostörténészek, hisz többen Weszprémi munkájának folytatásában látták a magyar orvostörténetí kutatás legfőbb célját.

A 19. század első felében már jól kimutatható a német pragmatikus orvostörténetírás hatása a megjelent – igaz gyér számú – hazai orvostörténeti munkákban. E szempontból elsősorban a pesti egyetemen megvédett orvostörténeti témájú disszertációkat kell említenünk, amelyekben sűrűn hivatkoznak Sprengel, Choulant, Hecker, később Wunderlich, Haeser, Littré és Daremberg könyveire. Általában olyan tárgykörben értekeznek, amelyek már részletesen kidolgozásra kerültek az előbb említett szerzők munkáiban, és csak magyar vonatkozásokkal kellett kiegészíteniük. Viszont a disszetációk megszületésének körülménye sem közömbös, hiszen megírásuk ösztönzője Schöpf-Merei Ágoston, az orvostörténelem első rendkívüli tanára a pesti egyetem orvosi karán (1835). Schöpf-Merei Ágoston 1835-ben a pesti orvosi kartól már nem idegen és nem ismeretlen szakterületen kért engedélyt előadói működésre, hiszen Trnka Vencel a 18. század végén több orvostörténeti témájú tanulmányt írt, könyveiben és előadásaiban szívesen hivatkozott orvostörténeti munkákban. Az első olyan javaslat, amely a magyar orvosi karon e tantárgy bevezetését célozta, 1803-ban hangzott el. Az oktatás reformját előkészítő regnicolaris bizottság 1803. május 17-én a következőket foglalta jegyzőkönyvbe: „A pesti egyetemről kikerült orvosok nincsenek megfelelően kiképezve,így az őt esztendős kiképzési idő nem elegendő.” Ennek során a képzési időt hat évre kívánták felemelni, az első és az utolsó év tananyagába viszont az orvosi enciklopédiát, valamint az orvostan bölcseleti története (succinta historia medicinae philosophica) című tantárgyat akarták beiktatni. A javaslatot végül elvetették, bár azután sem került le a napirendről. 1827-ben – az 1827. évi VIII. tc. végrehajtásának időszakában – Lenhossék Mihály karigazgató 70 oldalas tervezetében javasolta az orvostörténelem (historia pragmatica cum literatura medica) kötelező bevezetését rendes tanárral és tanszékkel együtt. E javaslat még 1843-ban is megvitatásra került, de semmilyen eredmény nem született.

A lassú ügyintézés ellenére mégis – kompromisszumos megoldással – megvalósult az orvostörténelem oktatása: 1835 júliusában Schöpf-Merei Ágoston díjazás nélkül és rendkívüli tanári címmel kérte e tárgy előadását, s ezt 1835. december 12-én elnyerte. Még ez év végén a gyermek- és a női betegségek című tantárgy előadói jogát is kérvényezte, és kész lett volna az utóbbiért az orvostörténelem előadói tanárságáról is lemondani. Schöpf-Merei 1843-ig tartott orvostörténeti előadásokat, amikor megvált rendkívüli tanári tisztségétől. Távozását sikertelenségre hivatkozva kérte, mivel félévenkét 8–10 hallgatónál több nem jelentkezett előadásaira.

Schöpf-Merei Ágoston 1835-ben jelentette meg az Orvosi rendszerek-, gyógymódok-, s némely rokon tárgyakról c., orvostörténeti vonatkozásokkal rendelkező könyvét. Ebben kora modern orvosi ismereteiből kiindulva foglalja össze a 18. század első felétől a medicina fejlődését, részletesen szólt a német, a francia, itáliai és más országok orvoslásáról, érintette kora divatos szakterületeinek ó- és középkori gyökereit, értékelte eredményeit, és kifejtette kételyeit. Bár ez nem kimondottan orvostörténeti feldolgozás, mégis bepillantást enged orvostörténeti szemléletébe. A tanári pályázatához csatolt mellékletben viszont vázolta oknyomozó orvos- és sebészettörténet tanításának tervezetét. Ebben Sprengel és Hecker műveit tekintette követőnek, valamint foglalkozni akart az orvosi szemlélet kialakulásával és változásaival kapcsolatban az orvostudományt befolyásoló más tudományok (fizika, kémia, botanika, állattan stb.) történetével, az orvosi gondolkodás formálódásaival, az egyes orvosi szakterületek kialakulásával.2

Schöpf-Merei Ágostontól az orvostörténelem előadását Stockinger Tamás vette át, kettőjük tanársága alatt írott orvostörténeti témájú disszertációk szerzői közül kiemelkedett Lósy Pálnak (1839) az orvostudomány korszakairól, Elsaas Náthánnak és Détsenyi Lipótnak (1838, 1847) a zsidók orvosi ismereteiről, Cornides Pálnak (1816–1902) a keleti dögvészekről (1846), Adler Hermannak Paracelsusról, Hauke Antalnak A 19. század orvostudományáról szóló értekezése.

Említésre érdemes még az egyetemtől független Peterka József (1768–1825) orvostörténeti munkássága. Bár korban előbb működött, és saját költségén jelentette meg munkáit, mégis itt illik említeni nevét. A pesti, prágai és bécsi orvosi tanulmányai után 1804-ig Halason működött orvosként, 1810-ben latin nyelven jelentette meg Pesten a kiemelkedő orvosokról irott munkáját, amelyben kora ismert orvostörténeti munkáiból általa nagyra értékelt orvosok életrajzi adatait tette közzé. 1824-ben magyar nyelven, Pesten kiadta a mindössze 36 oldal terjedelmű Értekezés az orvosi tudomány kezdetéről, annak díszéről és a polgári társaságba való hasznos befolyásáról (orvosoknak és nem orvosoknak) című könyvecskéjét, amelyben egy ismeretterjesztő orvostörténeti munka megírására tett kísérletet. Élvezetes stílusban, mindenki számára érthető formában vázolta az ó- és középkori medicina fejlődését, részletesen szólt az orvos szerepéről stb.

A meginduló hazai orvostörténeti kutatás mindinkább igényelte a források feltárását, hiszen Weszprémi munkáján kívül alig támaszkodhatott másra, és enélkül összefoglaló jellegű kézikönyvet alig lehetett megírni. Ettől függetlenül a már említett orvosi disszertációk, a különböző folyóiratokban (Orvosi Tár, Történelmi Tár, Ország Tükre stb.) elhelyezett orvostörténeti témájú közlemények egy-egy korszakot, jeles orvosi egyéniség életművét tárták fel. Az egyetemi oktatás területén annyi változás volt, hogy 1848 tavaszán az egyetemi orvosképzés reformtervezetébe felvették az orvostörténelmet a kötelező tárgyak listájára, bár ennek megvalósítására nem került sor. 1851–1856 között napvilágot látott Linzbauer Ferenc (1807–1888) Codex sanitario-medicinalis Hungariae című háromrészes, valójában hét kötetes alapműve, amelyben a pesti egyetem tanára a hazai egészségügy forrásait és orvosi törvényeit gyűjtötte össze, felbecsülhetetlen értékű forrásanyagot adott a kutatók kezébe, kisebb közleményeket jelentetett meg az orvosi kar történetéről, a járványokról és intézménytörténetről a Zeitschrift für Natur- und Heilkunde in Ungarn. című szaklapban.

Az egyre szélesedő orvostörténeti szakirodalom mindinkább igényelte az összefoglaló jellegű magyar orvostörténelem megírását, ami nemcsak a hazai orvostársadalomnak és külföldinek mutatta volna be a magyar fejlődési vonalat, hanem az egyre inkább igényelt egyetemi oktatás tankönyvévé vált volna. A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók 1878. évi találkozóján Poór Imre 100 arannyal jutalmazható pályadíjat tűzött ki Az orvostudomány magyar honbeli fejlődésének története a legrégebbi időktől napjainkig címmel, amelyre nem kész munkát, nyomtatásban még meg nem jelent munkával lehetett pályázni. Az első határidő 1879. augusztus 31. volt, erre az időpontra csak egyetlen munka érkezett be „Nescire, quid antequam natus sis, acciderit, id est, semper esse puerum” jeligével, három kötetben és 9 ábrával. A bírálók – Balogh Bódog, Rózsay József és Halász Géjza egyöntetűen alkalmatlannak találták a munkát, viszont javasolták átdolgozását. A munka szerzője Kovács Imre (1845–1917) fővárosi tisztiorvos volt, aki teljes áttekintést adott a hazai orvosi múltról. A bírálók a második átdolgozás után jónak találták a pályamunkát, csupán azt kifogásolták – ezért sem javasolták továbbra sem kiadásra -, hogy Horváth Mihály magyar történelmi feldolgozásának korszakolását vette mintának, amit nem tartották megfelelőnek a hazai orvostörténelem periodizációjához. Ugyancsak javasolták, hogy egy ilyen nagyságú munkát ne egy szerző készítsen el, hanem többen dolgozzák fel. Egyik szerzőnek az átdolgozott pályamunka elkészítőjét javasolták. A következő években – ismételten meghirdetett pályázatra – egyetlen munka sem érkezett, így 1884-ben a kiírást arra módosították, hogy csak tervezetet kérnek. Erre Purjesz Zsigmond, Kovács Imre és Schuschny Henrik nyújtott be tervezetet, illetve Purjesz a munka elkészítéséhez használható bibliográfiát. Poór afelé hajlott, hogy csak az utolsó két évszázad magyar orvosi fejlődését írják meg, amikor az 1888. évi tátrafüredi vándorgyűlésen elhangzott Demkó Kálmán A közegészségügy városainkban a 15–17. században című előadása. A lőcsei középiskolai tanár addig nem hallott a pályadíjról, de Poór Imre – tekintettel Demkó kiváló publikációira – a pályadíjra, való jelentkezésre biztatta. Feltehetően átadta neki Purjesz javaslatát a pályamunkával kapcsolatban, ami felfedezhető Demkó pályázatában. A Vándorgyűlés Választmánya 1888. október 12-én Demkót kérte fel a pályamunka elkészítésére, lektornak és egyben tanácsadónak Szabó Dénes kolozsvári orvosprofesszort javasolta. Demkó végül Szabó tanácsai alapján készítette el A magyar orvosi rend története című munkát, amit 1894-ben, nyomtatásban is megjelentettek.3