A magyar orvostársadalom alakulására, létszámának növekedésében ösztönző hatást gyakoroltak a hazai közegészségügyi állapotokat rendező alaptörvények (1770, 1876, illetve ennek 1908. évi módosítása, az 1972. évi egészségügyi törvény), az orvosi-közegészségügyi közigazgatás kiterjesztése, a beteg- és társadalombiztosítás szélesedése, az orvosképzés helyeinek gyarapodása stb. Mária Terézia rendelkezésére 1769-ben megteremtődött a hazai orvosképzés, 1770-ben az állam legfontosabb feladatai közé emelte a közegészségügyet, törvényekkel biztosította annak működését. A 18. században az orvosképzés egyetemi formája két szinten – a hatéves orvos-, a hároméves seborvosképzéssel – valósult meg, így az egészségügy területén működő szakemberek elsősorban hazai képzőintézetben szerezhették képesítésüket. Ennek köszönhető, hogy a 18. század végén kb. 2–300 főre becsült orvos- és sebészlétszám 1841-ben – az első hiteles orvos-sebészösszeírás szerint – 2207-re emelkedett, amely közül 804 fő volt az egyetemet végzett orvosdoktor, a többi ugyancsak egyetemi képzésben részesült sebész (seborvos és szülészmester) volt. A fennálló törvények a vármegyéket, az önkormányzatokat kötelezte orvos, seborvos és bába tartására, függetlenül a lakosság számától. 1851-ben a magyar korona területén is alkalmazták a birodalmi egészségügyi törvényt, amely már a lakosság létszámához igazodott, 8000 fő után kötelező volt orvost alkalmazni. E rendelkezés ismét előtérbe helyezte a hazai orvoshiány súlyosságát, az orvosképzés reformjának szükségességét, új közegészségügyi törvény megalkotását. A neoabszolutizmus évei alatt a hazai orvostársadalom elméleti szinten előkészítette a magyar orvosképzés reformját, a közegészségügyi törvény szakmai követelményeit stb.