Az itt végzett orvosokért nagy versengés volt nemcsak a kolostorok, hanem a városok között is. A járványok, sújtotta Európában hiány volt gyógyítókból, sok volt az „áldoktor”, a kuruzsló. II. Frigyes német-római császár rendeletet adott ki, hogy az orvosdoktori címet csak igazoltan Salernóban végzett személy veheti fel, amely a 12. század közepéig töltötte be vezető szerepét az európai „orvosképzésben”, 1158-tól Bolognában, 1180-tól Montpellierben szervezett formában oktattak orvosjelölteket. Montpellier abban különbözött Salernótól és Bolognától, hogy itt spanyol földről elmenekült világi személyeket, főleg zsidó vallást, követőket képezték ki sebészeknek. Ismereteink szerint Párizsban 1200 óta volt orvosképzés, annak ellenére, hogy a párizsi egyetem statútumát csak 1231-ben fogadták el, Paduában 1228-tól, Oxfordban 1229-től, Rómában 1245-től, Cambridgeben 1274-től, Paduában 1361-től folyt orvosképzés. Az egyetemek alapításának feltétele a pápa hozzájárulása volt, négy karral – bölcselet, jog, teológia és orvosi – működtek, felügyelője a helyi püspök volt. Az oktatás az egyház által jóváhagyott könyvekből folyt, a tanárok és a hallgatók a legkülönböző helyekről érkeztek.

Az egyetemi orvosképzés erősen követet Salerno hagyományait: a tanárok bel- és kültagokból állt, az előbbiek az egyetem kinevezett tanárai, az utóbbiak az egyetem székhelyén lakó orvosok, részben az egyetemen végzett volt növendékek voltak, akiknek joga volt az egyetemen előadást tartani. Volt olyan orvosi kar, ahol egy kinevezett tanár volt, de 4-5 helyben lakó orvos is „besegített” az oktatásba. A tanulmányi rendet az egyetem határozta meg, de általában II. Frigyes császár rendeletét alkalmazták. E szerint az orvosi tanulmány öt évig tartott, a doktori címhez még egy esztendeig kellett gyakorlatot folytatni egy neves orvos mellett. Az orvosi tanulmányok alatt Galénosz, Hippokratész, Honen és Avicenna munkáit és kommentárjait kellett megismerni, majd dietétikával, gyógyszertannal, pulzus- és vizeletvizsgálattal, láztannal, terápiával, továbbá anatómiával, sebészettel és érvágással kellett foglalkozni. A gyógyszertan gyakorlati része a botanika volt. Az anatómiát Galénosz munkáiból sajátították el. Az igen ritka boncolásnál a tényleges sectiót egy demonstrátor végezte, míg a tanár Galénosz munkájának odavágó részét olvasta fel. A boncolást vita követte, a feltett kérdésekre Galénosz munkájából az odavágó rész szószerint idézése lett, A doktori cím teljes orvosi gyakorlatra jogosított fel, az ehhez vezető első fokozat a borostyánosság (baccalaureatus), a tanársegédségre feljogosító fokozat volt, majd ez követte a licentiantusi cím, amely már feljogosított a gyakorlat korlátlan végzésére. E skolasztikus szemléletű oktatás legnagyobb fogyatékossága éppen a gyakorlat hiánya volt, hiszen az ó- és középkori mesterek munkáit szinte szó szerint ismerő orvosok gyakran a legegyszerűbb orvosi beavatkozást sem tudták elvégezni Ez inkább az alacsonyan képzett sebészekre bízták.