A gyermekorvoslás fejlődése, a preventív intézkedések, nem lebecsülendő módon a felvilágosítás következtében 1876–1890-ben a 0–5, illetve az 5–10 éves korú gyermekek halandósága 21,5%-ra, 1904-ben 19,7%-ra esett vissza, a további években 1904–1914 között 19–21% között ingadozott. A csecsemőhalandóság 28–30%-a veleszületett gyengeség, vérhas, csecsemőkorban végzetes tüdőgyulladás, a gyermekhalandóság 50%-a időről időre visszatérő járvány (diftéria, skarlát, szövődményes kanyaró) következménye volt. Városi környezetben (peremvárosokban, ipari környezetben) a vérhas állt az élen. A csecsemőhalandóságban 20%os volt a szülési katasztrófa, a szakszerűtlen (házi) szüléslevezetés következménye, a magzati halál. A szakszerű statisztika megdöntötte azt a téves feltételezést, hogy a korai csecsemő- és gyermekhalál egyik oka a nők gyakori szülése, a halvaszüléseknek pedig a törvénytelen kapcsolat. A statisztikai adatok bizonyították a helytelen csecsemőtáplálásból eredő halálokokat – például a bélhurut 18–24%-os nagyságát –, elsősorban a vidéki lakosság körében. A tágabb értelemben vett gyermekhalandóság legnagyobb részét a gümőkór adta. Igen figyelemreméltó adatként szerepelt, hogy a gyermekhalandóság ott volt a legkisebb, ahol az anyák maguk szoptatták gyermekeiket, míg az ipari zónákban a legnagyobb, ahol az anyák házon kívüli munkát végeztek, csecsemőiket alig vagy rendszertelenül szoptatták. A 19. század utolsó évtizedében és a 1900-as évek első évtizedeiben az anya- és gyermekvédelem két irányból szerveződött: orvosi és társadalmi összefogás oldaláról. Az orvosi mozgalom kiterjedt a szülés előtti anyavédelemre, a szakszerű újszülött gondozásra, az ismeretterjesztés formáira. Elsőnek a bábaképzés reformja (1894), majd az Országos Stefánia Szövetség (1915) megszervezésére került sor, amelynek célja a rendszeres terhes gondozás, s az anyák szülés utáni gondozására, a csecsemők védelmére, szakszerű ellenőrzésére terjedt ki.

Más formát öltött a társadalmi gyermekvédelem. Ez alatt nemcsak az árvák és elhagyott gyermekek állami védelmét, hanem a gyermekek egészségének megóvását is értették. Már II. József 1784-ben a szegényügy rendezését célzó rendeletében hatóságilag szervezett lelencházak megszervezését rendelte el, ezen kívül az egyházak foglalkoztak árvák gondozásával. Az 1870-es években viszont az árvák kérdése együtt jelentkezett az anya- és gyermekvédelemmel, így alakult meg a Budapesti Első Országos Gyermekmenhely Egyesület 1870-ben (Bókay János szervezésében), amely 1870-ben 40, 1871-ben 115 ággyal rendelkező otthont létesített, ahol 14 éves korig vettek fel árva, elhagyott gyerekeket. Bókay János által vezetett – a Bpi. Kir. Orvosegyesület által életre hívott – orvosi bizottság tervezetet készített a korszerű orvosi ellenőrzés alatt működő lelencházakra, ahol egy-két személyes szobákban helyezték volna el az árvákat, külön elkülönítőkkel és betegszobákkal az orvosi kezelés és a fertőző betegek elkülönítésére. Valójában ez a belügyminiszterhez felterjesztett tervezett lett az elvi alapja a Szalárdy Mór alapította Szegény Beteg Gyermekek Egyesületének (1885), amely széles társadalmi támogatást kapott, 1891-ben felvette a Fehérkereszt Országos Lelencház Egyesület nevet, magába olvasztotta az Első Országos Gyermekmenhely Egyesületet (1895) és az 1893-ban alakult Országos Lelencházat, Létesítő Egyesületet. Az orvosi vezetésű Fehérkereszt célul tűzte ki „…a segélytelen beteg gyerekeket vallási, születés és lakhely nélkül ápolni és gyógyítani, az anyáknak súlyos beteg kisdedekkel együtt felvétele és ápolása, az ifjú orvosoknak alkalmat adni gyógyítani…” Az Egylet 1885-ben még egy ötágyas „menedékotthonnal” rendelkezett, ahol szegény gyermekágyas anyák gondozásával foglalkoztak. 1895-ben a 4356/1895. sz. belügyminiszteri rendelet a menhelybe felvett gyermekekért állami tartásdíjat fizetett, állami segítséggel 30 vidéki fiókotthont és 100 gyermektelepet létesítettek, 1897-ben pedig felépítették a Bp., VIII. ker. Tűzoltó utcai Fehérkereszt Kórházat és székházat.

Az Országos Közegészségügyi Tanács 1893-ban indítványozta az „országos gyermekmentő ház és szervezet” felállítását, amit a kormány költségvetési hiány miatt nem tudott önállóan megvalósítani, de jelentős összegekkel segítette a gyermekvédelemmel foglalkozó társadalmi szervezeteket, felügyeletüket a BM egészségügyi osztályára bízta. 1898. évi XXI. tc. alapján kiadott 50000/1898. évi belügyminiszteri rendelet a 0–15 éves árvák gondozását az Országos Betegápolási Alapból fedezte, amit évente megigényelhettek a BM egészségügyi osztálya felügyelete alatt működő társadalmi szervezetek. E feladatot a Fehérkereszt szervezet intézte, de fontos szerepet játszott az 1906-ban megalakult Országos Gyermekvédelmi Liga (az összes ilyen kisebb szervezetet egyesítő szervezet), a Magyarországi Munkások Gyermekbarát Egyesülete (1901), a Zsófia Országos Gyermekszanatóriumi Egyesület (1911). A településegészségtan egyik hazai megalapozója, Rózsahegyi Aladár 1882-ben alapította meg a Bp-i Szünidei Gyerektelep Egyesületet, a szegény kiskorúak nyaraltatási szervezetét, amely akkor nyaranta 20–30 gyereket tudott nyaraltatni, 1895-ben már négyezer gyereket nyaraltatott az ország 13 saját tulajdonú gyermeküdülőjében. Valójában ez volt a jogelődje az 1908-ban megalakult Országos Iskolaszanatóriumi Egyesületnek, amelynek célja az erdei gyógyiskolák és szanatóriumok létesítése szegény beteg városi gyerekeknek, 1908-tól az Országos Gyermekvédő Liga országos gyermeknapi gyűjtéseket szervezett a gyermeküdültetés, az üdülőtelepek fenntartásának és újralétesítésének céljára. 1909-től kiépítette az országos gyermek és ifjúsági orvosi tanácsadók és rendelők hálózatát, átmeneti fiú és leányotthonokat épített erkölcsileg veszélyeztetettek számára. Az 1911-ben alapított Zsófia Országos Gyermekszanatóriumi Egyesület Balatonalmádiban és Balatonszabadiban alapított szanatóriumot a tbc-s gyerekek gyógyítására és üdültetésére.

1908-ban alakult meg – társadalmi érdekvédelmi és segítő egyesületként – az Országos Anya- és Csecsemővédő Egyesület (Temesváry Rezső orvosprofesszor szervezésében), amely országosan megszervezte a terhes- és szakszerű csecsemőgondozást. Az egyesület menedékház-hálózatot szervezett szegény terhes anyák részére, szegény sorsúakat vándorkelengyével látott el, 1915-ben Stefánia Szövetséggé alakult át, állami támogatással igen hathatós szervezetet épített ki, 1914-ben 345 orvos állt szolgálatában, elkezdte a védőnők szakszerű kiképzését.

A szervezett anya-, csecsemő és gyermekvédelem jogi alapját az 1876. évi XIV. tc. 4., 19., 20., 21. §-a adta, valamint anyagi támogatását 1898-tól az Országos Betegellátási Alapból biztosította, de legjelentősebb az 1901. évi VIII. tc. volt, amely a közsegélyeket és a 7–16 éves gyermekek ingyenes orvosi ellátását kodifikálta. Az 1901. évi XXI. tc. Az állami gyermekmenhelyek felállítását rendelte el és az országos gyermekvédelem megszervezésére négy orvos felügyelőt nevezett ki. A gyermekmenhelyeket olyan városokban szervezték, ahol bábaképző intézetek, vagy „életképes emberbaráti egyesületek” működtek. Az intézetekben beteg, gyengén fejlett, ápolást vagy orvosi ellátást, igénylő gyerekeket helyeztek el, az egészségeseknek nevelőszülőknél biztosítottak helyet. 3–5 éves korban kisdedóvásról, 6–16 éves korban népiskolai oktatásáról gondoskodtak, a bent és kint nevelt gyerekeket havonta orvosi ellenőrzésben részesítették. A rendelet végrehajtását a belügy és a pénzügyminiszter ellenőrizte. E törvénnyel együtt kiadott Gyermekvédelmi Szabályzat részletesen szabályozta az elhelyezést, a gyermekmenhelyek működtetését, a központi igazgatás kérdéseit. A BM-en belül külön gyermekvédelmi osztályt szerveztek, amelynek feladata lett a gyermekvédelmi intézmények működtetése, felügyelete. Országos gyermekvédelmi felügyelővé Ruffy Pál főorvost, országgyűlési képviselőt, a menhelyek igazgatójává Szalárdy Mór főorvost nevezték ki. Lényeges módosítást jelentett az 1907. jún. 15-én kelt 6000/BM. rendelet, amely bevezette az erkölcsi elhagyottság fogalmát, amelynek érvényesítésével a nem árva, de erkölcsileg és egészségileg veszélyeztetett gyerekeket ki lehetett emelni környezetéből. Az országos hálózat kiépítésére az 1/1903/BM. rendelet minden önkormányzatot gyermektelep felállítására kötelezte, erre a célra bizottságokat kellett alakítani, a menhely céljára kisajátított telek ellenértékét az állam biztosította, hasonlóan az állami adóbevételből a menhelyek felépítését. A rendelet lehetővé tette, hogy több önkormányzat közösen hozza létre a gyermektelepet.

Az 1912. évi 80000/BM. rendelet részletesen szabályozta a családoknál, illetve telepekre kihelyezett gyerekek ellenőrzését, a vizsgálatok rendszerét. Az 1908. évi XXXVI. tc., illetve az 1913. évi VII. tc. az igazságügyi gyermekvédelem kérdéseit tisztázta: a javítóintézetekbe elhelyezett fiatalkorú bűnözők, a fiatalkorúak bírósága által elítéltek nemcsak igazságügyi, hanem orvosi ellenőrzés alatt is álltak, de törvényes eszközökkel üldözték a fiatalkorúak leánykereskedelmét.

A 20. század első évtizedében sok gondot okozott az egy időben működő két rendszer – az állami és a társadalmi gyermekvédelem – tevékenysége. Nem volt még kellő számú szakember, pedagógus, védőnő. A társadalmi szervezetek jobb körülményeket biztosítottak, míg az állami szervezet hatósági felhatalmazásokkal jól tudta ellenőrizni a nevelőszülőknél elhelyezett gyermekek állapotát, eltartását és helyzetét. A 95727/1906. sz. BM. rendelet az orvosi ellenőrzést – elsősorban tuberkulózis szempontjából – kiterjesztette a nevelőszülőknél elhelyezett gyerekekre és teljes környezetükre (nevelőszülők, ott élők, lakás stb.).

Az állami szervezet működésének első éveiben jelentkezett az elbürokratizálódás, valamint az, hogy a kijelölt menhelyi épületek nem minden esetben feleltek meg a törvény által előírt feltételeknek, másrészt a törvény gyakorlati alkalmazásánál – nem elégséges felhatalmazások miatt – sok esetben nem tudtak eljárni az erkölcsileg veszélyeztetett gyermekek védelmében.

Az első világháborúig hazánkban kiépült az állami és a társadalmi szervezésen nyugvó anya- és gyermekvédelem, a gyermekvédelem elméleti és intézményrendszere, amelyen lényegi változtatás az első világháború után sem történt. A feladatkörök és szervezetek ellenőrzése 1920–1932 között a Népjóléti Minisztérium felügyelete alá került, ennek szervezésében történt a trianoni Magyarország területén való újjászervezés, továbbépítés. Lényegi feladat lett a szakemberképzés, nagyobb létszámok foglalkoztatása. A Stefánia Szövetség az 1920-as években – önerőből és jelentős állami segítséggel – valóban országos szervezetté terebélyesedett, a védőnőképzést ugyan már 1917-ben elindította, de az 1920-ban újjászervezett hazai ápolónőképzés részévé is tették. Az egyetemi városokban felállított Ápolónő és Védőnőképzők, majd az OKI által kiépített államosított szervezet egyik alaptörekvése a védőnők és gyermekápolónők felkészítése, nagyobb létszámban történő oktatása. A Magyar Vöröskereszt 1924-ben történt feladatkörének kijelölésekor kiépítette az Ifjúsági Vöröskereszt szervezetét, megindította a szociális gondozóképzést, a gyermekvédelmet és az ilyen jellegű felvilágosítást is alapfeladatának nyilvánította. Maga is tartott fenn gondozó intézményeket, szervezete a gyermekgondozás (orvosi és szociális) területeit, az önkormányzatok szociális osztályain dolgozó (vagy ezzel kapcsolatot tartó) munkatársai révén feltérképezte az erkölcsi és egészségügyi vonatkozásban veszélyeztetett gyermekeket, megszervezte ellátásukat, elhelyezésüket és védelmüket. Ez vonatkozott a terhes anyákra, kisgyermekes szülőkre stb.

1919 végén alakult meg Genfben az Union Internationale de Secours aux Enfants, konferenciáján a Gyermekvédő Liga képviselte a magyar gyermekvédelmet. Széles körű rokonszenv ébredt Magyarország és a magyar gyermekek iránt. 1920 februárjában elindult az első gyermekvonat. 1927-ig a liga – állami megbízást is teljesítve – minden bonyodalom és anyagi meg személyi nehézség ellenére sikerrel birkózott meg ezzel a rendkívül kényes feladattal. 61 477 gyermeken segítettek. 1930-ig a „vakációs vonatok” még vittek külföldre gyermekeket. A liga megteremtette a belföldi gyermeküdültetés feltételeit. Minden lehetőséget megragadott anyagi bázisának megvédése érdekében. Felelevenítettél a forradalmak alatt elmaradt gyermeknapokat. 1920-ban csaknem 50 millió koronát gyűjtöttek. Az állammal, a törvényhatóságokkal és más humanitárius szervezetekkel közösen, a terheket 50-50%-ban vagy kétharmad-egyharmad arányban vállalva, bázisokat létesített, amelyek – a pénzügyi stabilizációt követően – 1926–1927-től százezer pengőket emésztettek fel. Így született 1929-ben a farkasgyepűi erdei (gyógy) iskola és más intézmények. Az ismételt rendkívüli állami támogatás, valamint az intézeti férőhelyek egy részének állami benépesítése és a vele járó tartásdíjak kiutalása azonban nem enyhített a gondokon. Bekövetkezett a csőd. 1931. január 29-én miniszteri biztos került a liga élére, s csak 1934-re sikerült az adósságok „oroszlánrészétől” megszabadulni. A liga ekkor kapta vissza autonómiáját, módosította az alapszabályait, s ismét elkezdte – reményekkel eltelve – az önálló működést.

Az új alapszabályokat 1934. március 4-én fogadta el a liga rendkívüli közgyűlése. Az új cél a következő volt: „Gyermekek és fiatalkorúak védelme azokban az ágazatokban és tevékenységi körökben, amelyeket az egyesület közgyűlése vagy az igazgatóság általános szempontok szerint megállapít.” Az új igazgató, dr. Petri Pál személyében nagy tapasztalatú, képzett szakember lett a közvetlen vezető, aki kis létszámú, jól felkészült – esetenként meglepően jó nyelvtudású –, kellően fizetett, imponáló szabadságidejű központi munkások, közreműködésével irányította a liga életét. Országszerte fiókegyesületeket kezdeményeztek, a feladat nélkül maradt árvaházakat napközikké, fiúnevelő intézetekké, általában a gyermekvédelem sajátos szükségleteinek kielégítésére alkalmas intézményekké próbálták átszervezni. A hivatalos körök, mint a családtámogatás egyik fontos tényezőjét tartották számon a ligát.

1939-re, a második világháború kirobbanásának évében az állami gondozottak száma az 1931. évi 29 875-ről 43 528-ra növekedett. A liga 1939. április 18-án a Zsófia Országos Gyermekszanatórium Egyesülettel, majd 1942-ben a Szegedi Jótékony Egyesülettel fuzionált. Ettől kezdve a hivatalos elnevezése Országos Gyermekvédő Liga és Gyermekszanatórium Egyesület lett. Intézményeinek a háborús igénybevételre való előkészítése már 1938-ban elkezdődött. 1940 májusában kérték ezeknek a katonai beszállásolás alóli mentességét, amelyet a HM ideiglenesen meg is adott.

Igyekezett 1942-ben – a tébécé megelőzését szorgalmazva – megállapodásra jutni a Közegészségügyi Intézet vezetőivel – igaz, eredménytelenül – s ezért kapcsolódtak be az ONCSA (Országos Nép- és Családvédelmi Alap) üdültetésébe is. 1943-tól már csak a 12 évnél fiatalabb, a legyengült szervezetű gyermekek gondozására összpontosították erőiket. A liga 1944. október 30-án még 786 tagot és 171 jogi személyt tartott nyilván.

A háború után a Belügyminisztériumtól a kommunista vezetés alatt álló Népjóléti Minisztériumhoz került a gyermekvédelem. A demokratikus pártok, különösen az irányításukkal dolgozó új tömegszervezetek – például a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége, a Nemzeti Segély, az újjászerveződő Gyermekbarát Egyesület, a pártifjúsági szervezetek, a szakszervezetek, az úgynevezett népi szervek – mind-mind valamilyen mértékben és módon részt vettek a demokratizálódó társadalom gyermekvédelemben, amelynek – ezt hangsúlyoznunk kell – külön osztálya volt a minisztériumban.

1944 és 1946 nyara között a gyermekvédelmi hálózat 30 000–40 000 gyermeket igyekezett ellátni, de hihető becslések szerint 250 000-re tehető azoknak a száma, akik indokoltan vártak segítséget. A ligának ilyen viszonyok, ilyen várakozások közepette kellett rendeznie sorait, megkezdeni a munkát, elfogadtatni magát. A helyzete elég reménytelennek látszott, de nem volt kilátástalan. Az intézmények egy részében szovjet csapatok tartózkodtak, katonai kórházak működtek, kiürítésük előtt a helyreállítási munkálatokhoz nem lehetett hozzáfogni.

A pénztár szinte kiürült, a bevétel alig volt több a semminél.

1945. szeptember 7-ével belügyminiszteri rendelet az Országos Gyermekvédő Liga és Gyermekszanatórium Egyesületet feloszlatta, ennek lebonyolítására egyidejűleg miniszteri biztost küldött ki és ettől kezdve majd 40 éven át a gyermekvédelem teljesen állami feladattá vált. Az 1989. február 9-én meg- vagy inkább újjáalakult Országos Gyermekvédő Ligának október elején már ezerháromszáz tagja volt. Az újra és újra megfogalmazott célok között szerepel „széles körű társadalmi mozgalom szervezése”, a társadalmi gyermekvédelem – az újjászerveződő, új társadalmi alapokból fakadó, jövőbe tekintő, új módszerekkel és eszközrendszerrel kísérletező társadalmi gyermekvédelem – erőinek összefogása.

A gyermekvédelem egyik lényeges területe az iskola-egészségügy lett, mint e szakterület igazi gyakorlati területe. Az iskola-egészségügy a 19. században vált általános európai kérdéssé. 1833-ban Bene Ferenc az Elementa medicinae practicae című elméleti munkájában szükséges és égető problémának nevezte a diákok egészségtanra való oktatását, Poroszországban, 1845-ben országos felmérést végeztek az iskolások körében. Megállapították, hogy a tanulók 1/5-e rövidlátó és ez a rosszul világított tantermek következménye. Markusovszky Lajos Az orvos, mint nevelő című disszertációjában a nevelést tartotta az egészség megtartásának feltételeként, amelynek előzetes feltétele az iskola és iskola-egészségügy. A 19. század derekán Nyugat-Európában központi téma volt az iskolákban uralkodó rossz közegészségügyi állapot, amelynek javítását a gyermekvédelem legfontosabb területének tartották. Már „iskolai megbetegedésekről” írtak, s ez alatt nemcsak a gyermekjárványokat értették, hanem a rossz világítási, elhelyezési állapotokból eredő betegségeket, károsodásokat.

Az 1882. évi genfi nemzetközi iskola-egészségügyi és demográfiai kongresszuson a világ szakmai közvéleményéhez fordultak az iskolai egészségügy tarthatatlanságának megoldásáért és a tanulók egészségnevelési programjainak megvalósításáért. Hazánkban aránylag jobbak voltak az iskola-egészségügy jogi és törvényes feltételei. Az 1876. évi közegészségügyi törvény a közegészségügyi hatóságok, illetve a tisztiorvosok feladatkörébe utalta az iskolák egészségi és közegészségügyi állapotainak ellenőrzését, megfelelő törvényes felhatalmazásokkal rendelkezett annak érvényesítésére. Ugyanakkor az iskolák építési engedélyeinek kiadását olyan feltételekhez kötötték, mint a kórházakét: például állandó szellőztetési, megvilágítási, közművesítés, vízellátási kérdéseiben a tisztiorvos, illetve az egészségügyi hatóság adott engedélyt. Viszont az iskola-egészségügyre vonatkozó rendeletek érvényesítése sürgető feladatként jelentkezett, hiszen az iskolák állapotáról rendkívül riasztó orvosi statisztikák árulkodtak: az 1872. év hivatalos egészségügyi statisztika szerint a gyermekhalandóság 49%-át az iskoláskorúak (7–15 évesek) adták, a 7–10 éveseknél igen nagyarányú volt a diftéria, a vörheny és a kanyaró. Az 1880. évi Fodor–Rózsavölgyi-féle település-egészségügyi felmérés szerint a 7–10 évesek a gyermekhalandóság 70%-át azok teszik ki, akik zsúfolt, osztatlan népiskolákba járnak, gyakran egész osztályok elhaltak egy-egy diftériajárványban. Az iskola-egészségügy azonban nemcsak orvosi, hanem oktatási kérdés is lett: „A higiénét általában és rendszeresen oktatni kell, mert a higiéné az egyén számára munkaképesség és a lakosság humánus érzékét fejleszti” – írta 1876-ban, a közegészségügyi törvény elfogadása előtt Fodor József, aki az iskola-egészségügyi rendszabályok életbe léptetését az egészségnevelésnek az oktatás keretei közé emelésével egy időben kívánta megoldani. Igaz, az 1868. évi XXXVIII. tc. – a népiskolai közoktatás törvénye – már több konkrét rendelkezést tartalmazott: járványok esetén követendő eljárásoknál intézkedett, pl. a fertőző betegségben szenvedőket, mentesítette az iskolalátogatás alól, a testileg, lelkileg, szellemileg gyenge gyerekek részben vagy teljesen mentesültek az iskolalátogatás alól, meghatározta az osztályok (ahol lehetett) létszámát, a tantermek nagyságát, rendelkezett az iskolai tisztaság fenntartásáról stb.

Ezen intézkedések már az Országos Közegészségügyi Tanács hatására kerültek be a népiskolai törvénybe, de egészségnevelésről még nem intézkedtek. Az 1876. évi XIV. tv. A gyermekvédelem keretén belül intézkedett az iskola-egészségügyről, amikor kimondta: „A gyermek egészségügyi állapota hatósági felügyelet és intézkedés tárgya” (19. §), amit a törvény által a törvényhatóságokra ruházott egészségügyi felügyelet – járási, városi, községi és körorvos – gyakorol. Felügyeleti körük leírása szerint az iskolák egészségrendészeti felügyelői, akik nemcsak a közegészségügyi állapotot minősítik, de szükség esetén felmentést adhatnak rajz, torna, kézimunka tantárgyakkal kapcsolatban, ami már részben iskolaorvosi tevékenységnek felelt meg. Viszont ez még nem volt önálló szervezeti forma, csak egy általános hatáskörbe tartozó feladat, ami sokban a hatósági orvos akaratától függött. A hatósági orvos iskolaorvosi tevékenysége konkrétan járványok esetén érvényesült, azonnal intézkedni kellett a tanítás felfüggesztéséről, majd újbóli megkezdéséről. Az 1876. évi közegészségügyi törvény ugyan nem intézkedett külön iskolaorvosi szakszolgálat kiépítéséről, de lehetőséget adott erre. A közegészségügyi törvény 1877/1878. évi kritikája a Bp.-i Kir. Orvosegyesület által életre hívott bizottságban fogalmazódott meg, amely az iskola-egészségüggyel kapcsolatban kiemelte, hogy a törvény kereteket biztosított az iskolák közegészségügyi ellenőrzésére, de lényeges hiányossága, hogy erre külön szervezetet nem alakított ki, más vonatkozásokban nem intézkedett. Javaslatuk szerint a külön alkalmazott iskolaorvos összekötő szerepet tölt be a közegészségügyi és az oktatási hatóságok között, az iskolákban következetesen érvényesíti az általános egészségügyi és egészségvédelmi rendeleteket, orvosilag ellenőrzi az iskolásokat, családi körülményeiket, veszélyeztetésüket stb. Járványok esetén a családtagokat is kezelje, intézkedjen a beteg gyerekek otthoni elkülönítéséről. Ezen elképzelések valósultak meg a 48281/1885. sz. vallás- és közoktatásügyi miniszteri rendeletben, illetve ennek 44250/1887. sz. végrehajtási utasításában. Mindkettő a középiskolai iskolaorvosok és egészségtanárok alkalmazásáról, képzéséről és intézkedési köreiről szólt, alapját képezték az iskolaorvosi hálózat kiépítésének. Az iskolaorvos-képzést a bp-i Királyi Tudományegyetem Közegészségtani Intézete szervezte, a képesített iskolaorvosok működhettek a miniszteri rendeletben megjelölt helyeken.

Feladatkörük nemcsak a tanulók rendszeres orvosi vizsgálata, nyilvántartása, járványok esetén történő intézkedések voltak, hanem a megelőzés érdekében felhatalmazást nyertek az iskolai környezet (épület, közművek, kiszolgáló helyiségek) rendszeres ellenőrzésére, amely tartalmazta a kollégiumokat, a tanulók elszállásolására kiadott bérlakásokat is. Az iskolaorvos egyben az egészségtan tanára is lett. Az iskolaorvosok szakmai szempontjait az Országos Közegészségügyi Tanács 1885. évi tájékoztatója tartalmazta. „Az iskolaorvos megvizsgálja a tanulók között azokat, kiknek látása meghibásodott vagy meghibásodni kezd, kiknek gerincük elgörbülésnek indul, kiknek szíve organikus hibában szenved. Kiknek tüdeje szenyved, hallása hibás, kik epilepsiában. A bőrnek különféle betegségeiben szenvednek, kik járványba estek, vagy abból felépültek és csak az orvos engedélyében, járhat újra tanórákra. Vizsgálata alapján tanácsot ad a gyermek szemeinek, tüdőjének, gerinczöknek, szívének oltalmazására. Az ideg és bőrbajok terjedésének korlátozására, intézkedik a ragadós népkóroknak az iskolába hurcolása ellen.” A 44250/VKM rendelet az iskolaorvos feladatává tette – az egészségtan oktatása mellett – az iskola és épülete közegészségügyi állapotának ellenőrzését, amely kiterjed a tisztaságra, a fűtésre, a szellőztetésre, a vízellátásra, az iskolapadok meglétére és alkalmasságára, az iskola környékének – udvar, park stb. – rendszeres ellenőrzésére. Feladata a tanulók félévenkénti kétszeres átvizsgálása, a szükséges orvosi intézkedések megtétele. 1885-ben még csak a középiskolákra vonatkozóan született meg az iskolaorvos alkalmazása, 1886.-ban a polgári iskolákban is elrendelték, 1889-ben ezen elveket a népiskolákban is alkalmazták. Lényeges vonatkozás volt, hogy 1885-től a gimnáziumok 7., a polgári iskolák 4. osztályában kötelező lett az egészségtan, 1891-től érvényesítették az 1868. évi XXXVIII. tc. (népiskolai törvénynek) a testnevelésre vonatkozó rendelkezését. Az Országos Közegészségügyi Egyesület 1895-től tornaterem-építési programokat szervezett, 1909-ben összehívták az első magyar testnevelési kongresszust, a kormányzat 1913-ban – az iskolai testnevelés érdekében – létrehozta az Országos Testnevelési Alapot, amelynek céljaira az állami 2%-ot átadott az alapnak, abból az összegből, amit a lovasversenyek bevételéből kötelezően az államkincstárnak befizettek, hogy a testnevelési intézményeket fejlessze. 1887-ben Trefort Ágoston 34 iskolaorvost nevezett ki, 1888-ban már 158, 1896-ban 342, 1909-ben 896 függetlenített iskolaorvos működött, 1347 hatósági orvos látogatott el népiskolákban iskolaorvosi feladatkört.

Az 1906. évi 14532 sz. BM rendelet hatósági iskolaorvosi tisztségeket biztosított a népiskolákra vonatkozóan is, ennek értelmében – ahol lehetett – függetlenített iskolaorvosokat alkalmazhattak, ha nem volt ilyen, akkor továbbra is, de bővített hatáskörrel, a hatósági orvosok látták el. Lényegében az első világháború végéig változatlan maradt az 1880/1890-es években kialakított iskola-egészségügyi szervezet. A 13618/1926. sz. VKM rendelet az iskolaorvos-képzést az egyetemi közegészségtani tanszékek hatásköréből kiemelte és az Országos Orvostovábbképző Bizottságra ruházta. Az iskolaorvosi képzés ideje hat-hét volt, de azok, akik egészségtant is kívántak előadni, azoknak fél évig egy kijelölt középiskolában kellett természetrajz, fizika és kémia tárgyakat hallgatni, majd csak ezután kaphatták meg az egészségtan előadási jogát. A 32155)1926. sz. VKM rendelet már a féléves gyakorlótanítás után az iskolaorvosoknak egészségtan-tanáriképesítést is adott. A 410/05/033 (1929) VKM rendelet ismételten módosította az iskolaorvosi és egészségtan-tanáriképzést: a rendelet ismét a tudományegyetemekre ruházta az iskolaorvosi és egészségtan-tanári tanfolyamok szervezését, de továbbra is az Országos Orvostovábbképző Bizottság feladata lett az iskolaorvosok szakképesítésének megadása. Az ésszerűtlenül két részre bontott képzési formát egyesítette a 12633/1933. sz. VKM rendelet, amely az iskolaorvosi képzést fél évben állapította meg, függetlenül az előző rendelkezésektől, egységesen adta meg az iskolaorvosi és egészségtan-tanáriképesítést. Az 1936. évi 110611. sz. VKM rendelet minden tankerületi főigazgatóságot kötelezett iskolaorvos alkalmazására, akiktől alapkövetelményként kívánta meg a szakképesítést, de lehetőséget biztosított arra, hogy egy iskolaorvosi képesítéssel rendelkező akár több iskolában is működjön. Feladatköre kiterjedt az ellenőrző és szűrővizsgálatokra, az egészségtan és a felvilágosító-ismeretterjesztő, valamint egészségnevelési ismeretek oktatására.

1887-ben a 44250/1877. évi VKM rendelettel formálódott ki az iskolaorvosi hálózat helyi és országos szervezete. A törvényhatósági (járási, városi, megyei) terület iskolaorvosi hálózatának élén azon körzet tiszti főorvosa állt, akinek javaslatára nevezték ki a tankerületi hatóságok az iskolaorvosokat, ellenőrizték képesítésüket. A tiszti főorvosok feladatkörébe tartozott az adott terület iskola-egészségügyi helyzetének ellenőrzése, az iskolaorvosok javaslatára rendelt el hatósági vizsgálatokat, az iskolaorvosok jelentései alapján állította összes időközi jelentéseit. Az iskolaorvosokkal, kapcsolatos kérdésekkel, valamint az iskola-egészségüggyel az Országos Közegészségügyi Tanács Iskolaorvosi Bizottsága foglalkozott, amely véleményező és javaslattevő szervezetként működött, tevékenysége a Belügyminisztérium egészségügyi és a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium nép- és középiskolai osztályait segítette. Mindkét minisztérium megfelelő osztályán külön iskola-egészségügyi referenciát szerveztek, amelyen változást az Országos Közegészségügyi Intézet felállítása (1926) hozott: ettől kezdve az iskola-egészségügy szakmai felügyeletét az itt kialakított osztály látta el.

A két világháború között igen fontos intézkedések történtek az iskolaorvosi munka hatékonyságának érdekében: a 45469/1922. sz. VKM rendelet kötelező módon előírta az iskoláskorúak és bármely tanintézeti tanuló orvosi vizsgálatát: tanévenként négyszer kellett minden tanulót megvizsgálni, ahol nem működött függetlenített iskolaorvos, ott a helyi körorvos volt köteles ezt a vizsgálatot megejteni. A 289/1929. sz. BM rendelet előírta, hogy iskolaorvosi feladatkört csak gyermekgyógyászatból szakképesített orvos láthat el, az iskolaorvosi képesítés megszerzésekor tisztiorvosi (közegészségügyi) ismeretekből is vizsgát kellett tenni. Az első világháború után készített első hivatalos egészségügyi statisztika szerint 1922-ben 819 függetlenített iskolaorvos működött hazánkban, 945 vidéki körorvos látott el – iskolaorvosi képesítéssel – népiskolai iskolaorvosi feladatot. 1930-ban viszont teljes iskola-egészségügyi felmérést készítettek, amely vizsgálatot a családi körülményekre is kiterjesztették. A felmérés szerint az iskoláskorúak 25%-a volt teljesen egészséges, rosszul táplált 25%, normál súlyú 40,8%, szellemi fogyatékos 9,4%, korlátozottan fogyatékos (nagyothalló, rosszul halló stb.) 5,4%. 1930-ban a VKM felállította Budapesten a Gyógypedagógiai Nevelési és Pályaválasztási Tanácsadót, amelynek feladata az iskolaorvosi szűrés és javaslat alapján a beilleszkedési gondokkal küzdő gyerekek vizsgálata, a hazai mentalhygiene iskolai megszervezése volt. Ugyan az 1921. évi 30. tc. előírta a nehezen kezelhető gyerekek szakoktatását, ezzel egy időben a gyógypedagógiai iskolák felállítását, de a törvény végrehajtása csak az iskolaorvosi hálózat szakmai segítségével történhetett meg.

1937-ben ismét teljes iskola-egészségügyi felmérést készítettek: a városi tanulók 26,3%, a vidéki tanulók 71,42%-a volt gümőkórral fertőzött, a vidéki gyerekek közül 45,52%-nál angolkórra mutató elváltozásokat találtak. A falusi gyerekek 77,5%-a vérszegénységet mutatott, a főiskolások mintegy 50%-a volt teljesen egészséges, 7,3%-ánál találtak aktív tbc-t, 25,5%-nál meszes gócot. A hallgatók 50%-ánál találtak beteg mandulát. A fogászati vizsgálatoknál a népiskolai tanulók 8,6%-a, a középiskolások 3,3%-a, a főiskolások kb. 2–3%-a volt ép fogazatú.

1945 után a magyar iskola-egészségügyi és orvosi szervezet felépítése változatlan maradt, felügyeletük 1950-ig a Népjóléti, 1951-től az Egészségügyi Minisztérium illetékes hatóságához tartozott, területi vonatkozásban a helyi tanácsok egészségügyi osztályai, illetve a megyei és városi egészségügyi osztályok alá tartozott. A fővárosban és a vidéki városokban, nagyobb településeken működtek önálló, illetve körzetesített iskolaorvosok, a vidéki falvakban a körzeti orvosok látták el e feladatot. Az iskolaorvosok alkalmazása az illetékes egészségügyi osztályokhoz került át.

1960-ban az egységes gyógyító-megelőző gyermekellátás szervezésével egyidejűleg átszervezték az iskolaorvosi ellátást is: az általános iskolaorvosi feladatot a körzeti gyermekorvosok látták el, de meghagyták a középiskolai iskolaorvosi rendszert. E rendszer főleg vidéken igényelt volna több gyermek szakorvost, a városokban a körzeti gyermekorvosok elfoglaltsága miatt a kötelező iskolai általános vizsgálatot évi egy alkalomra csökkentették. Viszont az iskolafogászat területén bővült a lehetőség. 1950-től kiépült – elsősorban Budapesten és a városokban – az iskolafogászati hálózat, amely a rendelőintézetekben vagy a gyermek szakorvosi rendelőintézetekben gyermekfogászati részleget alakított ki, ahol évente egy-két alkalommal kötelező módon megvizsgálták az iskolai tanulókat. Vidéken vándor iskolafogászati rendelést biztosítottak. 1951-ben Budapesten a fogászati ellátás külön vált a felnőtteket ellátó fogászati hálózattól, külön Iskolafogászati Központ irányította. Vidéken vagy az általános fogászaton belül szervezték meg a gyermekfogászatot, vagy – elsősorban nagyvárosokban – a gyermek szakorvosi rendelőkön belül szervezték meg. 1949-től az iskolaorvosi ellátás keretén belül megindult a szív- és gyermek ideggondozási rendelések folyamatos megszervezése. Az utóbbi esetében a gyermek szakorvosi rendelőintézetekben külön rendelés és ellátás szerveződött, 1950-től működött a fővárosi mentalhygiéniai intézmény, elkülönült a gyógypedagógiai ellátás. 1965-ben az ország 5 megyéjében és 4 egyetemi székhelyén működött gyermek ideggondozó és 4 egyetemi városban gyermek szívgondozó, 1980-ban a gyermek kardiológiai állomások száma a megyék számával volt azonos. A gyermek reumás szívbetegségekben megbetegedettek utógondozására létesült 1963-ban a soproni Állami Gyermek Szívszanatórium. A szanatóriumi hálózaton belül 1951-ben 4, 1960-ban 8, 1970-ben 15, 1980-tól 16 erdei iskolaszanatórium működik, ahol az iskolaorvosok javaslata alapján egészségükben időlegesen megromlott gyerekeket – tanítással összekötve – 2–3 hónapra, illetve egy tanévre helyeztek el.

1951-ben az egészségügyi miniszter rendelete alapján felsőoktatási tanulmányokra jelentkezőknek kötelező alkalmassági-orvosi vizsgálaton kellett megjelenni, az ipari tanulók esetében is hasonló rendeletet léptettek életbe. A felsőoktatásban szigorúan vett alkalmassági vizsga csak a fegyveres testületeknél volt, a többi formális lett. 1967-ben megismételt rendelet lényegi változást nem eredményezett.

1945 után az anya- és csecsemővédelmet – hasonlóan a gyermekvédelemhez – alapjaiban átszervezték. E fogalom alatt a gyógyító-megelőző egészségügyet értették. Tágabb értelemben magába foglalta mindazokat az állami és társadalmi egészségügyi, szociális és jogi intézményeket és intézkedéseket, melyeknek célja a zavartalan terhesség, szövődménymentes szülés, az egészséges újszülött és a gyermek fejlődésének biztosítása lett. 1949-ben életre hívták az állami egészségvédelmi szolgálatot, melytől elválasztották a beteggondozási feladatokat, kizárólag a védelemre összpontosítottak. A körzeti orvosi rendszer bevezetésével a védelmi munka feladatát és ellátását a körzeti orvosra bízták, elsősorban falusi viszonyokban. Ezt egészítette ki a Mozgó Szakorvosi Szolgálat, de közvetlen irányítója és munkatársa a védőnő lett. Ennek megfelelően alakították ki a védőnői körzeteket és hálózatot, vezették be 1950-től a csecsemőkelengye juttatást, amit 1990.-től a szociális helyzettől tették függővé.

1953-tól kiépült a védőnői hálózat, a tanácsi egészségügyi osztályokon anya- és gyermekvédelmi szakelőadókat alkalmaztak, akiknek feladata nemcsak a védőnői tevékenység szervezése lett, hanem a tanácsadások biztosítása is. 1953-tól kiépült az orvosi ellátáson belül a kötelező terhes gondozás, amelyet vidéken nem a szakorvosi, hanem a körzeti orvosi hálózat biztosított. Ehhez csatlakozott a kórházi hálózaton belül a szülészeti osztályok, szülőotthonok szervezése. Az utóbbiakat olyan járási székhelyeken és nagyobb községekben szervezték, ahol nem volt kórház és szülészeti osztály 40–60 km-en belül nem működött. A járási kórházak kiépülésével a szülőotthonok száma is csökkent, hiszen ezekben csak a szövődménymentes szülés levezetését tudták biztosítani. 1950-től városi körülmények között 92,8%-tól, 1965-től 100%-ban, vidéken 1950-től 24,7%-tól, 1965-től átlagban 98%-tól a szülések kórházban történtek. Mind a terhes gondozás, mind a szülészeti ellátás megyei szakirányítója az illetékes kórház szülész-nőgyógyász főorvosa, országos viszonylatban az Egészségügyi Minisztérium anya- és gyermekvédelmi főosztálya, 1990-től a Népjóléti Minisztérium azonos nevű részlege irányította. A terhes gondozás fontos célja a koraszülések időbeli megelőzése is volt. Az újszülöttek gondozását először az újszülött osztályokon biztosították, otthoni körülmények között a védőnői hálózat, illetve gyermekorvosi hálózat biztosította. Ebből 1960-ban 399 gyermekkörzeti Budapesten működött.

1967. január 1-jétől bevezették a gyermekgondozási segélyt, amely segíteni kívánta az erősen csökkenő nemzeti szaporulatot. 1952-ben bevezetett igen szigorú abortusztörvény valóban befolyásolta a lakosság növekedését, amely nem tört meg az 1960-as évek közepéig. 1949-ben az ország lakossága 9,2 millió volt, 1965-ben 10,1 millió. A lakosság elöregedése, a munkaképes lakosság erős csökkenése késztette a kormányzatot a gyermekgondozási segély bevezetésére, addig szülés előtt hat hétig, utána hat hónapig (1953-tól) volt igénybe vehető.

1967-től két és fél évig (valamint a szülés utáni hat hónap) lehetett igénybe venni e szociális segítő formát, amely a második vagy harmadik gyermek megszületése után időben is kitolódhatott. 1986-tól a lakosság valóban még rohamosabb csökkenése után lehetőség nyílt arra, hogy három, illetve ennél több gyermek nevelése esetén a legkisebb gyermek 10. életévéig lehessen e formát igénybe venni.

1995-ben a kormány (1995. március 12-ei programja szerint) az országgyűléssel megszüntette az alanyi jogú családi pótlékot, csak három gyerek esetében tartotta meg, összevonta a gyermekgondozási segélyt, rövidítette a szülési szabadságot stb.1