1945 után alapjaiban változott meg a képzés rendszere: 1947–1949-ben minden addigi képzési formát megszüntették, kivéve az állami bába és nővérképzőket. 1949-ben minden egészségügyi szakképzési kérdést a Népjóléti Minisztériumhoz (utódja az Egészségügyi Minisztérium lett 1951-ben), amely az ápoló- és ápolónőképzést szakiskolai rendszerben újjáépítette, egységei az Ápolónőképző Szakiskolák lettek. Ennek két formáját alakították ki: a 8 általános iskolai végzettséggel rendelkezőknek hároméves nappali, illetve az érettségizetteknek a kétéves továbbképzés. E rendszerben külön képzést jelentett a bábaképzés, amely – ápolónői oklevéllel rendelkezőknek – továbbképzést jelentett. A rendszerbe illesztették be a speciális képzési formákat: az érettségizetteknek a kétéves közegészségügyi ellenőri, a laboratóriumi-, a röntgen- és az általános asszisztensi iskolákat, valamint a védőnőképzést. A szakiskolai rendszerben élt tovább az 1945 előtti speciális nővérképzés, így a csecsemő és gyermekápolónői képzés. Kialakult az úgynevezett technikumi forma is, amikor négyéves középiskolai tananyagba építették be a speciális nővérképzési anyagot, érettségi bizonyítvánnyal együtt szakmai oklevelet is kaptak. Ez a képzési forma felsőfokú tanulmányokra is jogosított. 1957-ben megindult a szervezett továbbképzés, 1965-ben pedig kiépítették a szakközépiskolai rendszert, de megmaradt a hároméves szakiskola, visszaszorult a technikum. Az iskolai létszámot mindig az egészségügy szakember-igényeihez igazították, bár a végzetteket nem büntették, ha nem helyezkedett el az egészségügy területén. A szakközépiskolai rendszer rugalmas formát jelentett, hiszen a gyengébb tanulók átmehettek a szakiskolákba, illetve az ott jó tanulmányi eredményt felmutatók – különbözeti vizsgával – a szakközépiskolában folytathatták tanulmányaikat.