A betegápoló, mint szakképzett személy már a legrégebbi orvostörténeti dokumentumokban is feltűnik, aki emberbaráti szeretetből vagy elhivatottságból ápolói munkát végez. Pontosan ismerjük az első betegápoló szerzetesrendek ápolói tevékenységét, amire a rendtagokat – elsősorban a jelölteket, a novíciusokat – rendi felkészítésük alatt kiképezték. A korabeli viszonyokhoz képest ez a forma biztosította a betegápolás legmagasabb színvonalát. A szerzetesrendek csak a 18. század közepétől képezték ki soraikból világi egyetemeken orvosaikat és sebészeiket, gyógyszerészeiket, akikre egyrészt a kórháziak vezetését bízták, másrészt ők gondoskodtak az ápoló testvérek szakmai kiképzéséről és felügyeletéről. A gyógyító katolikus rendekhez hasonlóan a protestáns egyházak betegápolói, elévülhetetlen érdemeket szereztek a 18. században a kórházi betegápolási kultúra megteremtése területén, később pedig követendő példaként álltak a polgári ápoló- és ápolónőképzés megszervezése területén.

Az egyházi betegápoló intézmények mellett már a 16–17. században mind több magyar városban létesültek világi kezelésű és alapítású betegházak, amelyekben a városi orvos vagy sebész tanította be az intézménybe felfogadott világiakat, akik, amely a világi betegápolás egyik gyökere lett. A korabeli források gyakran elitélő módon szóltak ezekről a „világi személyekről”, akik inkább kereseti forrásnak vélték a betegápolást, mint emberbaráti cselekedetnek.

Ahol tehették, a városok inkább betegházaikat szerzetes közösségekre bízták

Az előbbi két betegápoló „típus” mellett a 18. században már megjelent a katonai betegápoló is, aki a hadsereg jól szervezett helyőrségi kórházaiban a katonaorvosok és sebészek segítőjeként – katonai fegyelem mellett – gondozta a sebesülteket vagy beteg bajtársait. Általában idős vagy korlátozottan rokkant katonák voltak, kiképzésükről a helyőrség orvosa vagy sebészei gondoskodtak. Háború esetén a katonai parancsnokság fiatal erővel egészítette ki a katonai betegápolók létszámát, akik betegápolók, betegszállítók lettek, bár szívesen alkalmaztak polgári ápolókat és betegápoló szerzeteseket is. A szerzetes ápolói képzés központjai ekkor a szerzetesi kórházak voltak, ahol a gyakorlati munka elsajátítása mellett bizonyos elméleti ismereteket is kaptak. II. József 1788-ban kötelezővé tette a hazai kórházakban a birodalmi kórházi rendeletet, amely szerint követelményeket állítottak fel a kórházi betegápolókkal szemben. A rendelet szerint egészséges, erkölcsös, írni-olvasni tudó személyt lehetett alkalmazni, kórházi elöljárója – orvos vagy sebész – köteles volt az ágymelletti munkára elméletileg és gyakorlatilag kiképezni. A betegápolókat nemek szerint kellett kórtermekként alkalmazni, a női betegápolók biztosították a tisztaságot, az élelmezést, a betegek körüli ápolási munkát, míg a férfiápolóknak részt kellett venni a kórház körüli fizikai munkák elvégzésében. A betegápolók „szakmai” ismereteit a rendszeresen ellenőrizte a városi vagy megyei orvos. Pesten a Szent Rókus Kórházban volt ilyen ápolói tanfolyam (1797, 1803, 1805) először, amit a kárházi fősebész tartott.

A kórházak számának bővülésével párhuzamban egyre több javaslat hangzott el arról, hogy a világi személyzetet minél nagyobb mértékben kell bevonni a kórházi munkába, sőt javasolták a civil nők „hivatásos” bevonását is a betegápolásba. E kérdésről Bugát Pál vitát nyitott az Orvosi Tár című folyóiratban, az elhangzott javaslatok csak a dualizmus korában valósultak meg. Indítványozta az orvosi kar felügyelete alatt működő ápolói tanoda megszervezését, ahol kétéves képzésben férfi és női ápolókkal tudnák ellátni a”civil kórházakat”