Ez a forma lett az európai kórházi ápolás modellje, amelyben a főnővér nemcsak a beosztott nővérek elöljárója volt, de az orvos utasításait is a főnővér „beleegyezésével” lehetett végrehajtani. Ebből sok vita és konfliktus származott, ezért is lett vonzóbb az ún. amerikai modell. Az Egyesült Államokban az orvosok, vezette kórház önmaga, képezte ki az ápolónőket, a követelményeket is ők határozták meg. A két rendszer között a különbséget a jelöltekkel szemben támasztott követelmények is meghatározták. A kontinentális (európai) rendszer elég változatos a jelöltek előiskolázottságával kapcsolatban: az írni-olvasni tudástól a nők számára elérhető legmagasabb végzettségig terjedt, míg az amerikai ebből a szempontból szinteket állapított meg. A minimális iskolázottság csak házi betegápolásra, az alapiskolázottság kórházi betegápolásra jogosított fel, a legmagasabb végzettséggel egyetemi ápolónői oklevelet lehetett szerezni. Az utóbbiak közül kerültek ki a kórházi vagy betegápolói intézmények főnővérei. (Ez a képzési forma a férfiakra is érvényes volt.) Az amerikai rendszer államilag elismert forma volt, szemben az európai képzési gyakorlattal.

A nemzetközi vöröskeresztes mozgalom megszervezéséig, illetve elismeréséig az ápolónőképzés Európában és Amerikában egyaránt – önkéntes és szabad formát jelentett, aminek teljes elismerését nehezítette a nők egyenjogúságának megoldatlan kérdése is. Az ápolónőképzés fontosságát Henry Dunant is elismerte, ennek is volt köszönhető, hogy Florence Nightingale és az amerikai nővérmozgalom vezetői is csatlakoztak a vöröskeresztes mozgalomhoz.

A Nemzetközi Vöröskereszt is megfelelő keretet szervezett az ápolónőképzésnek, évente hívott össze nemzetközi ápolónői találkozókat és kongresszusokat, ahol kirajzolódott a vöröskeresztes nővérképzés szerkezete. Elsőnek kimondták a nők egyenjogúságát a betegápolás területén, kialakította azt a szervezetet, amely hosszú ideig jellemezte a Vöröskeresztet. Valóban a Vöröskereszt közvetítésével valósult meg az ápolónőképzésben az orvosi irányítás és követelményrendszer, a képzésbe bekapcsolódtak a kor neves orvosai (pl. Theodor Billroth bécsi sebészprofesszor tankönyvet irt a betegápolásról, amelyet számos nyelvre lefordítottak). A Vöröskereszt által szervezett ápolónőképzés formái (önkéntes és hivatásos, később a házi betegápoló és gondozó) általánossá vált Európában, amely alapul szolgált a képzés „államosításához”, később az ápolónőképzés szakosodásának (szociális gondozó, gyermekápoló és gondozó, műtősnő, asszisztens stb.).