Kapronczay Károly

Az orvostörténelem századai


A szervezett magyar vöröskeresztes ápolónőképzés

A hazai vöröskeresztes mozgalom megszervezésére hazánkban később került sor. A Habsburgmonarchia 1866-ban csatlakozott (Bécs központtal) a Genfi Konvencióhoz (1864), ami akkor még érvényes volt Magyarország vonatkozásában is. A kiegyezés után (1867) a magyar korona területén csak a magyar parlament által engedélyezett hazai és nemzetközi szervezetek működhettek., ami jogvesztetté tette az 1866. évi csatlakozást Magyarország vonatkozásában. A magyar kormány 1871-től szorgalmazta a Genfi Egyezmény magyar részről történő aláírását, de Genfben az egész Monarchiát egy államnak tekintették, így Magyarország esetében nem tettek kivételt. 1878-ban Hercegovina és Bosznia területi bekebelezését magyar katonai egységekkel hajtották végre, de a Monarchia vöröskeresztes egységei a magyar sebesülteket nem segítették. Ekkor erőteljesen merült fel a társadalom segítő erejét összefogó és önálló Magyar Vöröskereszt megalakításának gondolata, újból előkerültek a jogi akadályok. Éppen ezért 1879. március 17-én megalakult a Magyar Országos Segélyező Nőegylet, amely nemcsak felvételét kérte a Nemzetközi Vöröskereszttől, de alapszabályzatát a Genfi Egyezmény követelményeihez igazította. A Nőegyleten belül ápolónői szakosztály is alakult, amely elindította Budapesten, Kolozsváron, Pozsonyban és Kassán (helyőrségi kórházakban) az ápolónői tanfolyamokat, amelynek céljára Budapest főváros telket és megfelelő pénzeszközöket adományozott. Az utóbbi társadalmi gyűjtéssel és különböző adományokkal való kiegészítéséből épült fel a Vöröskereszt Kórháza (1885), a mai Sportkórház. A Magyar Vöröskereszt végül 1881-ben megalakult, a nővérképzést már a nemzetközi formák szerint alakították ki. A képzést két szintre tervezték: Az első szint a hathetes-háromhónapos önkéntes ápolónői tanfolyam volt, ahol valóban tömegesen képeztek ki ápolónőket, általában minden olyan helyen, ahol működött vöröskeresztes szervezet. Az oktatást orvosok irányították, inkább ismeretterjesztő szintet jelentett, mint igazi szakképesítést. Viszont sokat jelentett a gyermekápolás, a házi beteggondozás vonatkozásában. Így a kapott oklevél nem jogosított fel kórházi állás elnyerésére.
A másik forma a hivatásos ápolónőképzés volt: egy éves elméleti (tantermi) oktatást egy esztendős gyakorlat követett, ami után a Vallás- és Közoktatásügyi Miniszter által kiküldött vizsgabizottság előtt számoltak be a jelöltek tudásukról, oklevelük államilag elismert bizonyítvány volt, amellyel bármelyik kórházban elhelyezkedhettek. Általában évente 40-40 hallgatót vettek fel, a végzetteket a Vöröskereszt előbb megtartották állományukba, a legritkább esetekben engedték át őket a polgári egészségügynek. Az első években négy helyen – Budapesten, Pozsonyban, Kassán és Kolozsváron – indultak hivatásos ápolónői tanfolyamok. A pálya ingen vonzó lett, hiszen a hivatásos nővérek állami nyugdíjra is igényt tarthattak, a kórházak részéről viszont fokozott igény merült fel a képzés kiterjesztésére. A képzés létszámának megemelése után sem tudták kielégíteni az igényeket, így 1897-ben Kolozsváron megnyílt a második Betegápolónői Intézet, sőt 1906-ban megalakult Magyar Betegápolók és Ápolónők Egyesülete is – esti képzési formában – megszervezte a már munkában állt ápolónők és ápolók hároméves szakmai képzését. Ez a képzési forma azonos színvonalon állt az európai államok hasonló szakképzési rendszerével, bár ennek teljes átalakítására 1913-ban történt az első javaslat: ennek lényege, hogy a képzés költségeit az állam biztosítsa, hasonlóan a szakosodáshoz, az elnyert oklevelek állami alkalmazásra, nyugdíjra és megfelelő bérezésre jogosítsa fel az ápolónőket. A szakosodást jelentette, hogy 1918-ban a Stefánia Szövetség megindította az anya- és csecsemővédőnői képzést, amit 1922-ben a Magyar Vöröskereszt is beépített a saját nővérképzésébe, sőt 1926-ban megszervezte a kétéves szociális nővérképzését is.

Az orvostörténelem századai

Tartalomjegyzék


Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 701 3

Egy szaktudomány hőskora – A magyar medicina történeti emlékei és forrásai (Kapronczay Katalin) – Az orvostudomány története a görögöktől a reneszánszig (Magyar László András) – A hazai egészségügyi igazgatás története – A közegészségtan területánek története – A hazai kórházügy, az orvosképzés, az ápolónőképzés.... – A gyógyszertári kultúra és még sorolhatnánk a fejezeteket.

Hivatkozás: https://mersz.hu/kapronczay-az-orvostortenelemszazadai//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave