Az 1860-as években jelentkező orvostörténészek közül kiemelkedik Kátai Gábor (1831–1878), aki elsőnek kísérelte meg összeállítani a pesti egyetem orvosi karának történetét (A pesti kir. Egyetem története. Pest, 1863), de az Orvosi Hetilap hasábjain foglalkozott a gyógyszerészet történetével, a Gyógyászatban kórháztörténettel. Legjelentősebb orvostörténeti feldolgozását a Magyar Királyi Természettudományi Társulat története (Pest, 1868) című könyve jelentette, amelyben a Társulat 25 éves történetét tárta fel jegyzőkönyvek tükrében, értékelte tevékenységét. Kátai munkái közül említésre érdemes a fekete halál Karcagon 1739-ben című füzete, valamint a Természettudományi Társulatban és a Vándorgyűléseken elmondott előadásai.

Ebben az időben jelentkezett – elsősorban napi- és hetilapokban – Hamary Dániel (1826–1892) ismeretterjesztő orvostörténelmi írásaival, bár nagyobb munkákra nem vállalkozott, mégis hasznos szolgálatot tett a születő szaktudomány népszerűsítésének. Maizner Jánossal együtt fontosnak tartották a magyar orvosi szakirodalom bibliográfiájának összeállítását, de Hamary 1874-ben megjelentette a magyar orvosi szakirodalom 1800–1868 közötti jegyzékét.

A kisebb írások mellett hamarosan jelentkeztek olyanok is, akik már – elsősorban Linzbauerre támaszkodva – a hazai orvostudomány történetét akarták megírni. Ezek sorát Sugár Fabiusz (1820–1890) nyitotta meg, aki 1861-ben megjelentette Az orvosok és az orvostudomány Magyarországon a legrégebbi időktől századunk elejéig című füzetét, amelyben a gondolatot ébresztő témafelvetésen túl hazai adatokat is közölt. E munka hatása mutatható ki Lengyel Endre (1821–1902) orvostörténeti cikkében, valamint a kéziratban fennmaradt Orvosi Történelem című könyvében (Pest, 1866).

Ennek az átmeneti kornak volt legjelentősebb orvostörténeti kutatója és szakírója Fekete Lajos (1834–1877), kisújszállási orvos, aki minden ösztönzés nélkül számottevő tevékenységet fejtett ki, hatása kimutatható a később jelentkezett, elsősorban a Pór-féle pályadíjra beadott munkákban. Fekete Lajos 1864-ben – saját költségén – kiadta. A gyógytan rövid története című, közel 250 oldalas munkáját, amit az első szakszerűen megírt magyar orvostörténeti összefoglalásnak tekintenek. Fekete mintának Wunderlich Die Geschichte der Medizin (1858) orvostörténeti feldolgozását tekintette, amelyet részben lefordított (bevezetőjében utal erre), majd általános részeket magyar vonatkozásokkal egészített ki. Magyar adatait Weszprémi és Linzbauer könyveiből merítette, de számos közlése saját levéltári kutatásait tükrözi. Fekete Lajos valóban átfogó szemléletű orvostörténész volt, aki az előbbi könyvén kívül több alapvetésnek számító munkát adott ki. 1874-ben, Debrecenben megjelentette A magyarországi ragályos és járványos kórok rövid története című könyvét, amely 800 év adatait gyűjtötte össze és tárgyalta, a végén pontos irodalmi jegyzéket adott a magyar orvosok járványtani munkáiból. Fekete Lajos ezen munkájára a későbbi orvostörténeti irodalom gyakran hivatkozott, sőt a hasonló jellegű későbbi munkák nemcsak mintául tekintették, hanem korszakbeosztását és adatkezelési módját is átvették. Kiadatlan kéziratos munkája – Az orvostudomány története Magyarországon – a hazai orvostudomány történetét dolgozta fel. Ennek kiadását a szerző váratlan halála akadályozta meg, ami nagy kára a hazai orvostörténeti szakirodalomnak.

Fekete Lajos járványtörténeti kutatásaihoz kapcsolódnak Molnár István (l827–1887) Halason működött orvos közleményei, aki városa környékének adatait gyűjtötte össze, és jelentette meg nyomtatásban. Figyelemre méltó munkája a halasi járványokról és váltólázról (Halas, 1864) és a Halasi járványokról (Halas, 1868) című füzetei, amelyekben helytörténeti jellegű orvos- és gyógyszerészet-történeti adatokat közölt. E két munka folytatását jelentette a Kis-Kun-Halas város helyrajza, természetrajza és orvosi emlékei (Kecskemét, 1878) című könyve. Ebben az előbbi adatok összegezésén kívül rövid ismertetést ad a Duna-Tisza köze orvostörténelméről.

Éppen Fekete Lajos és kortársai tevékenysége hatott ösztönzően az egyetemi orvostörténeti oktatás bevezetésének kérdésére is: közel három évtizedes szünet után 1877-ben Purjesz Zsigmond (1845–1896) magántanárként megkezdhette előadásait az ókori orvostudomány tárgyköréből. Mielőtt e tárgykörből elnyerte volna az előadási jogot, figyelemre méltó írásokkal hívta fel magára a figyelmet. Purjesz Zsigmond írásaiban a francia és az itáliai orvostörténeti iskolát követe, főleg az ókor orvostudományáét kutatta, de foglalkozott a középkori járványtani kérdésekkel, sőt 1883-ban Adatok az orvostudomány történetéhez címmel egyetemi jegyzetet is írt. Elsőnek – 1873-ban – a görög orvostudományról és a hippokratészi loccsanásról, majd 1876-ban az Ebers-papiruszokról értekezett, későbbi írásaiban a knidosi és a kosi orvosi iskolákat elemezte, foglalkozott a 16. századi syphilisszel, gyógyítóikkal, de részletes leírást adott a St. Gallen-i kolostor orvosi kéziratairól is.

Az 1870-es évek orvostörténeti irodalmában egyre nagyobb teret kapott az ókori orvostudománnyal kapcsolatos témakör, elsősorban a zsidó orvosi ismeretek tárgyalása. E témával elsőnek a hazai szakirodalomban Rózsay (Rosenfeld) József (1815–1885) foglalkozott még, 1862-ben a Gyógyászat a hébereknél és zsidó orvosok a középkorban címmel kiadott munkájában. A modern medicina szemszögéből, minden elfogultság nélkül tárgyalja a Biblia és a zsidó orvosi kéziratok orvosi vonatkozásait, pontosan meghatározza az egyes gyógymódok jelentőségét és értékét az utókor számára. 1873-ban nyomtatásban megjelentette Az orvos- és természettudományok haladása című könyvét, valamint 1881-ben három részes előadást tartott az ókori zsidó orvosi ismeretekről a Budapesti Királyi Orvosegyesületben.

Az ókori orvostörténelem tárgykörében fejtett ki jelentős szakirodalmi tevékenységet Tihanyi (Tiegermann) Mór (1866–1918), tevékenységét később rendőrorvosi hivatása miatt kénytelen volt feladni. Öt jelentős tanulmányban ismertette a görög-római orvosi ismereteket, foglalkozott Hippokratész és Galénosz jelentőségével, Arisztotelész és Platón hatásával az orvosi szemléletre, a görög materialista iskolák irányzataival, valamint feldolgozta a vérkeringés felfedezését. Nagyobb tanulmányai mellett kisebb – ismeretterjesztő jellegű – cikkeket is közölt napilapokban.

E nemzedék munkásságánál kell említeni Purjesz Ignácot, Purjesz Zsigmond testvéröccsét, aki – bár nem tekintette céljának az orvostörténelem művelését – fivére nyomdokain járva 1885-ben, az Orvosi Hetilapban foglalkozott a percussio és az auscultatio hazai gyakorlatának kezdetével, majd 1896-bsn megírta a Rókus-kórház történetét. Itt kell említenünk ifjabb Bókay Jánost is, aki alapos munkában feltárta a hazai és az európai gyermekgyógyászat fejlődését.

Az eddig ismertetett orvostörténeti feldolgozások – néhány kivétellel – elsősorban Budapesthez kötődtek, hiszen itt teremtődtek meg a szaktárgy társasági művelésének keretei, az orvostörténelem egyetemi oktatása is. Az ország második egyetemének megalapítása (1872) után Kolozsvárott is körvonalazódott egy második orvostörténeti kör, amelynek ösztönzője a már említett Maizner János volt, akinek hatására adta be magántanári kérelmét Gyergyai Árpád (1845–1881) az orvostörténelem tárgyköréből (1880). Orvostörténeti tanulmányokat Pesten folytatott, majd európai tanulmányútján, tanulmányokat folytatott Claude Bernard intézetében is. Erről szóló könyvét 1878-ban adta ki, de foglalkozott római és görög medicinával, sebészettörténettel és középkori sebészi eljárásokkal. Az erdélyi orvosi múltról sorozatot indított a Deutsche Archiv für Geschichte der Medizin című német szakfolyóiratban. Írásaiból kitűnik, hogy Dahrenberg nyomdokain járt és a francia-itáliai orvostörténeti iskola követője volt. Székfoglaló előadása váratlan halála miatt nem hangzott el. Kortársa volt Gusbeth Ede (1839–1906) brassói gyakorló orvos, Brassó egészségügyének, kórház- és intézménytörténetének feldolgozója, de foglalkozott szász orvosok munkásságával, míg Pataki Jenő a századforduló Erdély orvostörténetével, erdélyi kiváló orvosok munkásságával foglalkozott.1