Az 1876. évi orvosképzési reform következtében megszüntették a hároméves seborvosképzést, annak oktatási intézményrendszerét az orvosképzés céljaira szervezték át, emelték a hallgatói létszámot. 1872-ben megnyitották a kolozsvári egyetemet, amely orvosi karral is rendelkezett. Eötvös József egyetemi reformjai szerint a hazai szakemberképzés négy egyetemet igényelt volna, de az ország akkori pénzügyi helyzete csupán a kolozsvári egyetem megnyitását tette lehetővé. 1870-es évektől a magyar orvostársadalom egyik alapkövetelése az ún. „harmadik orvosi kar” kérdése volt, bár a bécsi orvosi karon tanuló magyar hallgatók létszáma igen tekintélyes volt (kb. 40% magyar volt a bécsi orvosi karon). Az orvosképzés minőségének emelése és a nagyobb létszám kiképzésének érdekében felépültek az 1880-as években a budapesti és a kolozsvári orvosi kar klinikai telepei, kialakították mindkét orvosi karon a párhuzamos tanszékek és klinikák rendszerét, általában a két orvosi karon évente 6–800 hallgató szerzett oklevelet.

Az 1876. évi XIV. tc., a közegészségügyi törvény 6 ezer főben állapította meg azon lakossági létszámot, amely után a helyhatóságok kötelesek voltak orvost alkalmazni, illetve ilyen lakossági számhoz igazodva körorvosi állásokat szervezni. A városokban is ez a mutatószám érvényesült.

Az ország területén rendkívül egyenetlen volt az orvosok területi elosztása, hiszen az orvosok 51%-a városokban élt, kiváltképpen a fővárosban, ahol az orvosok 22%-a működött. Az 1851 után kialakított községi orvosi rendszer erénye a lakosság lélekszámához való igazodás, amit az 1876. évi közegészségügyi törvény is alapelvének fogadott el, viszont akkor a meghirdetett állások 60%-át seborvosokkal töltötték be. 1876 után is sok helyen – a meghirdetett állások 30%-ában – kénytelenek voltak az alacsonyabb képesítéssel rendelkező seborvosokat meghagyni, bár ezt a képzési formát az egyetemi reform megszüntette, az utánpótlást felszámolta. A képzés fellendülése következtében 1876-ban 3000 orvos (+ 2547 seborvos) működött hazánkban, amit 1500 képesített bába segített. 1878-ban a kialakított községi orvosállások 56,8%-a, 1895-ben 83,7%-a volt betöltve, ez utóbbi létszámban csupán 2,7% volt a régi típusú seborvos. 1878-ban 43,2%, 1895-ben 26,2% volt a betöltetlen községi (vagy körorvosi) állás. A közegészségügyi törvény végrehajtásával, az orvosképzés reformjával valóban jelentősen javult a vidék orvosellátottsága, amit kiegészített a hatékonyság másik tényezőjeként a kórházak és a betegágyak számának jelentős emelkedése: 1900-ban 395 kórház 35 ezer betegággyal működött. Az ország területén továbbra is jelentős volt az orvosok, illetve az orvosi ellátás aránytalansága: továbbra is a városokban működött az orvosok 42%, ami a kereseti lehetőségekre is erős kihatással volt. A vidéken, elsősorban falvakban működő orvosok többsége – közel 70%-a – megélhetési gondokkal küzdött, az 1906-ban elvégzett felmérés szerint kénytelen volt hivatása gyakorlása mellett más kiegészítő tevékenységet is folytatni, hiszen a nem biztosított betegek képtelenek voltak a minimális 10 krajcáros beteglátogatást kifizetni, nem beszélve a gyógyszerek költségéről. A községben dolgozó orvosok éves keresetének minimuma 180 korona, az átlag 1102 korona volt, míg a városban élők – itt élt a biztosított betegek 95%-a, a tehetősebb polgárság zöme – minimális keresete 1500 korona, átlaga 2200 korona volt. A vidéki orvosok érintkeztek legélesebben a lakosság egészségi állapotának romlásával, a járványos betegségekkel, a szociális ellátottság és helyzetből eredő gyermekhalandóság riasztó adataival stb. A vidéki orvosok mozgalmát erősítette saját helyzetük megoldatlansága (nyugdíjképtelenség, romló anyagi viszonyok, az orvos közigazgatási felhatalmazásainak ellentmondásai stb.), ami saját érdekvédelmi szervezetüknek, a Vidéki (községi) Orvostársaság megalakulásához vezetett, másfelől erősödtek a politikai szervezetekben, mozgalmakban és pártokban az orvosok részvétele. A vidéki és a városi orvosmozgalmak több ponton (a nyugdíjkérdésben, az etikai és a testületi érdekvédelem kérdéseiben) találkoztak, a magánpraxis kérdésében távolodtak (a városiak védték, a vidékiek a nyugdíj és a magasabb fizetés megoldása után feladták volna). A 1900-as évek éveiben ismét felélénkült az orvosok részvétele a politikai mozgalmakban, amely a kiegyezést követő években alábbhagyott. A magyar orvostársadalom a nagy történelmi fordulókon (reformkor, szabadságharc, kiegyezés) tevékenyen részt vállalt a politikai folyamatokban, majd a közjogi harcok idején fokozatosan visszavonult, elsősorban szakmai kérdésekkel foglalkozott. Jelezte ezt a folyamatot, hogy a kiegyezést követő két országgyűlési ciklusban 14 orvosképviselő foglalt helyet a parlament alsóházában, 1875 után mindössze 5, az 1890-es években 2 orvos parlamenti képviselő volt, a felsőházban is csak az egyetemi közjogi méltóságként (rektor) voltak jelen. A közegészségügyi törvény 1908. évi kiegészítése, illetve a kornak megfelelő módosítása részben a felélénkült orvosmozgalmaknak is volt köszönhető.

Az 1908. évi közegészségügyi törvénymódosítás az orvostartás lélekszámi határát 5 ezer lakosban állapította meg, a bábák esetében 800 főt határozott meg. Ennek megfelelően 300 községi orvosi, 1307 körorvosi körzetet állapítottak meg, az 1908. évi orvosösszeírás szerint Magyarországon 4925 orvos működött, a nemzetközi összehasonlító statisztikai módszerek szerint 10 ezer lakosra 1,88 orvos jutott. Ez nemzetközi viszonylatban közepes átlagnak számított, hiszen Európában az arányok a következők voltak: Ausztria 4,01, Németország 5,1, Franciaország 3,9, Olaszország 6,3, Svájc 6,1, Spanyolország 7,1, Belgium 5,2, Anglia 6,1, Oroszország 2,7. Meg kell jegyeznünk, hogy Olasz-, Spanyol-, Oroszország és Anglia esetében figyelembe kell vennünk, hogy ott még továbbra is kétszintű (orvos és seborvos) képzés folyt, akik bizonyos helyeken (így a hatósági orvosállások betöltésénél) egyenlő eséllyel pályázhattak és működtek. Az 1906. évi összeírás szerint a hazai orvosok 41,6%-a városban, 58,4%-a vidéken működött, az orvosok 10,1%-a Budapesten élt. A városokban 10 ezer lakosra 11,7, a vidéken 1,7 orvos jutott. Ez is magyarázatul szolgál arra, hogy az 1910. évi statisztika szerint hazánkban a halálozási statisztika elég rossz mutatót tüntetett fel: 1000 lakosra 24,7 halálozás jutott, míg a szomszédos Ausztriában 17,6 volt. (Oroszország 29,1, Itália 22,2, Franciaország 21,5, Németország 22,2 volt). 1908-ban a kórházak száma 427 volt, a betegágyak száma megközelítette a 42 ezret, a kórházakban működött a hazai orvoslétszám 13,5%-a. A hivatalos álláspont szerint Magyarország kiegyenlített betegellátásához 10–12 ezer orvosra lenne szükség, ami ismételten az orvosképzés reformját, a képzési helyek gyarapítását sürgette. Ezért is vetődött fel Eötvös végre nem hajtott egyetemalapítási tervének megvalósítása. Így született meg 1912-ben a debreceni és a pozsonyi egyetem megalapítása, a két új orvosi kar megszervezése. Addig a budapesti és a kolozsvári egyetemen emelték a hallgatói létszámot (évfolyamonként Budapesten 500, Kolozsvárott 350) a képzésbe bekapcsoltak – az rk. és az egyetemi magántanári karon keresztül – több, az egyetemi városokban levő kórházat. Felmerült – nem szakmai körökben – a képzési idő esetleges csökkentésének lehetősége is, amit maga az orvostársadalom vetett el. A 1900-as évek éveiben erőteljessé vált a biztosítóintézeti ellátás kiépítése, így az 1910. évi statisztika szerint a hazai orvostársadalom 35,4%-a valamilyen formában kapcsolódott ehhez. Az első világháború előtti években az orvostársadalmat két fontos kérdésben kibontakozott vita is foglalkoztatta: a nők orvosi pályára lépésének kérdése, valamint a zsidó vallású orvosok számának korlátozása. Az első kérdésben a döntést a nők egyetemi tanulmányainak engedélyezése döntötte el (1894), amelynek következtében az első világháború évéig mintegy 80 orvosnő működött a hazai betegellátás területén, elsősorban gyermekorvosként. Az orvosi pályán az 1867. évi zsidó egyenjogúsítási és a zsidó vallást a bevett államvallások közé besoroló 1895. évi törvények megszületése előtt és után jelentős (és minden korlátozó intézkedések nélkül) számú zsidó vallású orvos működött, csupán annyi megkülönböztetéssel, hogy nem nyerhettek el egyetemi katedrát, nem nevezhették ki őket állami hivatalba. Az 1895. évi törvény értelmében e korlátozó intézkedések megszűntek, szabaddá vált előttük is az előbbi területek. Viszont a 1900-as években erősödő hazai antiszemita mozgalmak a vallási arányok megtartását kívánták elérni az értelmiségi pályára lépők esetében is, az ún. numerus clausus bevezetését az orvosi karokon, a közhivatalok viselésénél is. Erre az első indítvány 1913-ban történt a felsőházban, aminek megvitatására az első világháború miatt nem kerülhetett sor.