Az 1890-es évektől meggyorsult a városi építkezés, megnövekedtek a különféle urbanizációs beruházások. Budapest építkezéseibe 1890 és 1913 között több mint 1,6 milliárd koronát fektettek be, s 20 év alatt 80 ezer új lakást építettek a fővárosban. A 1900-as éveken kibontakozó agrárkonjunktúra nyomán a falvak hagyományos képe is megváltozott, igaz, lassan. (A szalma- és nádfedeles vályog-, sár- és faházak helyébe a módosabbak cseréptetős tégla- és kőépületeket emeltek, de nem ez volt a jellemző. A népesség 20%-os növekedésével szemben a lakások száma 35%-kal, a lakóhelyiségeké pedig 37,5%-kal növekedett, 1890–1913 között. A lakóházak 79%-a 1910-ben még hagyományos anyagú volt, bár ezek 18%-a tégla vagy kőalapozású volt. A lakóházaknak csak 21%-a épült kőből vagy téglából, 37%-át borította cserép-, pala- vagy bádogtető.)

A kiegyezést követő négy évtizedben Magyarország lakossága 13, 6 millióról 18,3 – Horvátországgal együtt 15, 5 millióról 20, 9 – millióra nőtt. A tényleges szaporodás tehát 5, 4 millió, az átlagos évi növekedés rátája 0,74% volt. A tényleges szaporodás üteme európai viszonylatban eléggé alacsony, bár a népességnövekedés üteme, ha elmaradt is az európai átlagtól, hazai összehasonlításban felgyorsulásnak számított. (A 18. századot és a 19. század elejét nagyarányú termékenység és magas halálozási arány jellemezte, a hosszú távú szaporodás átlag 5 ezrelékes volt.) Amíg az iparosodó európai országokban a demográfiai felgyorsulás hamarabb bekövetkezett, nálunk csak az 1880-as években bontakozott ki. Ebben nemcsak az ország gazdasági elmaradottsága, hanem az 1830–1873 közötti nagy járványok is közrejátszottak. A dualizmus korában következett be a polgárosodás kezdeti szakaszára jellemző demográfiai fordulat: a születések és a halálozások addig enyhe lefelé lejtő, párhuzamos trendvonala meredeken zuhanni kezdett, éspedig a halálozásoké jóval gyorsabban, mint a születéseké. A korszak folyamán a születések aránya 42, 5 ezrelékről 34,3-re, a halálozásoké 34,5-ről 22,7 ezrelékre esett vissza. Az 1870-es években pusztított nagy kolerajárvány miatt nálunk is teljes fordulatról csak az 1880-as években beszélhetünk, ekkor vonult át Magyarországon is a polgárosodás kezdeti szakaszának demográfiai hulláma. Az első világháborúig tartó évtizedben a természetes szaporodás évi átlaga 11 ezrelék volt. Az egész korszak folyamán mintegy 5, 8 millió főnyi természetes szaporulattal számolhatunk.

A korszak folyamán mintegy 1, 2 milliónyi vándorlási veszteség csökkentette az ország népszaporulatát. Ez része volt a 19. századi egyetemes migrációs folyamatnak, az országok és tájegységek hatalmas népességcseréjének, amely nálunk is alaposan megváltoztatta az egyes régiók népességi viszonyait. A népességnövekedés Budapesten, a polgárosodó nagyvárosokban (Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Kolozsvár stb.), a Duna-Tisza közén és a Tiszántúlon volt a legjelentősebb, a leggyengébb viszont az északi és a keleti peremvidékeken. A belső vándorlás fő iránya a város, a népességtömörülési arányeltolódás meghatározó tartalmi jegye az urbanizáció volt. 1910-ben a városi jellegű településeken élők száma 4,3 millió volt, ez az összlakosság 23,5%-átadta. Az 5000 lakoson felüli települések aránya 1880–1910 között 24%-ról 34%-ra nőtt. A modern városfejlődésben kiemelkedő helyet foglalt el Budapest, amelynek lakossága megháromszorozódott, bár ez a növekedés sokkal nagyobb volt, hiszen agglomerációs övezetében 100 ezer lakosú települések jöttek létre (Kispest, Újpest stb.). Budapest összlakosságának 70%-a ipari és forgalmi népességhez tartozott. Egy km2-re 4500 lakos jutott, az országos népsűrűség átlaga 64 fő volt. Ilyen jellegű fejlődést csak azok a városok tudták követni, amelyek iparral, kereskedelemmel és legfőképpen vasúti összeköttetéssel rendelkeztek. Azok a nyugat-dunántúli, erdélyi és felvidéki városok, amelyek bányászata (Selmecbánya, Abrudbánya, Körmöcbánya) kimerült, azok a kereskedővárosok (Lőcse, Bártfa, Huszt, Szekszárd) amelyek kiestek a forgalom új főútvonalaiból, hanyatlásnak indultak. A gyors urbanizációs fejlődés az új iparvidékeken (Salgótarján, Ózd, Diósgyőr, Resica, Petrozsény, Vajdahunyad, Zólyom, Zsolna) kiemelkedett, lassúbb ütemű volt az alföldi és az erdélyi városoké.

Ez a folyamat rendkívül nagy feladatot adott az egészségügynek, a közegészségügyi feltételeket biztosító egészségügyi kormányzatnak (hiszen nemcsak a rendezett belterületek születtek meg, hanem a zsúfolt proletár elővárosok, 1867-ben Pest-Budán még csak 2-3%-nyi volt a két-három emeletes városi ház, az első világháború előtt a házak kétötöde). E korszakban rakták le a város kommunális rendszerét, az út- és csatornahálózatot, a víz- és gázvezetékek alapjait, a 1900-as évek éveiben a villanyvilágítást. Budapesten 8%-ot nem tekintve kő- és téglaházak álltak, a vidéki városokban 21%-os ez az arány, 39%-átfedte cserép vagy pala.

A falvak zöme még hagyományos vályogból, fából és nád-zsúpfedélből épült, noha a 1900-as éveken vidéken is elterjedtté vált a téglaépítkezés. Itt kell megemlíteni, hogy a 1900-as éveken épült pesti-budai házak többsége istállóval épült. Ezzel egy időben jelentkezett a tanyásódás, amelynek mértékéről nincsenek biztos számadatok (1869–1910 között ez az arány 30,2%-ról 33,7%-ra emelkedett, a községek 2,2 milliónyi lakosságának egyharmada élt ebben az életformában). A termelés és a munkamegosztás milliókat mozdított ki lakóhelyükről, hagyományos életkereteik közül. Az újkori „népvándorlás” elsődleges és tömeges formája a területi mobilitás volt. (Már 1880-ban 3,3 milliót), 1910-ben 5,5 milliót tett ki, az egész lakosság 30%-ára nőtt azoknak a száma, akik elhagyták lakhelyüket és az ország más részében, telepedtek le. Csupán 1900–1910 között 2, 2 millió ember hagyta el eredeti lakhelyét, munkahelyet és életkörülményeket keresve, jórészt a közeli városban. A legnagyobb vonzerőt a főváros gyakorolt: 1890–1910 között a bevándorlók száma meghaladta a 0,5 milliót). Az előbb vázolt folyamat a városi közegészségügy megteremtését sürgette, hiszen ilyen lélekszámú városokban rendezni kellett a rendszeres szemételhordást, a biztonságos szeméttárolást, az ivóvíz-ellátást, a szennyvizek elvezetését, az ipari körzetekben az emberi közösségekre veszélyes ipari szennyvizek elvezetését, a temetőügyet stb. Az emberi közösségek tartós együttlétének (pl. iskola, óvoda, vendéglők stb.) és helyeinek higiéniai állapotait. Ugyancsak figyelemmel kellett lenni a fás és erdős területek védelmére, a parkosításra, a talajszennyeződések megakadályozására. Az 1876. évi XIV. tc. sok kérdést rendezett, a törvényben kimondott alaprendelkezésekre sokszor később született meg az intézményi rendszer. A közegészségügyi törvény pontosan meghatározta (X. §) a városi élet alap közegészségügyi követelményeit: a temetők kijelölését, a temetések rendjét (a sír mélységét, a ravatalozást, a temetői hullakamrát stb.), törvényben tiltotta meg a lakásban történő ravatalozást. Járványok és nagy kiterjedésű fertőzések idején különösen szigorú szabályzatokat léptettek életbe. Ugyancsak szigorú rendeletek határozták meg a vágóhidak tevékenységét: a vágóhídi szennyvizek elvezetését, szűrését és nem közvetlenül a folyókba való levezetését. A közegészségügyi törvény sarkalatos része a városi szemételtakarítás biztosítása volt, legalább kétnaponként írta elő a lakáshulladékok elszállítását a város határán kívülre, a széljárást is figyelembe vevő szeméttelepre, amelyet szakszerűen kellett kezelni és ahol a szemetet eltemetni kellett.

A települések alapvető higiéniai követelménye a vezetékes ivóvíz biztosítása volt, amelyet lehetőleg mindenhová be kellett vezetni. A városi kutak ivóvizét rendszeresen ellenőrizni kellett, a kúttól 30 méteres távolságra sem nyilvános ásott WC-t, sem talajon keresztül szennyező levezetőt tilos volt telepíteni. A szennyvizek elvezetésére fő- és mellék-szennyvízcsatornákat kellett alkalmazni, amely a lakóházakból, az utcákból jövő szennyvizeket egy központi csatornába gyűjtötte össze és megfelelő derítőkön, keresztül vezették le: a folyók partján fekvő városoknál a tisztított szennyvizet a város alatt lehetett a folyóba vezetni, míg más esetben tárolómedencékbe vezették. A törvény az alapelveket fektette le, minden helyhatóság az anyagi erejétől függően valósította meg, de a városi tisztaságra vonatkozó rendeleteket köteles volt megtartani. 1893-ban megalapították a Közegészségügyi Építészeti Hivatalt – ennek kirendeltségeit az egyes helyhatóságoknál – amelynek feladata lett a városi és települési kommunális rendszerek tervezése, engedélyezése és építésének előmozdítása. Ezek a kirendeltségek voltak hivatva elbírálni a lakóházak, a középületek, ipari létesítmények terveit, csak engedélyükkel lehetett azokat megvalósítani, de az építkezés közben és befejezésekor is ellenőrzési jogokat kellett gyakorolni. Alapelvként alkalmazták, hogy lakóházakban legyen vezetékes ivóvíz, szennyvízelvezetés, a lakásonkénti (legalább emeletenkénti) elvezetéses WC, az utcák kövezve stb. Ezek olyan alapkövetelmények voltak, amely nélkül nagyobb közösségek nem élhettek. Hasonló alapelvként alkalmazták az ipari munkahelyek (műhelyek, szerelőcsarnokok) szellőztetését, ezekben a kommunális lehetőségek biztosítását (1885-től). Vendéglőt, éttermet, kocsmát, kaszinót stb. nem lehetett nyitni, ha nem volt benne folyóvizes lehetőség, szennyvízelvezetés stb. Más eljárás volt abban az esetben, ha az adott objektum környékén még nem volt vezetékes ivóvíz és szennyvízelvezetés: ebben az esetben ellenőrzött ivóvizet biztosító artézi kúthoz, ásott és rendszeresen tisztított árnyékszékhez ragaszkodtak. A rendelkezések igen szigorúak voltak, fontosságukat az 1880-as években Budapesten, Kolozsvárott, Kassán, Pozsonyban stb. végrehajtott település-egészségügyi vizsgálatok bizonyították. Ezek a vizsgálatok tárták fel az ipari városok hirtelen támadt peremvárosaiban tapasztalható állapotokat, mutattak rá statisztikailag ezen környezetek magas csecsemő- és gyermekhalandóságára, a pusztító járványok és a szociálhigiéné összefüggéseire. A vizsgálatokat a higiéné tudomány alapkutatásai, a levegő-víz-talaj összefüggéseinek feltárása is bizonyítják. A Max Pettenkofferé és a kiegészítését elvégzett Fodor József kutatás nem csupán orvosi célokat szolgált, hanem a szociálhigiéné alapelveit is megteremtette. Ettől fogva kezdődött meg a városi közegészségügyben a talaj védelme (szennyvizektől, talajt fertőző anyagoktól), a vezetékes ivóvíz biztosítása, a levegőszennyeződéstől való védelem megszervezése. Az 1881. évi ipari törvény és kiegészítése (1884) kimondta, hogy ipari létesítmények (nem kisüzemek) csak a lakókörzetektől távol létesülhetnek, úgy, hogy „szennyező levegőjüket az uralkodó széljárás ne a városba sodorja”. Az alapelvek kitűnőnek bizonyultak, viszont gyakorlati megvalósulásukban gátat emelt az önzés, a tudatlanság, orvosi és egészségügyi ismeretekben való járatlanság. A kijelölt gyártelep valóban ott épült fel, ahol az építészeti és városi hatóságok elrendelték, vagy engedélyezték, viszont azt már nem tudták megakadályozni, hogy mellettük hirtelen ne épüljenek egészségtelen munkástelepek – sokszor engedély nélkül -, amelyeket a tulajdonos nem engedett lebontani. A városi higiéné szigorításának köszönhető, hogy valóban javultak a városi közösségekben élők népesedési adatai, így a halálozási arány 12 ezrelékes csökkenése az egészségügy fejlődésének, a közegészségügy kiépülésének eredménye volt. Ehhez hozzájárult a kórházak és gyógyszertárak számának és az orvosok létszámának gyors emelkedése. 1867-ben 18, 1900-ban 30 orvos jutott 100 ezer lakosra, az 1913-ban működő kórházaink 88%-a a dualizmus korában épült. 1876-ban kötelezővé tették a himlőoltást, 1887-ben a kétszeri oltást (kamaszkorban történő megismétléssel). Ennek köszönhető, hogy a himlő 1913-ban már nem szerepelt a megbetegedési statisztikánkban. A városi vízellátás szabályozásának is köszönhető, hogy a kolera is megszűnt betegség lenni (annak ellenére, hogy 1873. évi járvány közel 200 ezer magyar áldozatot követelt, az 1892. évi csak ötezret). (Ez utóbbi járvány után a kormány külön költségvetési támogatásban részesítette a városok kommunális terveit.) A kimutatások összevetése egyébként valamennyi járványos fertőző betegség visszaszorulását bizonyítja. A járványok elleni védekezésben főként a csatornázás és a vízderítés sokat segített, de már pontosan nyomon követhetővé vált, hogy a csatornázatlan vidéki településeken mennyire változatlanok maradtak a vizektől és a szennyezett talajtól is függő betegségek (vérhas, tífusz stb.). Összehasonlításként: 1880-ban 20%-os volt még a himlő, 2,8%-os a tífusz, 8,5%-os a diftéria-vörheny-kanyaró. 1913-ban az utóbbi 5,4%, a tífusz 1%. A peremvárosokban és ipari körzetek proletárnegyedeiben egyre emelkedő százalékos halált okozott a tuberkulózis, amely 1880-ban még az elhalálozottak 11%, 1913-ban 13,5%-átadta. Az tény, hogy a tuberkulózis a dualizmus idején vált százezreket sújtó, évi 40–50 ezer halálesetet okozó népbetegség. Ehhez hozzájárult az is, hogy a dualizmus idején történt – az iparosítással együtt járó – nagy belső népvándorlás is sokban elősegítette a betegség terjedését: a falusi környezetből a városi zsúfolt negyedekbe kerültek fogékonyabbá váltak a betegségre, bár a vidéki tuberkulózisos megbetegedések száma gyorsan emelkedett. Nem sokkal vigasztalóbb helyzetről tanúskodnak a csecsemő- és gyermekhalandóság adatai sem. Igaz, ezen a téren is mutatkoztak javuló tendenciák, de 1910-ben is az egy év alatt elhunyt csecsemők még az összhalálozás 30%-áttették ki, az 5 év alattiak 48%-ot tettek ki, s ennek is volt köszönhető, hogy az európai halálozási ranglistán Oroszország és Spanyolország mögött a harmadik legrosszabb arányt adtuk. Európai viszonylatban ugyancsak alacsony volt az átlagos életkor: 1869-ben 25,4, 1910-ben 27,5 év. E mindössze 7%-os növekedésnél valamivel kedvezőbb volt a születéskor várható átlagos élettartalomé, amit a demográfusok a kiegyezést követő években 30, 1910– 1911-ben 40 évre becsültek. Az elmaradás okai egyrészt a hiányos táplálkozásban, a túlerőltetésben, a rossz lakásviszonyokban, másrészt az egészségügyi ellátás gyengeségeiben is rejlettek. A halálozási statisztika „erőszakos halálok” rovata érdemel különös figyelmet: 1867–1910-ben a balesetek megháromszorozódtak, 0,8-ról 1,5%-ra emelkedtek, elsősorban városi környezetben fordultak elő. Az öngyilkosságok 0,4%-ról 0,9%-ra növekedtek, ami ebben az időben monarchiabeli betegségnek számított, amire sokféle magyarázatot adtak.

A lakásviszonyok rendkívül szórtakká váltak: a középosztály 4-5 szobától a 7-8 szobáig terjedő lakásokban lakott, ahol a 1900-as éveken már elterjedt lett a fürdőszoba, míg vidéken ez ritkaságnak számított, míg a városokban elterjedtté vált az öblítéses WC, addig vidéken az emeleti árnyékszék. Ilyen lakás Budapesten 20–21 ezer volt 1910-ben, a lakásállomány 5%-a, a lakosság 2%-a. Az 1910. évi népszámlálás szerint a lakosság 12,8%-a az ún. Kispolgársághoz tartozott, amely a kereső népesség 11,6%-át, családtagokkal együtt mintegy 2,3 millió embert jelentett. (Ide tartoztak az önálló iparosok, kereskedők, nyugdíjasok, magánzók stb.) Ez a kispolgárság 2-3 szobás lakásokban élt, e lakások komfortfokozata a folyóvíz, az esetek többségében saját, de inkább emeleti közös WC-t jelentett, a fürdőszoba itt ritkaságnak számított.

A lakosság 13%-a az ipari munkásság, családtagjaikkal együtt mintegy 2,5 milliót számlált. Az 1910. évi felmérés szerint ez a réteg általában szoba-konyhás lakásokban élt, egy bérházban legalább 4–500 ember, ahol a legtöbb esetben egyetlen folyóvizes csap és földszinti elvezetéses árnyékszék volt. Sok volt az ún. ágyrajáró, az albérlő és a pincelakó. Önálló szoba-konyhás lakással csak a jól kereső szakmunkások rendelkeztek, a szociálhigiéniai felmérések szerint Budapest lakásállományának 60%-a ilyen lakás volt, ahol a legnagyobb volt a csecsemő- és gyermekhalandóság, a tuberkulózis és az alkoholizmus. Vidéken éles különbség mutatkozott a birtokos parasztság, a nagy- és kisgazdarétegek és a mezőgazdasági munkásság életkörülményei között. Ez utóbbi adta a magyarországi lakosság 25%-át, mintegy 2, 5 millió lakost. A falusi gazda – birtokától függően – lakáskörülményei nem sokat változtak, csupán elterjedtté vált a téglaépítés, a pala- és cserepes tetőfedés. Az agrárproletárok a legrosszabb körülmények között, istállókból átalakított tömegszállásokon éltek, de az 1907. évi cselédlakás-építési program legalább egy szobát – téglaépületben – kívánt biztosítani családonként. A gyors fejlődés egyik káros következménye lett közel 8 millió ember veszélyeztetett életkörülménye, ami nem természetes következménye az iparosodásnak. A városokba özönlő falusi munkaerő mindig talált munkát magának, Budapesten valóságos építkezési láz lett úrrá, gomba módra keletkeztek új negyedek, peremvárosok és gyors népesedési hullám volt tapasztalható a környező településeken is. A fővárosi lakónegyedek egészségtelen, túlzsúfolt tömegszállások lettek, bár hihetetlen gyorsan épültek fel, szűk utcákat, sivár környezetet teremtve. A szervezett környezetvédelem elkülönült formát még a század első évtizedeiben nem jelentett, viszont a folyók, tavak védelmét törvény tartalmazta, sőt a folyószabályozások, az árterületek gátakkal való védelme, az ingoványok és mocsarak lecsapolása nemcsak mezőgazdaságilag hasznos vidékek, bekapcsolását képezte, hanem számos fertőző betegségnek (malária, tífusz, vérhas stb.) vették így megelőzését. Az erdők védelme, a városi parkírozási programok, fás vidékek telepítése már a városok jobb levegőjét szolgálták, de nem terjedtek ki a veszélyeztetett peremkerületekre, a proletár városnegyedekre.

A trianoni békeszerződés után az ország 9 millió lakosának 60%-a élt az Alföldön (Budapestet is ide számítva), 25%-a a Dunántúlon, 15%-a az északi területeken. A lakosság száma az utóbbi területen nem, a többi területen, az átlagon felül nőtt. Bár a lakosság területi elhelyezkedésében végbement változások elsősorban a városiasodás következményei voltak, ez a folyamat egészében igen lassan haladt előre. Az ország több mint 3400 helységéből 227 volt 5–20 ezer lakosú, 42 város lakossága mozgott 20–100 ezer között, Szeged és Debrecené meghaladta a 100 ezret, Budapest pedig az 1 milliót. A népesség települése szempontjából feltűnő a tanyai és a pusztai vagy külterületi lakosság nagy száma (kb. 20%), ami a trianoni magyar állam városiasodásának gyengeségére utal. A városiasodás gyengeségét mutatja, hogy csak Budapest és környékén következett be hirtelen gyarapodás, más városok stagnáltak vagy esetleg hanyatlottak. Igaz, Magyaróvár, Győr, Miskolc, Vác stb. azt bizonyította, hogy az elcsatolt területeken maradt fejlett ipari városok szerepét kívánták átvenni a két világháború közötti magyar gazdaságban. A foglalkozási megoszlás alapján Magyarország a közepesen fejlett agráripari országok kategóriájába tartozott. A Trianon előtti, de a mai magyar állam területén 7,9 millió ember élt, amelyhez kb. 1–1,1 millió magyar anyanyelvű menekült csatlakozott, akik főleg Erdélyből, a délvidékről, kisebb arányban a Felvidékről érkeztek. Egy oldalról – éppen anyanyelvük miatt – könnyen integrálható, másrészről – foglalkozásukat tekintve (tisztviselő, alkalmazott stb.) – nehezen kezelhető tömeget képeztek. Kritikus volt a főváros környéke, ahol ideiglenes táborokban, vasúti kocsikban és barakkokban laktak. A kormányzat e nehéz szociális és anyagi kérdést komoly erőfeszítések árán igyekezett orvosolni, amit összekötött egy általános szociális programmal: ekkor épült Budapesten az Auguszta, a Valéria és a Wekerle-telep, természetesen mindez nem tudta megoldani az összes hajléktalan elhelyezését. A települések vonatkozásában következetesen végrehajtották, elsősorban Budapest vonatkozásában a víz- és csatornahálózat kiépítését, az ipar- és munkaegészségügy vonatkozásában az alapkövetelmények betartását, szélesítették a biztosítási rendszert, de a figyelem elsősorban a vidék megoldatlan egészségügyi viszonyainak rendezése felé fordult. A közel 1,5 milliót kitevő agrárproletárok, félproletárok életkörülményeit a középkori elmaradottság, az éhezés és a méltatlan életkörülmények jellemezték. Az 1930-as évek falukutató irodalma, a szociográfiai felmérések döbbenetes képet mutattak. A legszegényebb falusi néprétegek úgyszólván nem ismerték a születésszabályozást, a nyomorúság kiterjedt, nagy lélekszámú családokat sújtott. Az átlag családi létszám 6 fő volt, vályogviskókban, istállókban laktak. A gyerekek egészségi állapota tragikus volt, a kutatások joggal beszéltek a magyar falu biológiai tragédiájáról. A legtragikusabb helyzetben a cselédség volt. E falusi rétegben volt a legnagyobb a csecsemő- és gyermekhalandóság, a járványok száma stb. Különben a falu más rétegei, a kis- és középparasztság, de a módos nagyparasztság körében is elképesztő higiéniás kulturálatlanság, a felvilágosítás teljes hiánya uralkodott. Orvost inkább az állathoz, mint a beteg családtaghoz hívtak, az önkéntes betegbiztosítás – a legnagyobb propaganda ellenére is – minimális volt. Az 1930-as években, a „beteg falu” felélesztésére kormányprogramot dolgoztak ki, amelynek célja a falvak artézi kutas vízzel történő ellátása, a szennyvizek elvezetése, emberhez méltó cselédlakások felépítésének támogatása volt. A városi lakosság körében még élesebbé vált a közép- és kispolgári réteg elkülönülése a munkás-alkalmazotti rétegtől, bár ezek életkörülményei, lakásviszonyai javultak, a munkásság 50%-a saját lakással rendelkezett, bár ezek többségében még nem volt villany, de volt bevezetett folyóvíz és saját WC. A faluról feláramlott falusi proletárrétegek viszont ágyrajárók, barakklakások lakói voltak, de továbbra is tragikus helyzetben voltak a munkanélküliek, a különböző menekültrétegek.1

Átalakulóban volt a hagyományos család is, csökkent a családokban a gyerekek száma, a falusi közösségből történt kilépés után megszűnt a két-három generáció együttélése. Nagyobb gondot jelentett az idősek gondozása, amit eddig az együtt élő család oldott meg. Kitolódtak a házasságkötések időpontjai, a férfiak egy jelentős része később nősült, ugyanekkor csökkent a válások száma is. Meghosszabbodott az átlagéletkor, csökkentek a járványok, illetve az ebből eredő halálokok. Az első világháború előbb a halálesetek 20%-a gümőkórból eredt, 1940-ben ez 13%-ra esett vissza, bár az ipari és külvárosi körzetekben még igen magas arányokat öltött. A szív- és keringési betegségekből eredő halálozások viszont 5%-ról 17%-ra emelkedtek, 2%ról 9%-ra pedig a daganatos (rákos) halálok aránya. Az előbbi a modernkor tipikus városi betegsége lett, míg az utóbbinál nemcsak az átlagéletkor kitolódása volt az ok, hanem elég számottevő volt az ipari (foglalkozási) ártalomból eredő rákosok száma. Az életviszonyok normalizálódásához hozzájárult az orvosi kezelés, kórházi ápolás kiterjedése is. 1913-ban 100 ezer lakosra 13 orvos jutott, de ez az orvoslétszám 1921-ben a mai országhatárokon belül működött, így ekkor 100 ezer lakosra már 56 orvost számoltak. Ez a szám 1930-ban megkétszereződött, így orvos ellátottság szempontjából Magyarország az európai átlagot elérte. Kiterjedt a társadalombiztosítás, 1927-ben megalakult az OTI, amely már 1 millió biztosítottal foglalkozott, viszont más biztosító társaságokhoz (MÁV, MABI, OTBA stb.) további 3, 8 millió biztosított tartozott. Az ország lakosságának 50%-a valamiféle szervezett biztosítással rendelkezett, a többi legfeljebb balesetre vagy arra sem volt biztosítva, életveszély esetén kerülhetett gondozásba. A legjelentősebb kórházépítési program keretében 113 kórház épült, a kórházi ágyak száma megkétszereződött. Viszont továbbra is egyenetlen volt az orvos ellátás, hiszen az orvosok egyharmada Budapesten élt, további egyharmad vidéki városokban, így a vidéki orvos ellátás igen alacsony szinten volt. A városok civilizációs és szociális fejlődésével egyre élesebb, kiáltóbb ellentmondásba került a falu teljes megrekedése. Az európai szintű városi orvosi ellátás, szociálhigiéniai viszonyokkal szemben falura még alig jutott orvos (illetve a vidéki biztosítás elmaradása miatt nem is kerülhetett), a tbc, általános visszaszorulása ellenére falun továbbra is pusztított, adta az akkor javulást jelentő 13%-os országos arány 90%-át.

Jelentős fejlődés volt tapasztalható a vidéki városok és nagyobb települések kommunális helyzetében: Győr, Mosonmagyaróvár, Székesfehérvár, Pécs, Kaposvár, Veszprém, Vác, Salgótarján, Miskolc, Diósgyőr, Debrecen, Szeged, Kecskemét stb. vezetékes ivóvízellátása, szennyvízelvezetése 60%-ban megoldottá vált, elsősorban ezen városok belső területén, külterületeiken kevésbé. Budapest esetében a Dunába ömlő szennyvizet szűrték és tisztították, a víz minősége olyannak minősült, hogy dunai uszodákat lehetett működtetni. 1945 után jelentős hanyatlás következett be a település-egészségügy vonatkozásában: Budapest súlyos ostromkárai, a vidéki városok bombázása és a vidéki harcok következtében a lakóépületek 40–60%-a elpusztult, illetve maradandó kárt szenvedett. Főleg Budapest vonatkozásában érték súlyos károk a kommunális rendszereket, amelyeket elsőnek hoztak rendbe, 1946 elejére biztosítva voltak mindenütt a folyóvizes ellátás és szennyvízelvezetés lehetőségei, az áramszolgáltatás, a városi gáz biztosítása. A romeltakarítás gyorsítása egészségügyi érdekeket is szolgált, mivel jelentősek voltak a tipikus háborús járványok. 1947/1948-ra megszüntették a város belső és külső területein lévő háborús temetőket, köztemetőkbe helyezték el az ostrom áldozatait. Ugyanakkor – az 1950-es évek elején – felszámoltak több, a belső területen fekvő régi temetőt (a tabánit, régi óbudai stb.). Az 1950-es évek elején végleges formában kiépítették a közegészségügyi, ipar- és üzem-egészségügyi, iskola-egészségügyi hálózatot, igen szigorú keretek közé szorították az élelmiszerhigiénét, amely ellenőrzési területe nemcsak a gyártókra és felhasználókra, hanem a forgalmazókra is kiterjedt. Ez utóbbit az Állami Kereskedelmi Felügyelőség gyakorolta. A járványok megelőzésére 1949-től kötelező formában alkalmazták a védőoltásokat, így elsőnek a BCG oltást vezették be minden újszülött esetében, az 1960-as évek végétől alkalmazták a diftéria-szamárköhögéstetanusz oltás háromszoros beadását, 1979-től pedig a kanyaró elleni védőoltást. A járványok annyira visszaestek, hogy nem voltak jellemzőek az orvosi statisztikában. Az emberi környezetre ártalmas állatjárványok visszaszorítására az állategészségügyi hatóságok kötelező formában alkalmazták a háziállatok, elsősorban a kutyák rendszeres oltását, bár ezen a téren a kóbor állatokkal nehezen tudtak boldogulni. Igen jelentős eredményt értek el az 1960–1970-es években a városi rágcsálók, elsősorban a patkányok irtása tekintetében. (Csatornákban, pincékben, alagsori járatokban elhelyezett mérgekkel, szaporodást gátló vegyszerekkel.) A KÖJÁL állomások külön szolgálatot szerveztek ezen a területen, amelynek köszönhetően valóban rágcsálóktól mentes övezetek alakultak ki, az ellenőrzés rendszeres megtartásával. A városnegyedek lebontása, új lakótelepek kialakulása is sok esetben segítette a városi rágcsálóknak, mint betegséghordozóknak az irtását. 1950-től fokozatosan kitiltották Budapest és a vidéki városok belterületéről a négylábú nagyobb állatokat (lovak, tehenek, kecskék), 1961-től már a külterületen is csak korlátozott formában engedték a lovas szállítást, az állattartást (sertés, baromfi stb.), állat- és közegészségügyi hatósági engedéllyel lehetett folytatni. Ezen rendelkezések előbb Budapest, majd a vidéki városok vonatkozásában születtek meg, de a falvakban is jelentős változást eredményezett település-egészségügyi szempontokból a nagyüzemi állattenyésztés, amely általában a lakott területek határain kívülre települt. 1945 után Budapest és a vidéki nagyvárosok vonatkozásában – részben a háborús károk miatt is – súlyos lakáshiány lépett fel. 1950-től, az ötéves tervek kezdetétől jeles állami programként szerepelt az állami lakásépítés megvalósítása, amely 1960-tól a házgyári paneles építkezés meghonosításától gyorsult fel, valóban megváltoztatta a városok addigi hagyományos arculatát, Budapest és a nagyvárosok vonatkozásában peremkerületeket tüntetett el, új negyedeket épített fel. Sok szakmai és társadalmi vitát ingerelt a tízemeletes szalagházak megjelenése, de az évi 90–110 ezer új lakás felépítése rendkívül sokat segített a települések egészségügyi állapotának javítása vonatkozásában. 1966-tól a lakásépítés fokozása érdekében kiformálódott a szövetkezeti lakásépítés is, amely állami segítséggel, de különböző szociálpolitikai kedvezmények bevonásával egyéni anyagi erőből valósultak meg. Sok vitát okozott a lakások alapterülete (az átlag 50–60 m2 volt), de ezzel sokat lehetett segíteni az 1945 után kialakult társbérleti rendszer felszámolásán. 1945–1953 között adminisztratív eszközökkel próbálták orvosolni a lakáshiányt, amit az egy főre eső m2-ben megadott területtel alakítottak ki, így egy nagyobb méretű lakásban két-három családot is elhelyeztek. Az államosítás idején (1945–1948) magánpalotákat, nagyobb magánépületeket vettek állami kezelésbe, lakásokká alakították ki, de mindez – a kitelepítésekkel együtt – nem sok eredményt hozott. A rendszerváltozás előtt (1990) már jelentősen visszaesett az állami lakásépítési program, a piacgazdálkodás formáinak kialakítása az önkormányzatok anyagi erejéhez kötötte a szociális jellegű lakásépítés megvalósítását, de az önerőből épülő lakások esetében emelkedett a szociális támogatás. Település-egészségügyivonatkozásban súlyos gondokat eredményezett 1990 után a nagyvállalati munkásszállók megszűnése, hihetetlen arányban jelentek meg a hajléktalanok, akik addig munkásszállásokon éltek. A társadalmi és szeretetszolgálatok menhelyei, átmeneti szállásai sok esetben nem jelenthettek végleges megoldást. A környezetvédelem szempontjából a tervgazdálkodási időszak sok kárt eredményezett, a mennyiségi számokat követő ipartelepítés gyakran nem vette figyelembe a táj- és az emberi környezet védelmét. Ezek érvényre juttatása az 1960-as évektől került előtérbe, amikor Budapest és az ipari városok belső területéről adminisztratív eszközök igénybevételével kitelepítették az ember környezetére káros hatással lévő üzemeket, korlátozták a gyárak szénhidrogénekkel történő üzemeltetését, a villamos-, gázenergia felhasználását szorgalmazták. Viszont az 1950-es években megvalósított alföldi nagy fásítási program nemcsak a mezőgazdasági tevékenység fokozását szolgálta, de a megváltozott táj sokban segítette az emberi élet egészséges feltételeit. Városokban parkosítási programokkal éltek, viszont a motorizáció (gépkocsi, teherautó, városi buszközlekedés stb.) hihetetlen módon szennyezte a levegőt. Ennek rendszeres mérését 1971-től alkalmazták, hiszen a városi lakosság körében gyorsan emelkedett a légúti, allergiás és az asztmás krónikus megbetegedettek száma. A folyóvizek, tavak vízminőségének ellenőrzését nemcsak a KÖJÁL és a Vízgazdálkodási Tudományos Intézet végezte, hanem az 1974-ben felállított Környezetvédelmi Hivatal, 1990-től kormányprogrammá vált a környezetvédelem a Környezetvédelmi Minisztérium felállításával.2