A századforduló évei magyar orvostörténetírásnak ismertetésénél szólnunk kell néhány olyan munkáról, amelynek szerzői csupán egy-egy alkalommal foglalkoztak a medicina múltjával, így munkáik hamar feledésbe merültek. Ezek sorában kell említenünk Vámossy István Adatok a gyógyászat történetéhez Pozsonyban (Pozsony, 1905), Párkányi Dezső Magyar orvosok és az orvostudomány a 17. században (Székesfehérvár, 1913), Lausmann Gy. Adatok a magyarországi járványok történetéhez, különös tekintettel Székesfehérvár városára (Székesfehérvár, 1908), Arányi Béla (Arányi Lajos fia) Fertőző betegségek Magyarországon 1600–1650. Bp. 1911) című munkákat.

A századforduló éveiben jelentkezett orvostörténeti kutatók elsősorban az újabb források feltárását, rendezését és a magyar medicina helyének kijelölését tűzték célul. A forráskutatás területén hatalmas munkát végzett Magyary-Kossa Gyula (1865–1944), akinek négykötetes (1929–1944) Magyar Orvosi Emlékek című munkája az egyik legfontosabb forrásgyűjteménye lett a hazai orvostörténeti kutatásoknak. Győry Tibor az orvostörténelem majdnem minden területével foglalkozott, elévülhetetlen érdemeket szerzett magának a hazai orvosképzés történetének feltárásával. Tanítványai közül kerültek ki a két világháború között időszak kiváló hazai orvostörténész nemzedéke (Bálint Nagy István, Herczeg Árpád, Hints Elek, Daday András, Elekes György, Korbuly György, Mayer Kolos Ferenc, Vajda Károly, Pólya Jenő stb.), akik közül többen egyetemi magántanári képesítést szereztek. E nemzedék megpróbálkozott összefoglaló jellegű munkák megírásával is. Itt Herczeg Árpád, Mayer Kolos Ferenc és Pólya Jenő nevét kell említenünk. Mayer Kolos Ferenc korrigálni akarta Demkó könyvének hibáit, illetve hiányosságait. Könyve egyértelmű sikert aratott, hiányossága csupán terjedelme lett, bár az egyetemi orvostörténeti oktatásban szívesen használták.

Hints Elek (1893–1966) Az orvostudomány fejlődése az emberiség művelődésében (I-II. Bp. 1939.) és Az őskori és ókori, középkori orvostudomány. (Bp. 1939) című könyveiben kiváló áttekintést adott az orvostudomány és a gyógyítás művészetének fejlődéséről, az egyetemes fejlődés bemutatásán belül szólt a hazai vonatkozásokról is. Herczeg Árpád (1890–1957) mint egyetemi előadó szerzett elévülhetetlen érdemeket, amit Manárdus-kutatásaival és Szumowski könyvének lefordításával gazdagított. Pólya Jenő (1876–1944) Az orvostudomány regénye (Bp. 1942) címet viselő terjedelmes könyvével az orvostörténelem ismeretterjesztő műfaját kívánta szolgálni, ebben a vonatkozásban maradandót alkotott.

A második világháborúval a hazai orvostörténelem művelésének nagy korszaka lezárult, amelynek erényei és alapvetései hatással voltak a következő évtizedek orvostörténeti kutatásaira, amely más alapokon és gyűjteményi rendszerben szerveződött.1