A kiegyezés után alapvető igazgatási reform lépett életbe a kórházügy területén is. E terület végső fokon a Belügyminisztérium hatáskörébe került át és annak egészségügyi osztálya irányította. E szakigazgatási osztály dolgozta ki a kórházügy fejlesztési tervét, irányította szakmai és gazdasági tevékenységét. Az országos irányítás alárendeltségében álltak a vármegyék egészségügyi osztályai, amelyek a maguk hatáskörében részben végrehajtották a felügyelő minisztériumi osztály rendelkezéseit, részben a hatáskörük alatt álló területen önállóan jártak el, terveztek és fejlesztettek. A Belügyminisztérium egészségügyi osztályának tevékenységét támogatta, illetve javaslatokkal segítette az Országos Közegészségügyi Tanács, melynek vármegyei szintű mása az Egészségügyi és Kórházi Bizottság volt. Ez utóbbiak ugyan javaslattevő testületek voltak, mégis fontos szerepet játszottak a közegészségügyi állapotok javításában. Más kérdés volt a kórházak fenntartásának anyagi alapjai: az állam által biztosított keretek – az adók egy részének átengedése e célra, illetve az állami költségvetésből biztosított meghatározott összeg – kiegészítették a különböző alapítványokból, közalapokból és általában a szegényügyet támogató állami, magán és jótékonysági összegeket, amelyek felhasználására az állam kötelező normákat szabott meg. Pontosan meghatározta az egy betegre fordítható ellátási minimumokat, amelyhez bizonyos összeggel maga is hozzájárult, a többit a helyhatóságoknak vagy a fenntartóknak kell kiegészíteni adókból és alapítványokból. Az állami részvétel végleges szervezeti formája az 1898-ban létesített Országos Betegápolási Alap lett (XXI. tc. 1988), amelynek kimunkálása Chyser Kornél nevéhez fűződik.

Az ország egészségügyét rendező közegészségügyi törvény (XIV. tc. 1876) előkészítése során az Országos Közegészségügyi Tanács (1867) felkérésére a Belügyminisztérium 1870-ben országos felmérést készített a hazai kórházügy helyzetéről, amely kiterjedt a kórházi épületek állagára, a belső állapotokra, a létszámra, az ágyak számára, a fenntartási költségekre stb., valamint az adott terület lakosságának számára, az egy ágyra eső betegforgalomra is. Ugyancsak fontos kérdés volt, hogy a betegápolást szolgáló intézményben vannak-e olyanok, akik a szegényház hiányában itt nyertek elhelyezést.

Még a Közegészségügyi Törvény kiadása előtt rendezték a kórházi költségek (1875. évi III. tc.) rendjét, részletesen szóltak arról, hogy kórházi ellátás esetén a betegért ki, mit és mennyit térít. E törvény kisebb módosításokkal 1945-ig volt érvényben. A törvénycikk első fejezetében („A költségek viselése”) meghatározták, hogy a vagyonnal rendelkezők önmagukért térítenek, viszont a vagyontalanok esetében a következőket rendelték el: a munkaadók alkalmazottaik, illetve az ekkor létesített költségvetési betegellátási alapból – a törvényhatóságok az igazolt vagyontalanok betegápolási költségeit 30 napig kötelesek téríteni a kórháznak.”

A továbbiakban már a költségek beszedésének módjairól, illetve az egyes hatóságoknak a másikkal szembeni kötelességeiről volt szó. E rendelettel együtt látott napvilágot a pozsonyi Állami Kórház részére szerkesztett Alapszabályzat is, melyet mintául szántak minden köz- és magánkórház számára, hogy ennek alapján rendezzék tevékenységüket. Az Alapszabályzat kimondta, hogy a kórház köteles segítséget nyújtani minden jelentkező betegnek életveszély esetén, függetlenül annak vagyoni helyzetétől. Egy kórház fenntartási alapjai az intézeti jövedelmekből, az alapítványokból és a saját maga termelte összegekből álltak. Felügyelete végső soron a belügyminiszter, illetve a kormány közegei voltak. A kórház élén az igazgató állt, akinek fegyelmi jogkörébe tartoztak az orvosok és az ápolók, a gazdászati hivatalnokok és a különböző segéderők. Az igazgatót a miniszter, illetve az általa meghatározott kormányzati közegek nevezték ki. Ő viszont a beosztottakat nevezte ki. A kórház osztályokra tagolódott, ahová a betegeket meghatározott feltételek szerint vették fel, rendeletek által meghatározott feltételeket biztosítottak részükre, ápolási költségeik rendeletekben határozott összegeket adtak (első és másodosztály). A továbbiakban részletesen szóltak a betegek gyógykezeléséről, lelkigondozásáról, a betegek elbocsátásáról, illetve az elhunytakkal kapcsolatos teendőkről, a betegek kötelmeit pedig a házirend rögzítette, melynek 26 pontja szinte a kórházi élet minden területét érintette. A belügyminiszter 1875. évi 15952. sz. rendelete viszont elég részletesen kitért a törvényhatóságok által kezelt betegellátási alap, illetve a különböző biztosítási társaságok által biztosított ellátási lehetőségek felhasználásának módjairól. A bonyolultnak tűnő adminisztrációs folyamat elrendelése viszont a kórházi kezelésekre fordítható összegek védelmére született, nem pedig annak akadályozására.

A kórházügyet végső soron az 1876. évi XIV. tc. rendezte, melynek IX. fejezete szinte a második világháborúig érvényben volt. A közkórház e rendszerben csak nagyságrendi különbséget jelentett, mely nagyságánál fogva képes volt a hatókörén kívül eső területről is beteget befogadni. Ilyen 1876-ban négy volt: a pesti Szent Rókus Kórház, a pozsonyi Állami Kórház, a pesti egyetemi klinikák és a lipótmezei tébolyda. E rendszeren változtatást csupán 1902-ben következett be, amikor a Közegészségügyi Törvény kiegészítését szolgáló rendelet az állami kórházak mellett közkórházakat, nyilvános jelleggel felruházott kórházakat és magánkórházakat állapított meg, a közegészségügyi bizottságokon belül kórházi bizottságok szervezését is elrendeli. Ehhez viszont a hazai kórházügy hatalmas fejlődése járult. Ennek nemcsak anyagi vonatkozásai jelentősek, hanem a már említett Közegészségügyi Törvény is. E törvény ugyanis pontosan meghatározta, hogy a törvényhatóságok a hatáskörükbe tartozó lakosság lélekszáma szerint hol és hány orvost, bábát és egyéb egészségügyi személyzetet (halottkémet, védőnőt stb.) alkalmazzanak, valamint azt, hogy ezer lakosonként három betegágyat létesítsenek. Valójában ez a törvény határozta meg alapjaiban a hazai kórházügy 19. század végi rohamos fejlődését. A törvényhatóságokat kötelezték a kórházépítésre, a meglevők fejlesztésére és a törvény által megszabott kórházi feltételek megteremtésére és biztosítására. 1878-ban a kórházügy külön költségvetési tételként szerepelt az ország éves pénzügyi programjában. 1877-ben külön kórházépítési normát állapítottak meg, az új kórházépület tervezését szigorú szabályok közé szorították, az építési normák kialakításánál követték az európai kórházépítési követelményrendszert. Meghatározták az egy betegre eső légköbmétert, az osztályok elkülönítését, a műtők és kezelők elkülönült elhelyezését, a fűtést, a szellőztetést stb. A tömbépületek helyébe az ún. Pavilonrendszer lépett. Valójában az 1870-es években – vármegyénként és városonként – azonban eltérő mértékben – fogalmazódtak meg a nagy kórházépítő programok, melyeket az államháztartás jelentősen támogatott. Például Budapest nagyszabású kórházépítés programját 1884-ben Gebhardt Lajosnak, a Rókus Kórház igazgatójának vezetésével egy szakbizottság dolgozta ki, mely szerint a Duna jobb partjára háromezer ágyas, a bal partjára kétezer ágyas kórházat kellett emelni. E terv szerint épült fel 1884-ben a Magyar Vöröskereszt Erzsébet Királyné Kórháza (a mai Sportkórház), a Szent István Kórház (1885), a Szent László Kórház (1895), az új Szent János Kórház (1897), bővítették a Szent Rókus Kórházat, felépült Óbudán a Szent Margit Kórház (1898), harminc fölé emelkedett a magánkórházak száma, új pavilonokkal bővítették a régebbi pest-budai kórházakat. A szerzetesrendek kezelésében levő kórházakra nézve is kötelezővé vált az állam által meghatározott kórházi feltételek teljesítése, így ezen intézmények is jelentős fejlődésen mentek keresztül. A leglátványosabb változás az irgalmasok budai kórházában következett be, amelynek új központi épületét 1907-ben adták át (a mai ORFI központi épülete), ez egyben a főváros egyik legkorszerűbb kórháza lett. A 20. század első évtizedében kaptak új épületet az irgalmasok váci, egri, pápai, nagyváradi kórházai, illetve a teljes rekonstrukcióval azonos átépítéseket alkalmaztak. Az 1880-as években a legjelentősebb hazai kórházépítési beruházás a pesti és a kolozsvári orvosi karok klinikai telepeinek és központi oktatási épületeinek felépítése volt. Budapesten és Kolozsvárott tervezőbizottságokat hoztak létre, jelentős összegeket áldoztak a tanulmánytervek elkészítésére, melyeket európai tapasztalatok alapján tervezték meg e létesítményeket és 1900-ban a klinikai telepek Európa legkorszerűbb hasonló intézményeinek sorába, tartoztak. 1870-ben a pesti orvosi kar mindössze 146 betegággyal, 1900-ban 1500-zal rendelkezett. Kolozsvárott 1046 volt. Az 1885. évi kórházi statisztika szerint már 278 kórház működött mintegy 10 ezer betegággyal, 1896-ban 341 kórház 19 000 betegággyal, 1900-ban 395 kórház 35 ezer betegágygyal, 1914-ben 426 kórház 44 ezer betegággyal. Ekkor tízezer lakosra 25 betegágy jutott, ami európai vonatkozásban sem volt lebecsülendő. A legfejlettebb ellátás Angliában volt, tízezer lakosra 51 betegágy jutott. A betegforgalom egy évben betegágyakon 450 ezer körül mozgott. Hasonló jellegű fejlődés volt tapasztalható vidéken is, a dualizmus korában épült fel jelentősebb megyei kórházaink többsége, megújultak a kisebb városi és községi kórházaink, sok új városi és községi kórház magán kezdeményezésből született, amelyeket 1898-tól az Országos Betegápolási Alapból – ahol nem működött törvényhatósági kórház – külön támogatásban részesítették. A szerzetesrendek is megújították gyógyító intézményeiket, viszont a többi egyház is törekedett saját kórház létesítésére, így a református egyház Budapesten, Debrecenben, Brassóban és több más helyen, az evangélikusok is több városban emeltek gyógyintézetet. Az izraelita hitközségek országos jelentőségű kórházzal rendelkeztek Budapesten (a pesti Zsidó Kórház, ma a Haynal Imre Orvostovábbképző Egyetem központi épülete), de majd minden jelentősebb magyar városban is rendelkeztek kisebb-nagyobb kórházzal. Az egyházakra a gyógyító intézmények mellett inkább a gondozó-szegényellátó hálózatot épített ki, jól működő ápoló- és gondozó szolgálataik világi gyógyintézményekben is jelen voltak, szélesebb területen fejtették ki gondozó tevékenységüket.

A betegellátó intézmények bővülését jelentette a honvédkórházak rendszerének kiépítése is: bár nem tartozik szorosan a polgári egészségügyhöz, az 1880-as évektől épültek fel legjelentősebb helyőrségi állandó kórházaink, így a fővárosban három, Pécsett, Győrött, Pozsonyban, Szegeden, Nagyváradon, Kolozsvárott, Nagykanizsán, Kaposvárott, Debrecenben stb. A hadsereg betegágyainak száma meghaladta a 20 ezret, a háborús helyzet esetén mintegy százezer újabb betegágy létesítésére volt lehetőség. 1914-ig a katonai kórházak kezelése kettős volt: a betegágyak mintegy 70 százalékával a közös hadsereg, 30 százalékával a m. kir. Honvédség rendelkezett, amelyek mint önálló kórházak Budapesten, Pécsett, Kolozsvárott, Debrecenben és Szegeden.

Az 1890-es évektől a Munkássegélyező Pénztár is sorra építette saját kórházait és munkásjóléti intézményeit, rendelőintézeti hálózatát, amelyet keretében 1897-ben Budakeszin megnyitotta tbc-szanatóriumát. A 1900-as évek évei a hazai szanatóriumi hálózat kiépítésének kezdete, szervezője a Szanatóriumi Egyesület lett, amelynek tevékenységét az állam anyagilag is támogatta. Így épült fel 1905-ben a budakeszi Erzsébet Szanatórium (ma Korányi TBC Szanatórium és Pulmonológiai Intézet), a MÁV TBC Szanatórium (1907), s továbbiak a Mátrában, a Kárpátok több helyén.

Az 1877. évi kórházépítési normák megállapítása ugyan nem befolyásolta a régi ún. Német norma (egy épületben való elhelyezés) vagy a pavilonos forma szerinti kötelező tervezést, a kórházaink többségének tervezését az anyagi lehetőségek határozták meg, s csak ezen belül érvényesülhetett az orvosi és kórház építészeti feltétel. Az első nagyszabású hazai kórházépítési program megvalósulásának idején, főleg a pesti és a kolozsvári klinikai telepek megtervezését célzó európai tanulmányutak nyomán, hazánkban is komolyan törekedtek a kórházépítés építészeti és orvosi vonatkozásainak és feltételeinek összhangba hozására, a modern kórházépítés irányelveivel. E vonatkozásban ugyan már 1847-ben Réthy Pál részéről bátortalan kezdeményezés indult meg, de az 1880-as évekig nem talált követőkre. Ekkor viszont központi kérdéssé vált e témakör. A tervrajzokat a higiéniás elvek alapján kellett elkészíteni, melynek során az ún. pavilonos vagy központi épületes irányzatok alakultak ki. Az bizonyos, hogy 1891-ben az 48160 sz. belügyminiszteri rendelet intézkedett a kórháztervezési pályázatokról, melyeket az egészségügyi hatóságoknak kellett elbírálni, engedélyezni. A norma szerint 120 ágyig egy épületben kellett a kórházat megtervezni, a felül már külön pavilonokat kellett létesíteni. Viszont egy pavilonban 100 betegnél többet nem lehetett elhelyezni. A sok és részletes szakmai szempontokból a leglényegesebbnek a higiénés feltételnek azt határozták meg, hogy minden betegre naponta 4–500 liter vizet számoltak, az egész épületet csatornázták. A kórtermek nagyságára ugyan nem állapítottak meg határt, de azt igen, hogy betegenként hány légköbmétert kell számítani, mindegyiknek állandó légáramlást biztosító nyílászárókkal kell rendelkeznie. Pontosan meghatározták, hogy a fertőzést, jelentő helyiségeket hol kell elhelyezni, milyen távol legyenek a gyógyítás színterétől. Például, meghatározták a hullaházak távolságát és elkülönítettségét a belosztályoktól és a konyhától. Ez utóbbival kapcsolatban úgy rendelkeztek, hogy e helyiségeit minden betegosztálytól legalább 50 méter távolságra kell telepíteni, külön kell raktárakat építeni, amelyeknek ugyancsak távol kell lenni a betegosztályoktól. A kisegítő épületeknél külön figyelemmel kellett lenni a tisztaságra, a féregtelenítéseket és a rágcsálók irtását legalább havonta egy alkalommal, de szükség esetén azonnal el kellett végezni.

Meg kell jegyeznünk, hogy a dualizmus korában emelt kórházaink többségében az 1891-es kórházépítési (építészeti) szabályzat csak korlátozott mértékben érvényesült, csupán a főváros kiemelkedő kórházaiban, a már említett két orvosi kar klinikai rendszerében és néhány vidéki kórházban (például Egerben az irgalmasoknál) érvényesült. A legtöbb esetben a szabadon álló épületeket alakították át kórházi célra vagy a már meglevőket tervezték át, de minden körülmények között megfeleltek a kórházi higiénés feltételeknek.

Az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés utáni Magyarország területén igen súlyos helyzet alakult ki a kórházügy területén is. 1920-ban a magyar egészségügy rendelkezésére 183 kórház állott mindössze 26 ezer betegággyal és a 10 ezer főre eső betegágyak száma mindössze 11-re csökkent. A helyzet annál súlyosabbnak minősült, hiszen a 26 ezer betegágy 1918-ig 8 millió lakosra volt biztosítva, az elcsatolások után közel 2 millió lakossal – erdélyi, felvidéki, délvidéki magyar menekültekkel – növekedett a trianoni Magyarország lakossága. A gazdasági nehézségek ellenére a kormány jelentős kórházépítési programot dolgozott ki, amelynek legfontosabb területei nemcsak a meglevő intézmények korszerűsítése, ágylétszámuk növelése és a gyógyító munka feltételeinek javítására terjedtek ki, hanem az első világháború előtt alapított debreceni (1912), a Kolozsvárról Szegedre menekült és a Pécsre helyezett pozsonyi orvosi kar (1918) új klinikai rendszerének megteremtésére, a megnövekedett főváros kórházi ellátásának javítására és a megyei kórházak számának növelésére. Nem kis nehézségek árán az 1920-as években a fizetőképes és biztosított lakosság szükségleteinek megfelelően az állam kórházfejlesztési programot dolgozott ki, amelynek során 1921 és 1930 között a hazai betegápoló és gyógyintézetek száma 183-ról 233-ra, az ágyak száma 36 451-ről 39 821-re emelkedett. Ebben az emelkedésben csupán néhány száz betegágyat és 4-5 épületet jelentett, hogy a Magyarországon található katonai egészségügyi intézmények egy részét – tekintettel a hadsereg korlátozott létszámára – átengedték a polgári egészségügynek. A kórházügy alaprendeletei nem változtak, a két világháború között alapvető módosító intézkedéseket nem adtak ki. Viszont 1930-tól az állam teljes mértékben fedezte a szegény betegek ápolási költségeit, 1931-től a teljes költségtérítés helyett bevezették az általános átalánytérítést. Az állami hozzájárulások csökkenése miatt egyre szükségesebbé vált a kórházi munka gazdaságosságának fokozása, javarészt ezt szolgálta az 1931-ben megalakult „Magyarország Klinikáinak és Kórházainak Szövetsége”, amely Magyar Kórház címmel elméleti és gyakorlati kérdésekkel foglalkozó folyóiratot adott ki.

A két világháború között zajlott le hazánkban az ún. második kórházépítési program, amelynek első szakaszában felépültek a vidéki orvosi karok klinikai telepei, központi épületei Szegeden és Debrecenben, illetve Pécsett jelentős átalakításokkal régebbi intézeteket formáltak át oktatási és gyógyítási célokra. Felépült gyermekgyógyászati intézményeink többsége. Így például a budapesti Madarász utcai csecsemő- és gyermekkórház, jelentősen kibővült a Kék Kereszt (Heim Pál Gyermekkórház) intézménye. Ugyancsak az állami gyermekmenhelyek gyógyító részlegei, a gyermekszanatóriumok rendszere és speciális gyermekintézetek (pl. a nyomorék gyermekek otthonai, gyógyító részlegei, a vakok és siketek állami intézményei stb.). Egyre nagyobb szerepet kaptak a kórházfejlesztésben a biztosító intézetek: megépült a MÁV Kórház és szanatóriumi hálózata (Budakeszi, Mátraháza stb.), az OTI Uzsoki utcai Kórháza. Az 1930-as években zajlott le Budapesten a második jelentős kórházépítési program, ennek során felépült a mai Bajcsy-Zsilinszky Kórház (Horthy Miklós Kórház – 1932), a SOTE Gyakorló Kórháza (akkor OTBA, 1992-ig Központi Állami Kórház – 1933), a MABI Kórháza (Péterfy S. u. Kórház), a Tétényi úti Kórház első szakasza (Szent Imre Kórház), az Országos Traumatológiai Intézet (Magdolna Baleseti Kórház – 1936).

Hasonló folyamat játszódott le vidéken is, így épült fel a berettyóújfalui, a ceglédi, a kiskunhalasi, a mátészalkai, a nyíregyházi, a kaposvári, a veszprémi kórház, új épülettel bővült a szombathelyi, a szekszárdi, a nagykanizsai, a kecskeméti, a békéscsabai, a gyulai kórház.

A hazai kórházak hálózata 1939-ben 304 gyógyintézettel és 46 922 betegággyal rendelkezett, 10 ezer lakosra mintegy 47 ágy jutott, így az országos betegágylétszámon belül mintegy 9 ezer ágyat a tbc-s betegeknek biztosítottak. Az országos betegágylétszámon belül jelentős arányt képeztek – 10 134 betegággyal – a magánkórházak (54 gyógyintézetre elosztva), míg a biztosítótársaságok teljes ágylétszáma mintegy 15 ezer volt. A pesti és a vidéki egyetemi klinikák ágylétszáma 8441 volt, de a nyolc bábaképző intézet szülőnői ágyszáma is 980 volt. A szerzetesrendek betegágyszáma 4561 volt, de ebbe a számba nem tartozott bele a közel 3 ezer szociális-beteggondozói férőhelyeik száma, ahol elsősorban szegénygondozottakat és gyógyíthatatlanokat, valamint aggokat helyeztek el. A két világháború közötti időszakban a különböző felekezetek jelentősen növelték gyógyintézeteik számát és férőhelyeiket, közülük is kiemelkedett a Református Egyház Bethesda Gyermekkórháza, az Irgalmas Rend budai Kórháza, a fővárosi Zsidó Kórház és gyógyintézményeinek hálózata, míg a gondozó intézmények között kell említenünk a San Marcó budai Szeretetkórházat, a ferencesek szegénygondozó intézményeinek hálózatát.1

1938–1940-ben – a területi visszacsatol sok után a hazai kórházi ágylétszám és intézmények száma 13 100, illetve 38-cal növekedett, amelyek részben már működtek 1918 előtt, részben újabb építmények voltak a román, illetve a csehszlovák állam részéről. Az Ungváron, a Munkácson, a Szatmáron levő új intézmények állami kórházi statust kaptak, az adott körzetek betegellátását biztosították. Jelentős volt a visszacsatolt területeken a magánkórházi szám (20), a betegágyak száma vonatkozásában 4990 volt.

A második világháború idején a katona-egészségügy erősítésére az országon belül 25 ezer katonakórházi, 90 ezer légókórházi betegágyat létesítettek, amelyeket részben a Magyar Vöröskereszt, részben a Légoltalmi Országos Parancsnokság szervezett, elhelyezésükre külön tervezetet dolgoztak ki.

A második világháború nagy veszteséget okozott a kórházak vonatkozásában is. A háború befejezésével csak 28 000 kórházi ágy maradt meg működőképesen, a visszavonuló német csapatokkal együtt mintegy 40 ezer kórházi ágy működéséhez szükséges – főleg a Magyar Vöröskereszt kezelésében lévő – felszerelést hurcoltak el az országból. A kórházi épületek vonatkozásában a kár 70%-os volt, például a budapesti Szent János Kórház vagyonának mintegy 60%-a megsemmisült (területén súlyos harcok dúltak, a gyulai kórház épületének 70%-a elpusztult, de majdnem mindegyik kórház súlyos rongálódásokat szenvedett. 1945–1946-ban ideiglenes jelleggel elhagyott épületeket, hadikórháznak átvett középületeket jelöltek ki kórházaknak, míg a romba dőlt gyógyító intézetek helyreállítását azonnal megkezdték, az első hároméves terv egyik feladata lett a kórházak helyreállítása, egyben megkezdődött az a folyamat, hogy kórházakat létesítettek eredetileg más célú épületek átalakításával. 1945-ben több magánkórház és gyógyintézet szűnt meg, elsősorban az alapítványi intézmények számolták fel önmagukat. A kiépülő új egészségügyi kormányzat állami kezelésbe vette 1947-ben a még működő magán gyógyintézeteket, elsősorban a nagyobb ágylétszámú intézményeket. Így alakult meg például a Szabadsághegyi Állami TBC Szanatórium, az ugyanott levő Gyermek TBC Szanatórium, hasonlóan a vidéki tbc-szanatóriumok többségéhez. Az új társadalombiztosítási rendszer kiépítésével állami kezelésbe kerültek az addig a különböző biztosítási intézetek tulajdonában levő, de bizonyos állami támogatásban működő kórházak, gyógyító intézmények és rendelők hálózata, integrálták azokat az egységes állami kórházi rendszerbe. Az 1950-es évek elején a vidéki újabb tbc-szanatóriumok (például Hegyfalun, Dobán, Deszken stb.) államosított kastélyokból alakították ki, az országos gyógyfürdő- és reumatológiai kórházi hálózat megteremtése is. Ezen az elven épült fel (Hévíz, Balatonfüred, Balf, Harkány, Keszthely stb.). A magán gyógyintézetek és biztosítási társaságok kórházainak államosítása során új típusú kórházak kialakítására is sor került, például a Postás Kórházból és a Szieszta Szanatóriumból formálódott ki Budapesten az Országos Onkológiai Intézet (1951), az Irgalmas Kórházból és a Szent Lukács Gyógyfürdő Rt. Fürdőkórházából az Országos Reuma- és Fizikoterápiás Intézet, s az utóbbihoz csatolták a Császárfürdő Kórházát, a Tengerészeti Kórházat, a Marczibányi Alapítvány működtette Budai Kórházat. A szerzetesrendek államosított (1949) kórházait is más feladattal működtették: az egri Irgalmas Kórházból formálódott ki a Heves Megyei Markhot Ferenc Megyei Kórház, a pécsiből egyetemi klinikát, a pápaiból a Városi, a váciból szintén Városi Kórház lett. Az Erzsébet Apácák Budapest Fő utcai Női Kórházát szociális otthonná alakították át, de az egyházi szegénygondozó intézmények többsége megtartotta eredeti profilját, a szociális és beteggondozó hálózat része lett. A Bethesda Kórházból alakították ki – több kisebb magánkórház hozzácsatolásával – az Apáthy István Gyermekkórházat, míg a Városliget környéki magánszanatóriumok (Glück-, a Liget- stb.) egyesítéséből alakult ki a BM Központi Kórháza. A vidéki magánkórházak többségéből csecsemő- és szülőotthonok lettek, hiszen a hároméves terv egyik feladata a tbc-, a csecsemő-, gyermek- és szülészeti-nőgyógyászati osztályok számának és ágylétszámának növelése lett. 1949-ben a gyógyintézeti ágyak száma közel 50 ezer volt, ami valamivel haladta meg az 1939 évi számadatokat. Viszont bizonyos torzulás is bekövetkezett, amikor az 1950-es évek „mindent felülmúlni” szemlélete a kórházügy területén is kampányfeladatokat teljesített: a kórházi infrastruktúra lehetőségeit figyelmen kívül hagyva növelték a kórházi ágyak számát, sokszor elviselhetetlen állapotokat teremtve a kórtermekben. Az újonnan szervezett kórházak és gyógyintézmények valóban az adottságoknak, a kórházi gyógyító munka feltételeinek feleltek meg, míg a régebbi kórházakban egyszerűen megkétszerezték az ágyszámot. 1962-ben az összes kórházi ágyak száma közel 74 ezer volt, az 1950-es években jelentősen fejlődött a csecsemő- és koraszülött részlegek, a sebészeti- és traumatológiai osztályok hálózata. 1962.-ben a kórházakban mintegy 20 ezer kórházi ápoló működött, akik többsége az új típusú szakképzésben szerezte képesítését. A nővér- és ápolóképzés első részleges reformja az 1920-as években zajlott le, amikor az egyetemi orvosi karokkal és az Országos Közegészségügyi Intézettel (1926) kapcsolódó Betegápolónő-képző Intézetek (Budapest, Debrecen, Pécs, Szeged, Szombathely) megkezdték működésüket, mellettük tovább működtek a Bábaképző Intézetek is. A képzés teljes államosítására 1950-ben került sor, amikor az Ápolónőképző Intézetek az Egészségügyi Minisztérium felügyelete alá kerültek, amelyekben két szinten történt a képzés: a hároméves (16 éves kor után), és az érettségivel rendelkezők kétéves szakiskolái. Megindult a szakosított képzés (csecsemő- és gyermekápolónői, az elmeápolói, az általános stb.) is. 1956–1960 közötti időszakot főleg a kórházak bővítése, az osztályok számának növelése és hiányzó szakokkal való kiegészítése jellemezte. 1960 után a mezőgazdaságban működők társadalombiztosításának megszervezése után egyre nagyobb szükség mutatkozott a vidék kórházi ellátottságának fejlesztésére. Az 1960-as években formálódott ki hazánkban az ún. harmadik kórházépítési program. Ezt az időszakot jelzi a háború utáni első új telephelyű kórház, a fehérgyarmati 260 ágyas járási kórház (1961) létrehozása. Ezt követően épült fel Dunaújvárosban (1966) a 450 ágyas városi kórház, Szolnokon a MÁV Kórház (1960), a megyei központok közül először Salgótarjánban épült új megyei kórház (1967) 590 ággyal. Az új épület 98 400 m3 beépített térfogatú, egy ágyra 166 m3 jutott. Az 1960-as évek nagyarányú kórház-rendelőintézeti fejlesztési programjának megvalósítását sorozattervek alapján hajtották végre. A betonvázas, panelelemekből épített – egyszerűnek és gazdaságosnak minősített – sorozatterv alapját az orosházi 400 ágyas járási kórház (1965) és a dorogi 17 munkahelyes rendelőintézet képezte. Az 59 ezer m3 beépített térfogatú 402 ágyas orosházi kórház 1967-ben kezdte meg működését. Egy ágyra 146 m3 jutott; azonos tervek alapján készült el a kórház Siófokon (1968). A terv továbbfejlesztésével valósult meg a 450 ágyas hatvani (1969) és dombóvári kórház (1970) 65 ezer m3 beépített térfogatú épületegyüttese. E sorozatterv képezte alapját a kisvárdai (1977), majd a váci (1979) és a ceglédi (1986) kórházaknak is.

A kórházak tervezésénél a korszerűség és a gazdaságosság volt az alapelv, ennek jegyében készült el a kazincbarcikai 440 ágyas kórház (1984) terve. A 84 ezer m3 beépített térfogatú épületben 168 m3 jutott egy betegágyra. Az új tervek már építészeti egységben tartalmazták a kórházat és a rendelőintézetet. A nagyarányú kórházépítési programból kiemelkedtek az 555 ágyas ajkai, az 500 ágyas nagyatádi kórház megépítése, valamint a budapesti Dél-pesti és az Országos Kardiológiai Intézet új épületei, a kecskeméti 680 ágyas megyei kórház (1980), a veszprémi megyei kórház (1984), de a meglevő kórházak rekonstrukciói során új épületbe költöztették a budapesti Róbert Károly körúti Kórházat (1983), az egri megyei kórházat (1984). Az 1980-as években jelentősnek minősült a rekonstrukciós kórházi tervezés, amelynek során korszerűsítették, új épületekkel egészítették ki a magyar orvosegyetemek intézményeit, így a régi épületeket teljesen átépítették, míg a főváros 19. században épült nagy kórházait is teljesen átépítették, a 20–25 ágyas kórtermeket megszűntették, 4–6 ágyas betegszobákat alakítottak ki. Az 1960-as években 7 tbc-kórházat és szanatóriumot építettek, egyenként 300 betegággyal, amelyek közül az első Zalaegerszegen nyílt meg 1961-ben. Az 1970-es években a tbc-szanatóriumok 60%-a a tbc felszámolásával feleslegessé vált, az intézmények más profilt kaptak, elsősorban elme-ideg szanatóriumokká alakították át azokat, bár ezen a téren a nagyobb kórházak mellé külön pavilonokat emeltek elme- és pszichiátriai gondozás céljaira.

A járási-városi kórházak hálózat kiépítését követően az 1980-as években a megyei kórházak fejlesztése került sorra, csaknem mindegyik kórház rekonstrukciójára sor került, de kiemelt feladatot jelentett több olyan kórház korszerűsítése (Központi Állami Kórház, Országos Traumatológiai Intézet stb.), amelyek az 1930-as évek bauxitbeton technológiájával épültek és veszélyessé váltak. Az 1980-as évek kórházépítési programjának részét képezte a gyógyidegenforgalom intézményeinek, a gyógyfürdőkórházak és szanatóriumok fejlesztése. Ennek jelentős alkotása a balfi gyógyszanatórium, a hévízi kórház rekonstrukciója.

Az 1990. évi statisztika szerint Magyarország területén 10 millió lakosra 90 ezer betegágy jutott, 150 integrált kórház-rendelőintézetben, ahol 21 m2 hasznos terület jutott egy betegágyra. Viszont a látványos intézményi fejlődés ellenére alapvető gondok voltak az kórházügy és általában az egész egészségügy területén. A tervgazdálkodás alapelve a központi irányítás és elosztás volt, amelynek kétségtelenül voltak előnyei, de az egyéb pénzügyi források hiánya miatt jelentőssé vált az európai színvonaltól való lemaradás. Elmaradás mutatkozott az általános technikai színvonaltól, bár voltak kiemelkedően felszerelt és irányított gyógyintézetek, mégis nem volt egyenletesség az ország területén. Elsősorban az utókezelés vált rendkívül alacsony színvonalúvá, zsúfoltság és elhanyagolt állapotok uralkodtak ezen a területen. A biztosítási rendszer új formáinak kialakulása a finanszírozás új normáit alakította ki, amelynek következtében fontos szerepet kaptak az önkormányzati, az alapítványi és egyéb forrásokból történő támogatások. A piacgazdálkodás feltételeit kellett kialakítani a kórházgazdálkodás és fenntartás területén, amely az addigi gazdálkodási elvek alapjaiban történő átrendezését igényelte. 1990 után a kórházügy területén is új formák alakultak ki, a kórházak többsége önkormányzati szervezetekhez tartozik, kisebbik része továbbra is állami kezelésben maradt, de új forma lett a magánkórházi forma, valamint az alapítványok által működtetett gyógyintézeti rendszer. A szerzetesrendek újbóli működése a kórházügy területén csupán csak a lelkigondozás lehetőségeit tudta magára vállalni, a gyógyító rendek komoly személyi problémáik miatt ennél többet nem vállalhattak. Inkább az egyházak az idős- és utókezelésre szoruló betegek gondozása területén kívántak működési területet találni, kivételt képezett a Református Egyház, amely felügyelete és működtetése alá vonta a budapesti Bethesda Kórházat. 1994-ben a magán- kórházi ágyszám mindössze 850 volt, ami az egészségügy területén elenyészőnek bizonyult. Az egyházak inkább a működő gyógyintézeteken belül alapítványi lehetőségek kihasználásával kapcsolódtak be.

Súlyos kérdést jelentett az ápoló- és kiszolgáló személyzet országos méretű hiánya, hiszen az 1970-es évektől fokozatosan csökkent az ápolónői és asszisztensi létszám, amit nemcsak a kereseti lehetőségek alacsony színvonala, de a csökkenő létszám miatti megterhelések is fokoztak. Az 1990-es évek végén az egészségügy-betegápolás vonatkozásában 50–60 %-os volt a munkaerőhiány, amely működtetési gondokat jelentett. Az egészségügyi pálya vonzerejének csökkenése az 1990-es évek elején válsághelyzetet teremtett a magyar kórházügy területén is.2